Halmai Tamás: A jelek közti tér
Kiss Georgina: Sötét évszak (Napkút Kiadó, 2023)
„A nővérem nem ír verseket,
és már aligha kezd el hirtelen verseket írni.
Anyától örökölte, aki nem írt verseket,
és apától, aki szintén nem írt verseket.
A nővérem házában biztonságban vagyok:
a nővérem férje a világért sem írna verseket.”
(Wisława Szymborska: Nővérdicsérő,
ford. Csordás Gábor)
„A szemlélődés pillanatai a világ számára
a nagy pihenés pillanatai, mert ezekben
a pillanatokban a valóság már nem fél
eljönni hozzánk. […] A dolgok, az állatok,
a kísértetek, amelyek nagyon is valóságosak,
minden, ami az élők rendjébe tartozik,
közel jön hozzánk, és jön, hogy megtalálja
a nevét, jön, hogy a nevéért könyörögjön.”
(Christian Bobin, ford. Báncsi Szilárd)
Sokáig vártunk Kiss Georgina költői debütálására, és nem is kell csalódnunk: első kötet helyett teljes értékű költészetet kapunk. A Sötét évszak tárgyiasan higgadt fenomenológiája a kortárs lírai törekvések közül – a profán mitologizáció egzisztencialista hangsúlyaival – legalább hármat szervesít új, egyedi minőségbe: az apaversek intencióját, a traumaköltészet vonatkozásait és a testpoétikai eltökéltséget. Eközben több hasonló élménykörű életművet – mindenekelőtt Ted Hughes varjúszövegeit – megszólít és újraért. És általában is a későmodern líra gondolati elhivatottságát veszi komolyan – és gondolja tovább. Rilke, Babits, Nemes Nagy ráérző-megismerő poétikai kultúráját egy metaobjektív verstudat lehetőségeivel szembesíti; nem zárkózva el az „újkomoly” törekvések poszthumán konzekvenciái elől sem. (A velünk élő intellektuális líraformák közül például Deres Kornélia és Závada Péter művészete képvisel hasonló karaktert és minőséget.) Átérezni, fölfogni és elhinni, amit test és lélek közös erővel megél és elenged (és elengedni nem tud): nem eszmékhez, hanem eszmélethez keres versnyelvet a Sötét évszak.
Egyetlen kötetet tartunk a kezünkben, mely azonban több nyelvet – mert több életet – artikulál. Az olvasót is újra fölépíti az ilyen önreflexivitás: az elemző énmegismerés gesztusrendje ritka fegyelemben kapcsolja össze a természettudományos metaforikát a nyelv lélektanával. Egy érzéki anyagszemlélet és valami organikus optika tudatossága végzi itt el a test szerelmes-szenvedtető emlékeinek számbavételét; középpontban a varjú – kulturálisan és etológiailag is izgalmas – motívumával. Végső soron pedig közös személyességünk titkaival.
Az első ciklus (Sötét évszak) a korai Tandori filozofikus versbeszédét idézi, és a grammatikai szerkezetek hasonló redukciós fokán épít ki – egy mozdulattal – miniatűr tájlírát és önfaggató embertant. A fölütés elfojtások és teljesületlenségek rendszereként tárja föl a közvetlen létet (amit életnek is szokás mondani): „nem tud elkezdődni s ezért / sohasem lobban ki ez a nyár […] egy lassúbb és romantikátlanabb / oxidáció” (Lassúégés) – „nincs hova beomolnom” (Tartás). A maradandóság nyomait („a delfinszürke ég / még emlékszik / tengerek bőrmelegére” – Sötét évszak) múlással egyenértékű átváltozások számolják föl: „A roncsolt részeket a legnagyobb / pontossággal egyesíted, / mintha újraindulhatna a keringés, / valójában csak anatómiai / következtetéseket vonsz le. […] Ez feszített figyelmet kíván, / mint kaukázusi nefelejcsért / araszolni a szakadék szélén, / de a késleltetett lebomlás / semmit sem kímél.” (Magaspart)
A Varjú éjszakája szövegsorozata – tengelyében az apahiányra emlékezés képzeleti erőfeszítéseivel – axiomatikus végkicsengéseknek engedve komponál magánmitológiát viselkedéstani megfigyelésekből: „És mindig, mielőtt megérinthetnéd, / akkor hagy magadra.” (Varjúvágy) – „Ha egy Varjú látta az arcod, / többé egy sem felejti el. / Az egyes szám megtévesztő, / a Varjú sosincs egyedül.” (A Háromlábú Varjú) – „A felülnézet összefüggésrendszere / az igazi otthon.” (A belső varjak)
Közted és közted: Nemes Nagy Ágnes Között című klasszikusára is rájátszik a harmadik ciklus címe; annak ontoteológiai távlatosságát a beszélő személyére szabva. E blokkban a hiátusokkal cizellált szövegkép is a szétesés és újrarendeződés tapasztalatát közvetíti: „Csak a megismételhetetlenség fáj. / A gyermek is tudja, az öröm ős- / forrása ez: még egyszer.” (Mielőtt a test) – „igyekezni nem / adni fel / igyekezni / nem adni fel” (Semmid az eszedből).
A negyedik szakaszban (Fészek) az önmegszólítás távolító-tárgyiasító analízisei a válságos lét pillanataihoz rendelnek tartós kontúrt („Heteket töltesz érintés nélkül.” – Úgyis kiveted); de már itt olvasható az a verszárlat is, mely szerelemmé egyszerűsíti a szerelmes vallomást: „csupa jelen vagy” (Csupa jelen). A kötet végszava pedig a rutinná vált békességet a jövő idő többes számával toldja meg: „Fordulok, valaki moccan bennem, / valaki új, aki utat talált hozzánk, pontosan / olyan természetes gyorsasággal, ahogy mi egymáshoz.” (Átrendeződés)
Szép, de félrevezető a kötet címe. Az első ciklus föliratát veszi kölcsön a teljes anyag; holott az utolsó versek már egy évszakokon túli világosságba vezetik a lírai ént (és a lírai olvasót). Az absztrakt-fogalmi versbeszéd epikus tónusba csúszik át; a traumafeldolgozó poétikát egy harmóniának nevet kereső ambíció igazgatja nyugalomba.
A borítón a SÖTÉT jelző – tipográfiai okból – széthúzódó betűi a jelek közti tér táguló titkaira vallanak; a melléknévben elrejlő főnévi üzenet (TÉT) pedig elháríthatatlan fajsúlyra mutat. Mire a könyv végére érünk, már nem a semmi ágán ül a borítókép madara.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
