Halmai Tamás: Neogenezis. Pilinszky-olvasatok

A sokszínű költő és kritikus, szerkesztőtársunk negyvenhetedik, kiadói műhelyünkben hatodik könyve.
Ízelítőül ajánlunk olvasóink figyelmébe két etűdöt új kötetéből.

KÜLÖNITÉLET

Különitélet minden éjjel.
Magányos exhumáció.
Kiemelek egy ismeretlen embert
a semmiből és eleresztem őt.

Filip Tamás szavával: „oknyomozó versírás” (Melléknap) a Pilinszkyé. Gondolati, sőt gondolkodó költészet: olyan, amely ontológiai mélységekben keres válaszokat fölszíneken bukdácsoló kérdéseinkre. A költő ars poeticát formázó versei is erről vallanak.

Az „írnok”-nak megfogalmazott Intelem a létezés félreeső tartozékaira irányít figyelmet, az ünnepiről a köznapira, a fenségesről az esendőre vonja a fókuszt: „Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd.”

Ez a pietás ethosz illeszti egy háromsoros éjszakai jelenetezésébe a fohászos reménységet:

BETŰK, SOROK

Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol. 

A Különitéletnek nem kimondott, csupán odaérthető vonatkozása az alkotói hitvalló szándék. Anélkül is érthető-értelmezhető, de azzal válik teljessé ez a krédó.

A katolikus dogmatikában a különítélet az az aktus, mely halálunk utáni sorsunkról határoz. Kétszeres nyomaték (cím, fölütés) emeli ki ezt az itt metaforaként olvasható fogalmat – hiszen a „minden éjjel” alanyi kitétele nem az egyszeri halál, hanem a rendszeres bekövetkezés tanúsítványa.

A második sor még tömörebb: két szó alkotja a hiányos mondatot, mely az első állítást folytatja: „Különitélet”, azaz/amennyiben „Magányos exhumáció” mindahány éjszaka. A kihantolás szakszava az eredeti metaforára épített újabb metafora.

A többszörös értelmi áttétellel, átvitellel élő költői beszéd az enjambement-nal elkönnyített harmadik–negyedik sorban fedi föl valódi tartalmát: „Kiemelek egy ismeretlen embert / a semmiből és eleresztem őt”. De mit jelent itt a kiemelés (az exhumálás – mint különítélet)?

Meditálni valaki sorsa felett, s imádkozni üdvéért: erre különösen alkalmas az éjszaka eleven auráktól nem háborgatott csendje. Köznapi lelkigyakorlatot ír le ebben az olvasatban a jelenet. Ha alkotói vallomásként értjük a mondottakat, a művészet eszközeivel megértett-újraalkotott létezőket érinti a közlés. S ha nem emberi/lírikusi beszélőt rendelünk a versszólamhoz? A vers Jézus (vagy Isten) szavaként is érvényes marad: úgy a napi ítélet és megváltás lesz a szöveg tárgya, a földi álságok közül („semmiből”) kiszabadított („eleresztem”) kreatúra éjszakai története fogalmazódik meg.

Bármely értelmezést válasszuk: nemcsak a sötét magány percei, de bármely pillanat alkalmas lehet egymás és magunk fölszabadítására.

•

Közönséges rémületeink

PUPILLA

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt,
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

A távcső háborús kellék, a vérontó ütközeteken kívül álló stratégáé. A nagyító a tudós tanulmányozás eszköze, a békés ismeretvágy emblémája. A kettő közt (a Nemes Nagy Ágnes-i Között tapasztalatát is megidézően) a végletek szorításában egzisztáló ember.

Az első két sor két tömör mondatot ad közre. Az állítmány nélküli, megnevezésre-regisztrálásra szorítkozó nominális stílus feszültséget kelt és közös tudásra apellál: mintha nem igényelne bővebb magyarázatot a közlés. A két szélső minőség (a távcső és a nagyító ellentétes funkciója) ugyanúgy a teljességet fogja be, mint a Van Gogh imája nyitányában a hasonló retorika: „Csatavesztés a földeken. / Honfoglalás a levegőben.” S mint ott, itt is ezután fordul a versbeszéd részletezőbb és személyesebb irányba.

A „De…” kötőszóval bevezetett, négy sorban kifejlő magyarázat a tapasztalás vallomásos („szememben”) többletét hordozza. Érthetjük úgy is: a tárgyias figyelem nem, csak az alanyi odaadás képes látni. Érzékelni. Fölfogni – bárha éppen a fölfoghatatlanságot magát.

A „sárga arc”, a „fölpolcozott ágy” a betegség jelzetei – a „zuhanás” motívuma azonban mindezt metaforikus szintre emeli, s a létezés mint bukás/bukdácsolás képzetét rajzolja ki.

Didaktikus? Igen. Talán giccsel határosan az. Talán más költőnek el sem néznénk a zsurnalisztikusan direkt „embernek lenni annyi, mint” szófordulatot. De itt sem a kultikus tisztelet tesz elfogadóvá, inkább a Pilinszky-líra kontextusában helyét találó, ráadásul szikár jambusokkal elővezetett közlés természetessége. S az utolsó sor szentenciózus erélye, betűrímes eleganciája. A rémület nemesen megfogalmazott közönségessége: „poklokra csavart pupillával nézni”.

„A szenvedésről semmit se tudunk; megtanuljuk és elfelejtjük” – mondja a naplóíró. Elfelejtjük, hogy azután újra megtanulhassuk – tehetjük hozzá. Igaz, az e tárgykörben megszólaló vers nem a szenvedés krízisét árasztja sorsunkra. De beszél róla. Hogy legközelebb ne csak felismerjük, hanem szavunk is legyen rá. Kevésbé fog fájni? Semmi sem szavatolja. Ám jobban fogjuk szeretni – egymást.