Tamási Orosz János: „…lebontottam magamban minden kőfalat…”

/A Búzás-œuvre tovább gazdagodott s gazdagított/

A történelem hullámverése, az ideológiák tektonikus egymáshoz verődései többnyire megkínálják átutazó vendégeiket az örök élet, vagy legalább a maradandóság lehetőségével. Sok – bár talán pontosabb a minden – esetben ez illúziónak bizonyul, olyan szemfényvesztésnek, melynek legnagyobb vesztese végül maga a szemfényvesztő-tanonc, akit a történelem a saját varázspálcája másik végére illesztett radírral tüntet el, mert ez történik, efelől ne legyenek kétségeink: házigazdánk minden esetben véges mutatványnak szánja a bűvöletet – de olykor-olykor egy-egy csalafinta vendég átlátja a lassúdan lelakott szalont s annak önmaguk csalárdságába töppedő-törpülő elsenkülőit, s e csalafinta vendég árnyéka folyton folyvást elősejlik az ablak függönye mögül. Ott áll, kémleli a kinti világot, már hó takará be; megint; szól mosolyogva, de nincs semmi baj – utal a költőre, csúfondárosan, s így folytatja, immár a szalon légüres fecsegése felé fordulva: „butításod már vasszék tűhegyes szögekkel!” (Ha élősködők országlása sújt, 107.p.) S egy sóhajtásnyi csönd után ismét az ablakon túli világra nézve már csak halkan teszi hozzá: „~ tudatlan népnek elkopik a térde ~” (Gyertya ég, lobog a síromon, 135.p.)

És csak nézi tovább a felhők mögött alig megsejthető horizontot. Hallva a fiatal halhatatlanoknak, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti, Nagy László az emberi arcokhoz méltó emberséges korért perlekedő sorait, hallva s hallgatva őket s azokat, már ismét talán csak ő egyedül. Kívülmaradása ez „országnyi (szalon)kocsmafedél” alól (parafrázis Szervác József nyomán) nem épp újkeletű, s bár az életkor, mint tudjuk, nem mindig a bölcsesség relevanciája, az ő esetében tökéletesen indokolt ezen önkéntes távoltartó végzés. Kilencvenegy éves, e hosszú élet során számos vérre menő valódi rendszerváltást ért/élt meg, s még hosszabb időt az ún. pangás éveiből. Ahol s amikor „biz’ itt sohse pirkadott”. (Sötét e Sírkert, 7.p.) Tényleg csak fussuk át, hány alkalommal játszott vele (is) a sors hol szembeköpősdit, s hol – igen – szembekötősdit. Húsz éves, amikor fölökleli hitét a szabadságot hazudó hatalom, „a néplélek magasba tártan, / de hitványság ejt ~ ládd! ~ rabul: / e hájfej, satnya állam, // s az öncenzúra-hallgatás, a néma kín…” (A magyar géniusz útján, 11.p.) írja most, visszanézve, s tovább görögnek a kővé dermedt szavak a múlt lejtőjén, de ment tovább fölfelé, „hazáért, népért, nemzetért!” (Fülemüle-fütty, 19.p.), tudva, hogy „bitang ez a kor, embertelen öltő, / fölötte jövőnk csak lenge lián, // ~ mit mondsz? ~ azon hintázgatom,” (Fejemben a mámor, 27.p.), de mégis, hiszen – mit tehetne mást – magyarnak számkivetve mennie kell, akkor is, ha „korunk e jó magyar ugar” (Kilakoltatás a bordélyból, 43.p.), és akkor is, amikor „… szembe jőnek / a kultúrát kivégző osztagok” (Amikor még összeölelkeztek a költők, 31.p.), mert menni kell fölfelé, tenni kell, írni kell, hisz ez lehet az egyetlen választható sorsa annak, aki – mert már egyre büszkébben hirdetheti ezt – „… albatroszként szárnyalok / irodalmunk háborgó tengerárján” (Teendőnket vitatgatjuk: na, merre?, 35.p.) S hogy elszállt közben néhány évtized? A leghosszabb csönd sem tarthat örökké. A verseken átsuhannak az évek s évtizedek, a veszteségek, parcellamagány, egyetlen pillanattá zsugorodik a költő három évtizedes hallgatásba merülő belső emigrációja, de sebaj, von vállat, „öregbödtünk az ostoroktul, árkon át / gázolva szenny között, mi öldököl, / s körül? világok összedőlnek… / mi köllne? tán egy kék öböl / meddőnek? kikötőnek! // de nem! mert küszködünk, újfent ordítanék, / a számban hallgatás lakott!” (Jóskám, a tördelőszerkesztő, 59.p.)

Ám ez a hallgatás – ha sokáig is tartott – végül megszakadt. Az ezredfordulón jelent meg az akkor hatvanöt esztendős Búzás Huba első kötete, noha verseket már évtizedekkel korábban publikálni kezdett, rangos pannontáji folyóiratokban. Ahogyan a kötetbéli megjelenést megelőző években is, többnyire ugyanazon műhelyekben tette ismét ezt, mégis revelációként hatottak kezdeti kötetei. Az a hangvétel, amelyben a forma a magyar költészet palettájának már-már antikvitás-értékű kincseiből, berzsenyis, kisfaludys s általában véve inkább a tizenkilencedik század költőit idéző ritmus- és hangsúlyvilágából merített – látszólag. Mert a sorok tartalma, a választott szavak, kifejezések tökéletes lenyomatai voltak az ezredfordulóhoz közelítő kortárs magyar nyelvnek, mind köznapi, mind irodalmi értelemben. Voltaképpen a tizenkilencedik – s még korábbi – századi archaikusba hajló költői nyelv tradícióit és a modern szóalkotások jellegét magában hordozó költészet szintézisre emelését valósította meg. Választékosan fűzve egybe Villont és Babitsot – hogy ironikusan fogalmazzak. Persze, ez annál lényegesebb eszköz- és formaválasztás, mintsem megengednők itt „csak” az iróniát.

Mert Búzás Huba a kimért hallgatás hosszú évei alatt vélhetően tovább érlelte, kereste azt a költői nyelvet, azt a különleges poézist, mely hangvételét olyannyira egyedivé tette. Meglehet, valóban igaz, hogy ennek végleges kikristályosodását Juhász Ferenccel folytatott dialógusai foglalták keretbe; miként s hogyan is kell a magyar nyelvnek korokon átívelő fennmaradását szolgálni, ahogyan a zenében a „bartóki modell” valósítja meg, azonképp s azt alkalmazni irodalmunkban; nota bene: „Bartókunk szellemében hozzátok kiáltva / sorslátó szemmel, hanggal minden emberért” (Bartók szellemében); és, noha ezt az ars poeticát ő maga is megállapítja (Búzás Huba: Egy író visszatekintése alkotáslélektani vívódásaira, naputonline, 2025, augusztus 8.) költészetéről, én azt gondolom, hogy már korai verseiben is kirajzolódnak a klasszikusok-klasszicizálás kettős áthallásai; igaz, ez szinte természetes hatás egy, a pannon táj égisze alatt kibontakozó költészetre. Mert Búzás Huba versfölfogása előtt mintha kezdettől fogva az lebegne, amit Ágh István oly találóan fogalmazott meg: „A pannon költő természetelvű, bizonyos értelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a teremtés fönségében gyökerezik.” (Somogy, 2009/3). Így s ezért semmiképp sem véletlen egymásra találás volt Ághé és Búzásé, szinte az iménti gondolat folytatásaként írta Ágh István egy korábbi Búzás-kötet recenziójában: „… Búzás Huba kivívta azt a rangot, hogy a költészet csillagrendszerében meghatározzuk helyét. Valahol arra, ahol Balassi világít. … Mintha egy szemérmességét levető Berzsenyit hallanánk s mintha Füst Milán ótestamentumi pátosza átfordulna valami vágáns kifejezésbe…”

Ezt – és így – teszi legújabb kötetében is – Versbe öltözködjék a lélek (Hungarovox Kiadó, 2026) – amely könyv már puszta megjelenésében pazarló bőkezűséget sugároz. Elegancia, a belső fény sejtelmes ragyogása, a míves modernitás klasszicizmusba hajló méltósága hat ránk, olvasókra. A borítón Hegyeshalmi László művészi grafikája látható, s majd bentebb még számos az alkotótárstól – Horváth József tipográfus-szerkesztő remek alkotó-közreműködésével. De hogyan is értettem az első mondatot? A kötet alkotói – elsősorban a fölsorolt három szerző – azért osztja meg velünk pazarló bőkezűséggel a könyv külső megjelenésben is könnyed eleganciáját, szépségét, mert „nem adhatnak mást, csak mi lényegük”. Itt és most mindenképp igaznak érzem ezt az áthallásos állítást.

Még az is lehet – a kötet követelte ki magának ezt a méltóságot. Már körvonalaiban fölsejlett a szerzők előtt a könyv egyénisége, saját és sajátos aurája; igen, az, s a könyvek világában otthonosan forgolódó olvasók pontosan tudják, mire gondolok. Arra, hogy a könyv – művészet. A tervezés művészete. Annak egy olyan ága, ahol elég nehéz úgy együttműködni a kötet nyelvével és nyelvezetével, a textus elsődlegességével (hiszen ugye mégis csak az a legfontosabb; már ha a könyvet olvasás céljára és nem a polchely kitöltésére szánjuk) hogy a tartalom és a forma harmonizáljon egymással, úgy, hogy ne érezzük azt olvasás közben: no, a megjelenés mintha kicsit túlöltözött volna a szöveg csöndes ünnepéhez. Egy kis kitérővel hadd említsem meg: mint lelkes könyvtárgyarapító, kezdetben bámulattal töltöttek el a bibliapapírra nyomott, a szokottnál kisebb betűkkel szedett, bőr- vagy velúrkötött reprezentatív kiadványok – de később alább hagyott bennem a lelkesedés. Látva, hogy ezt a köntöst nem minden textus viseli el; nem beszélve a fakóra sikerült színes illusztrációk kiábrándító látványáról.

Nos, ez a kötet méltó az unikális jelzőre, pláne, ha értelmezni próbáljuk magunkban a könyv, vagy annak láttán inkább a bennünk fölmerülő kérdéseket. Mert a forma szinte sugallja, hogy lehetne az a nyomdai japán hajtás megoldását követő kivitelezés is, mégsem az lett – de kép és szöveg mégis csupán a kötet páros számú oldalain található. Ez egy kérdőjelbe görbedő gondolatot ébreszthet bennünk, s bár tág a lehetőségek világa, elég annyi talán, hogy a fehéren vakító lapok – tudatos, vagy véletlen szülte megfontolás okán – a belső végtelenbe, a mindenen túlmutató horizont-sem-szabta világ ellentétpárjába emelik mind a verseket, mind a rajzokat. Melyekből épp kétszer harminchárom van a kötetben – no, hát pont annyi. Amennyi a sorsigék megértéséhez és követéséhez kimondatott s kell. S hát valóban kettős szerzői kiadvány ez, ahogyan a címlapon (Hegyeshalmi László művészi grafikáival) olvashatjuk, mert a rajzok, noha szervesen illeszkednek (abból táplálkoznak s nőnek ki) a versekhez, mégis egyfajta szuverén alkotói megjelenést mutatnak. A versek és grafikák párbeszédbe állítása, egy közös kontextus megteremtése közöttük persze nem ritka előfordulású, ám ahhoz foghatóval, mint ami tárgyalt kötetünkben található, talán önhibámból, de mindmáig nagyon ritkán találkoztam. Hegyeshalmi szimbiózist teremt a vers értelmezésével, mondanivalójával; a kép magába szippantja a vers betűit, s ebben az a különös, végre magyarázatát adjam e megoldás nagyszerűségének, hogy a már említett épp csak újkori magyar – tizenkilencedik századi – poézis már-már falfirkaszerű, graffiti képződményként, korunk elfogadott képzőművészi alkotásaként kap vizuális formát. A megoldás, ne nevezzem azért teljesen egyedinek, folytatása, tovább-gondolása Tandori rajzainak, Árkossy István versképi megoldásainak, de említhetném – talán elsőként kellene – Kass János műveit, különösen a szöveg általa tett térbeli elmozdítási-megjelenítési kísérleteit. Meglehet, hosszas, de nem érdemtelen e kitérő a kötet vizualitása felé, hiszen a grafikusművész „az absztrakt és az expresszív irányzatok / örök, művészi összeforrasztója”, köszönti őt a költő is e kötetben, kiemelve: „ ~ s ha nélkülöznöm kéne arte szellemét / biz’ koldusabb lennék a koldusoknál! ~” (Egy rejtőzködő művész performanszai, 79.p.)

Summa summarum: méltó köntösben szól hozzánk a kilencvenegy esztendős Búzás Huba. S most úgy kellene folytatnom, hogy igényes, tartalmas, mély összegző munka ez a kötet – de hát ez csak abban az értelemben igaz, hogy ennyi évtized után, mely a költői hangot, az egyedi megszólalás ismérveit alaposan kiérlelte, már minden kötet – így az elegyes, friss, a pillanatnyi korra reflektáló versek egybefűzése is – összegzésként hat. S persze, valóban az (is), hiszen a költő versei – miként ezt az illusztrációk kontrasztja is kiemeli – a napi hatások, élmények megjelenítésére régi hasonló emlékek fölbukkanó képeit simítják rá, de épp csak árnyékolva az összképet; a versmondatok között nincsenek, vagy csak elmosódva jelennek meg kontúrhatárok, évtizedlenyomatok, „… a Mű: / erős kötésű véges a végtelen / markában …”, illeszti egy korábbi verséből (Búzás Huba: Mentsétek meg …, 51. vers, [Hungarovox, 2020]) választott mottóként a kötet prológjába, s e végtelen befogható szakaszát – a történelem pillérei közötti emberemlékezettel még járható hidat s annak romlását – vetíti elénk, ahogyan azt korábbi nagyívű világtörténelmi pannójában (Ég, Föld, Emberek. Lírai eposzok trilógiája; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020) tette. Új kötete mintha egyszerre lenne summázata ama vállalkozásnak s a személyes költői utazásnak, noha, ismétlem, a végleges lezárás halvány nyomát sem fedezhetjük föl benne. Jelenléte folyamatos reflexivitását őrzi s figyelmét továbbra is a múlt-jelen-jövő hármasán tartja, noha a tartalmas, békés-békességes jövő lehetősége benne is csak remény, semmiképp sem bizonyosság. Remény abban, hogy ama varázspálca – mint korábban is annyiszor – ismét visszájára fordul, s működésbe lép a hegyére illesztett radír… Mert hiszen ez a híd mikor is épült lábaink elé? Emlékezz: „kultúra e táj, mert több ezer éve itt / a hellaszi ég, a római óda / mohó mediterrán napja hevít: / ekként született Európa” (Művészetek ájulatában nőttem, nőttem…, 99.p.), hát ehhez légy méltó, ember, ezt ápold magadban, mert rossz úton jársz; azt kérdezd magadtól: „hessentsem el? mindez eszembe jut, ha majdan / az élet alkonyatja színjátszik velem: / … / mivé leszel, hová hanyatlasz értelem? / az ember? nincs, ki ostobább ma nála, / nyomában inség, millió tetem” (Búcsú az emberiségtől, 103.p.) S bár szóltam már erről, ismét utalnék arra a tizenkilencedik századias, mégis modern és időszerű hangvételre, amely korántsem ódon, korántsem avittas, régies, sokkal inkább hozzánk nagyon közeli lélektartományba – illesztve szívhez, értelemhez, aggódáshoz, szenvedélyhez, a jelenések élő súlyához s a jeremiádák keserűségéhez – emeli a vörösmartys („Erény van írva e lapon; de egykor / Zsivány ruhája volt.”), kölcseys („Csak leple volt hatalmad bűneidnek”) s hát korántsem végezetül rímeltessük a legutóbbi Búzás-idézetet Berzsenyivel: „Most lassu méreg, lassu halál emészt.” szellemidézés. Láthattuk: Búzás Huba nem klasszicizál, hanem a klasszikus magyar költészet tanítványa, követője s immár tanítója. Évezredek s évszázadok summáját írva annak tapasztalatából merítve szól hozzánk, kimondva-erősítve a minden korban legfontosabb üzenetet: „líránk nagy fénye sziporkázzék szerteszét! / … / lobogj, lobogj, magyar beszéd!” (Gyertya ég, lobog a síromon, 135.p.). Mert ez a küzdés maga, ez, mi „nem hagyja, biz’, hogy eltiporják / e nyelvet! élj te nép! haza!” (Egy főszerkesztő, könyvkiadó grandezzái, 123.p.) Búzás költészete nemes és nemesb szolgálat, hogy e két szóval jelezzem azt az elhivatottságot, amit föntebb már érintettünk, azt a juhászferenci gondolatot-útmutatást-követelményt, hogy a magyar nyelvnek korokon átívelő fennmaradását kell szolgálni, miként a bartóki modell tanítja, a magyar költészet klasszikusainak szellemét követve; ha kell, berzsenyis derűvel, ha kell, babitsi kérlelhetetlenséggel; mert hogyan is írta (elő) ezt Babits? „Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!” (Babits Mihály: In Horatium)

No de mielőtt bárki átsikkadna a többször is említett félmondaton, hogy a költő remekül teremti meg Villon és Babits nyelvezetének összhangzatát, soroljunk föl e versbeszéd hullámzásából néhány kifejezést, félsornyi játékosságot vagy épp kegyetlen átkot, szándékosan a szövegkörnyezetből kiemelve őket, a puszta ízlelés kedvéért. (Így, értelemszerűen, a konkrét vershelyet s kontextust sem megjelölve.) Példaként hát: „közönye kripta-kérge; hájfej, satnya állam; gipszfejű kitüntetett; ~ a főnix! ~ jégmadár; strihhelnek a csendek; selyemtangás éj; két kopásálló ököl; csárogásod; elvesztettem ősember-husángom; kobralelkű szörnyek; csalútja; értelmük egérke; vérnarancs-szín fények; fullánkos fénysziporkák; féregagyú nyű; az ember? csak egy buborék, agyatlan hajnalig; vak térerő!” E töredékekből is szinte összeáll az a letagadhatatlanul s fölismerhetően egyedi Búzás- œuvre, melynek immár három évtizede jár csodájára a versbarátok serege – s persze, hogy e sereg él-e, sereglik-e, az már egy másik kérdés. A lényeg: él közöttünk egy költő, a költészet apostola, aki jól tudja, hogy – miként barátait biztatja: hátrahagyott „poggyászaink keringenek” – a nyelv, az anyanyelv, az anyanyelvhaza tart meg, őriz és köt össze bennünket azzal, ami a valódi sors, a valódi, értelmes élet. S a legfontosabb, ha az ő örömében osztozhatunk majd, ha majd – „hogy égboltod s a létünk hírnöke lehettem, / s láthattam Mindenséged tündökléseit, / … / a tény, a szó e látomások / után… csodád marad csupán…” (Hálát mormolok a végtelenség Abszolútumának…, 127.p.).

Mert a történelem hullámverése, az ideológiák tektonikus egymáshoz verődései többnyire megkínálják átutazó vendégeiket az örök élet, vagy legalább a maradandóság lehetőségével. Sok – bár talán pontosabb a minden – esetben ez illúziónak bizonyul, olyan szemfényvesztésnek, melynek legnagyobb vesztese végül maga a szemfényvesztő-tanonc, akit a történelem a saját varázspálcája másik végére illesztett radírral tüntet el, mert ez történik, efelől ne legyenek kétségeink: házigazdánk minden esetben véges mutatványnak szánja a bűvöletet – de olykor-olykor egy-egy csalafinta vendég átlátja a lassúdan lelakott szalont. Őt kell keresnünk, hallgatnunk rá, hogy – versbe öltözködjék a lélek.

Búzás Huba: Versbe öltözködjék a lélek (Hungarovox Kiadó, 2026)