ALE ILDIKÓ KIÁLLÍTÁSA – Fabulya Andrea megnyitó gondolataival*

*SZIGET – Ale Ildikó Utak és színterek című tárlatához

1. Útra hívás

„Szeles, fehérlő délutánon, / mikor dalt hallasz messze, távol, / a tiszta, illatterhes égből / hull a napfényes, könnyü zápor. Akáctömjén röpül a légben, / a lomb merengő, szűz fehérség (…)” Ezek a sorok egy vers és egy kép hang-, szín- és formavilágának egybecsengetéseivel ünneplik a tavaszt, szelídítik a könyörtelen időt. Az Ale Ildikó alkotta kép magára ölti Kosztolányi Dezső versének címét: Áprilisi ezüst eső. Ez a szinesztéziás többszólamúság mintha befészkelne lélekmélyi terekbe, rezzenései a levélerezet útjaihoz hasonlatosan ölelnék magukba a befogadói tekintetet.

Utak. Színterek. Ale Ildikó alkotói világába léptünk, ez a színtér, itt vezet utunk, hívom Önöket, tartsanak velem! A tér az Alföldi Galériában utat enged a Szárnyalásnak (ez ismét egy kép címe is), elmélyedésnek. Ale Ildikó 1996 és 2026 között született alkotásai közti térben időzünk.

Miért is ez útonlevésünk helyszínek és imaginációk között?

Életünk ez. Színterek és utak egymásba hajlása.

2. Színterek

Színtér. A szín tere. A tér színe. Lehet a téré, amely befogad, intimitásában megvigasztal. Mint a belső szoba Máté evangéliuma szerint, elrejt a világ kíváncsiskodói elől, de megfékezi a hivalkodást is – oltalmaz és fegyelmez egyszersmind. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba”.

Máskor a tér színe, amely bezár, nem véd, hanem fogva tart, érzelemben, reménytelenségben, önmagunkban, mint Kékszakállú vára Juditot. Ez a tér – lelkiségében, mint pszichikai játéktér – hordozza a magára záródó, magányos Kékszakáll sorsát is. Ale Ildikó tereinek bejárásában, megélésében, belakásában a szemlélő az irodalmi allúzió és/vagy a zenei indíttatás sodrában is autonóm látványvilágot fogadhat be. „Engem kifejezetten érdekel az ábrázolhatatlan” – vallja az alkotó. Ami vizuális nyelvre nem lefordítható, konvencionálisan nem leképezhető, az mégis megragadottá, elérhetővé válik: színek intenzitásával, formaelemek felbontásával, feszültségteremtéssel és -oldással. Ezt nyilatkozza a művész Petőfi Sándor Minek nevezzelek? című verséhez készült képéről: „A rózsaszín és lila árnyalatai a lelki áradást, a női szépséget jelképezik. A vizuális ábrázolás elvonatkoztat minden valóságos formától, a természettől, a női testtől. Az aszimmetrikus képi komponálás hivatott érzékeltetni a versben kialakuló feszültséget, melyet Petőfi folyamatosan ébren tart a vers utolsó soráig.”

Színtér. A zene színe és tere. Halványbíbor. Mint Blaho Attila zongoraművész elektronikus szerzeményeihez komponált térformák színei – a társművészeti találkoztatás újabb kibontakozásai. A művészeti ágak szférikusan elemelt, illékonyan egybehajló terei. Az emberi élet immanens, nyílászárókkal (ajtóval, ablakkal) definiált, funkciókkal körülhatárolt tere – elvágyódásaink és távlatosságunk, egyszersmind jelenvalóságunk és helyhez kötöttségünk: metafizikai és fizikai valónk körvonalai.

„Aranylanak a halvány ablakok…” – hív szemlélődni Kosztolányi Dezső Téli alkony című verse, a lélekjelenlét, az intenzív, befogadó, megjelenítő szemlélődés jegyében. Ale Ildikó vers-képei sosem illusztrációk, nem az írás valamifajta kép-írásra váltásai. Az imaginárius megjelenés nem kiegészíti, demonstrálja a poézist, nem a szemantikai-grammatikai egység lefordítása képi nyelvre. Mást kínál: szubtilis érzékelését a sűrített közlésnek, az esszenciális festői újraértelmezésnek. E képek terei nem a versek terei, bár az alkotói-festői „megfogalmazás” és újraértés lehetővé teszi a közös vonásaikban igen plasztikusan megragadható versbéli tájak és enteriőrök jelenlétét is. Az irodalmi és a festészeti téma találkozhat/találkozik, közeli lehet a két narratíva is, a képi faktúra és a poétikai nyelvi regiszter egyenrangú felekként, bűvös párbeszédbe vonják a befogadót. Így van ez akkor is, ha nem idéződik fel számunkra rögtön az irodalmi előzmény, hiszen a képi megvalósulás veszi át a befogadói figyelem irányítását. Vajda János Nádas tavon című bűvöletes impresszionista költeménye a perspektívák (tér, idő, ébrenlét és álom, végül élet és halál) viszonylagosságát, az Ernst Mach-i vagy schopenhaueri értelemben vett relativizmust tárja elénk:

„ …Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…”

(Vajda János: Nádas tavon, részlet)

Az egyébként nem hosszú költeményben a gondolat túláradását(?) vagy nyitva hagyását(?) jelző három pont ötször fordul elő. Mintha a képek pedig folytatnák, a jelenbe állítanák a három pont helyét: és újraértelmeződik a víz archetípusa, és megelevenedik a csónak/hajó oly ismerős toposza.

„Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…”

(Vajda János: Nádas tavon, részlet)

Ale Ildikó Nádas tavon sorozatának képei a geometrikus formaelemektől haladnak egyre lágyabb mintázatok és elmosódó körvonalak felé. Mintha csodálatos mód otthonossá válna az ember számára általában oly félelmetes: a bizonytalan, a racionálisan nem megragadható. Longosz, az egyik első európai regény szerzője egyszer csak így fakad ki a Kr. utáni 2. század idején:

„Szép ám a liget is, sűrű lombú, virágos, patakjárta. Egyetlen forrás táplál benne mindent: a virágokat is, meg a fákat is. Hanem a festmény még elbűvölőbb, mert mester remekelte …” (Longosz: Daphnisz és Khloé, részlet. Ford.: Détshy Mihály)

3. Utak

Utak. Emberi kapcsolatok, élettereink egymásba hajlásai – kint és bent. Gyalogösvényen, csónakon, országúton, vonaton. A „Változó állandó” képsorozat itt kiemelt két darabja és Tóth Árpád Vízió a vonat ablakából című versének képi megvalósulása mint két ritmus: a zakatoló szerelvény és az emberi képzelet sodrása.

„Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban,
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézvén az ablak sötét keretét (…)

És őriz-é a lelketek ily tájat,
Mely tovaszédült a vonat mögött,
De mégis emlék, s mégis egyre fájhat,
Bár múlt takarja, s messzeség, örök?”

(Tóth Árpád: Vízió a vonat ablakából, részlet)

Az út a színterek párbeszéde is? Ale Ildikó útábrázolásai talán leginkább sorstörténetek. A reális tér feloldódik, a valóság elemei rezdülésesen felismerhetők, az út látomása azonban legalább annyira vízió: belső táj.

„Néha, kinek lelke tiszta,
látja, mint önmagát,
a holdkóros biciklista
mint megy az éjen át,

a holdkóros biciklista,
aki se-hall, se-lát,
küllői közt út kaviccsa
pendülve ugrik át,

kereke, a porba vájó,
szövi fátyolát”

(Weöres Sándor: Holdkóros biciklista, részlet)

Bár az újkori civilizáció folyamatosan ennek ellenkezőjéről igyekszik meggyőzni bennünket, mégis: „… az ember soha nem tud teljesen megszabadulni a transzcendencia és a metafizika iránti érzéktől. (…) A szellem lényege éppen a végtelen mozgás képessége, a tárgyi világ átjárhatósága. Az ember attól szellemi lény, hogy határa mintegy a végtelen.” (Földényi F. László: Az ész álma. 33 esszé [„Csak a bolondok nem félnek semmitől sem…” Félelem és szabadság, 74. old.], Kalligram, Pozsony, 2008) Az út: ennek a végtelennek a bejárására tett kísérlet? Ale Ildikó képei (mint a Holdkóros biciklista két alkotása is) több rétegben feltett porpasztellel készülnek. Az utak és színterek rétegei a halvány és mély tónusú pasztellvonulatok váltakozásai. Egyetlen olyan kép van a tárlat anyagában, amelyen megmaradt az eredeti fehér papíralap egy részlete: a Simai Mihály verséhez készített „együttrezgések” című alkotás, amely az „út”, „utak” fogalomkörét sajátos, művészi lélekvándorlásként jeleníti meg. A világló fehér felület a szellem metafizikus terét idézheti.

4. Befejezés: SZIGET

Mondják, műalkotást létrehozni kockázatvállalás, felelősség. Sok helyen olvasni a művész kiszolgáltatottságáról – alkotni ugyanis azt jelentheti: feltárni és kitárulkozni. Ha csak a nietzschei Apollón-mértékre és Dionüszosz-mámorra gondolunk, közös bennük: az alkotói cselekedet, a teremtő feltárás, a kiemelés a nem-létből, a létbe helyezés gesztusa, amely szükségszerűen együtt jár a kockázatvállalás tényével. A művészet egyik legfontosabb, mondhatni alapvető tanítása ez: az emberi felelősség vállalása fényben (Apollón) és sötétben (Dionüszosz). Jut eszembe: „mint birtokát a tulajdonosa” (József Attila).

Ale Ildikó képei a szüntelenül hívogató művészet útjai. „Ha nem dalolna a madár” –figyelmeztet két vegyestechnikával készült alkotás komoran: ha nem dalolna a madár, ha nem lenne művészet, akkor ki és mi szólítana minket irgalomra? A szolidaritás felebaráti küldetése, a kulturális értelemben vett humánum helyett az egyéni érdekkijárás rendszerében szerveződő, nem egymással, hanem egymás ellenére működő, szűkebb és tágabb környezetét, végső soron önmagát is kiaknázó dehumanizált szerkezet lépne érvénybe. A veszély soha nem volt még akkora, mint manapság. Mindennél fontosabb épp ezért a művészet embert megtartó, reményt adó, irgalomért esdeklő ereje. Utak és színterek, ez Ale Ildikó tárlatának címe, mely közeg formáival, színeivel, otthonosságával SZIGET is a befogadó szemlélő számára, SZIGET útjaival és színtereivel e beszéd írójának is: ezzel köszöntöm az Alkotót, hívom a Befogadót, és nyitom meg Simai Mihály ölelő soraival a kiállítást, legyen a miénk:

Simai Mihály

együttrezgések

ti is lényemmé váltok
röpködő fák
sorsomra – még – vigyázó angyalok
fölisszák édes nedvetek a strófák
én meg gyökeretekké alvadok

Fabulya Andrea, Szeged-Hódmezővásárhely, 2026. 03. 28.

(A megnyitót Forrai Fanni és Králik Csaba zenei közreműködése tette teljessé)

TÁRLAT

Alkotó alkotásaival