Handó Péter: Pihent teremtés

Kezdetben volt a pihent ember
az ő kietlen pusztaságában, és
mélységes magatehetetlenségében
világosság gyúlt benne lelke
lényegtelen lényege felől.
Mondá erre a pihent ember:
– Legyen sötétség! – És lőn sötétség.
Látta a pihent ember, hogy a sötétség jó,
mert lényegtelen lénye lényegét
hasznosan befedhette véle. Eztán már
láthatatlan csordulhatott a nyála, éhes
száját érzéketlenül és érzékelhetetlenül
visszatapaszthatta arra a világosan és
egyértelműen vágyott emlőre, amely
pihentsége előtt oly sokszor táplálta.
Itt tartva a teremtésben elszenderedett.
Mikor felriadt a pihent ember –
mert megcsapta a globalitás szele –,
úgy gondolta, boltot hozat, boltot nyit
és jó boltot csinál, de a nagyérdeműtől
rendelt boltozat a feje fölé terült,
égboltozattá vált – mindenféle mennyei
árucikkel csábítgatva el őt, ám már e
csecsebecsékre pislantásától is égni
kezdett a szeme, majd begyulladt, akár egy
útmutató rózsabokor az eljövendő világból.
Ettől a lángolástól a fennálló sötétségbe
némi világosság vegyült. Világos, hogy a
pihent embernek hamarosan el kellett aludnia.
Világos, hogy előbb–utóbb fel is kellett ébrednie.
Ha már fölébredt, mondá a pihent ember:
– Növesztek hajat és szakállat,
és agyasságig növesztem az agyam
tekervényeit, és felfuttatom az égig,
miként a mesebeli paraszt a paszulyt, hogy
magasról szórhassam szét a magvaim,
és magasról leszarhassak mindent.
Látta a pihent ember, hogy ez őneki
mennyire jó, mekkora is a vészkijárathoz
kovácsoltatott haszonkulcsa, ha kellő mértékben
felsrófolja a nagykerárakat. Pihentségéhez immár
a saját tőkéjére hajthatta le az előzetesen pihent fejét.
A tőke kellőképpen jó volt, de ettől még fölébredt
a pihent ember. A maga pihentségében fürödve,
zuhanyozva, tusolva – el és meg azt a bizonyost –
rögvest ünnepelni akart. Lampionokat rendelt
meg petárdákat, két hordó rumot és ugyanennyi
puskaport, hogy legyen puskapora elsütni egy
jó poént, zsírján kisütni a malacot az ég felé,
majd orbitális pályán kerengetni, míg
föl nem fedezi a nyolcadik utas tejutast.
Végül csupán az orr-beatet szólaltatta meg,
mivel egészen takonypócnak érezte magát
a kialakult világgazdasági helyzetben,
amit a tőkéje maximális befektetésével
ért el – ahelyett, hogy lefektetve hagyta
volna, hiszen úgy jobban tapad a talajhoz,
erősebb a röghöz-kötöttsége, de ezt
pihentemberesen elszúrta/kúrta, így hát
fektével és kibocsájtott nyugtával dicsérte
a hátralévő sötétséget, amibe óhatatlanul
beleszunyókált. Nem alhatott sokáig, mert
nyüzsgése támadt amiatt, hogy vegykonyhája
fölállításáról – felekezeti hovatartozásra való
tekintet nélkül – majdhogynem megfeledkezett.
Fölébredt buzgalma révén ekkor vegyíté a lovat
a kecskével, békát a nyúllal, verebet a pisztránggal,
tinót a tojótyúkkal, embert a medveállatkával…
Látta a pihent ember, ez mennyire (n)agyszerű,
amikor az agy is megáll – még a határán innen is –,
és a lépését csak úgy szabad szaporáznia, hogy tovább
ne sokasodhasson a gatyáján esett folt, különben
hol folt, hol nem folt a pihent emberiségnek,
meg az áldás-békessége zálogának, a
klipmásának is, ezért fogta magát és
uralma alá hajtotta, beleit megzabolázta
katyvasszal és hipermangánnal, holdporral
és holtak porával, így hát hamarosan
holtával magasztalta (malactarja)
azt a teremtésit.