Atilla Tau: A szavak Golgotája (részlet a ciklusból)
•
Barátom, Dzsida Jenő, a költő
Hogyha abban a korban élek
Tudom mi jó barátok lehettünk volna
Annyi sok hosszú estéken át
Együtt sétáltunk volna folyópartokon
Kérdezgetve egymástól
Fontos-e a rím
S hogyan tudjuk tercinákba fogni
Föntről jövő igézetünk
Hajnalokon pedig együtt keltünk volna
Frissen ébredve ünnepelve
Buzgón várva a felkelő Napot
Izgatottan
Tollunk milyen dalt vet ma papírra.
Ez a várakozás egy csoda
Író ember nagy ajándéka
Ha nekilendül a toll bizony meg nem áll
Az életről dalol
Ropogó ritmusokat hoz
Örömöt szenvedést napjaink sokféle énekét.
Ezért érdemes élni
Türelmetlenül végigvárni az éjszakát
De végülis a költőnek minden csak ihlet
Még az álom is keserű bús vagy vidám a költészetet adja
Ízei savanyú kesernyés sós vagy édes
Szavakba állanak össze mind
Ünneplő ruhába öltözötten.
Most csak várok szomorúan
Keresem hol vannak kedvenc költőim
A régi nagyok
Aztán valahogy megértem
Hogy most mi vagyunk azok
Nekünk énekel a kín
Minket szorít ma a szenvedés
Dolgunk hogy énekeljünk
Mert az életünk dal a költészet maga
Minden énekünk csodálatos hatalmas élő eposz
Millió gigászi lény szövi össze
S mikor papírra vetjük
Csak mint írnok jegyezzük le a diktált szöveget.
Fényben ragyog most minden
Én magam is
Írok
Izgatottan vártam ezt
A felkelő Napból millió színes fénysugár zúdul le reám
A kert fái világítanak
Smaragdban aranyban ezüst kékben
Láng zuhan felém
Minden apró kis növény fénylik
Sugarával porozza be sok parányi lény
Aranyló ragyogást hoz a szél is
A kisebb szellők ezüstös párát
S a színekkel illatok keverednek
Óriás mezőkre tévedek
Már régen elhagytam kertem határait
Kitágult a világ
Ősznek bíbor leveleit látom
Egy égből reám néző óriást
Tél szálló fehér hópihéit
A buja természetet a hó alatt
Ragyogó pezsgő világot fehérbe burkolózva
Vidáman ünnepel a föld
Majd tavaszba szökkenvén láthatóvá válik minden
Ahogyan nemrégen a hópelyhek
Most úgy hullanak le rám a fehér virágok
És nyugtatják meg lelkemet.
Egyre ragyogóbb a fény
Aztán ahogyan már ez is kevés
Még erősebben tüzel a nap
Én pedig égni akarok perzselődni
Hogy kiégjen belőlem minden
Mit sötét éjszakákon magamba szívtam
Az egész természet örül
Tengerek hullámzanak
Rohannak partoknak neki
Járják vad táncukat együtt a széllel
Én pedig tisztulok
S töltődöm fel a természet ereje által
Omlanak le a magas hegyek
Zuhannak össze a partok a fák
Dőlnek le sziklák…
Én csak állok döbbenten figyelve
Középen
Minden csak köröz centrumom körül
S mind csak múló pillanat
Ringatózik és dalol egy közeli erdő
Látom ahogyan minden körém rendeződik
Ahogyan fölöttem egy madárraj csak nekem énekel
Biztosan érzem most az átölelő kart
A belőle áradó csöndet
Benne hullámzik az egész világ
Megszentelt háromszorosan áldott
Ez a mi életünk ez a mi rendelt helyünk.
Ld. még:
http://www.naputonline.hu/2024/04/04/tau-attila-a-szavak-golgotaja-zsakutca-versek/
http://www.naputonline.hu/2024/05/19/reszletek-atilla-tau-a-szavak-golgotaja-c-ciklusanak-utohang-fejezetebol/
Illusztráció: fh. Szász Endre
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
