Számkivetetten (Fellinger Károly versei)
*
Kulcsrázás
Eljött az őszi szüreti bál napja,
miként a fagyos májusi reggel, és
tudtomra adta, nem lesz termés idén,
lenézhetem a hegyeket is akár,
vagy megmászhatom valamennyit, a sok
lehullott levél, akár a hű katonák,
akik a vérzivatarban a sáros
földre vetik magukat, szavak a szép
versben, s Isten reménykedik, hogy köztük
túlélőre talál. A nehezebb út
könnyen kiállja az idő próbáját,
jó messziről elkerüli azt bizony
a tiszta művészet, kezdetet örököl,
ám a végzetet egyedül ő írja,
magányosak a fa levelei, de
ha letépek közülük egyet, mindjárt
összerezzen a többi, és egymásra
néznek, egymást figyelik, így tűnik a
fa egésznek, a virág illata száll,
akárcsak nyelvem hegyén az imádság.
A legerősebb bilincs a szabadság,
nem lehet leverni, megszabadulni
könnyen, kulcsa annak a mellkasában
dobog, akit önzetlenül keresünk.
*
Számkivetetten
A szív élősködik a kinőtt testen,
az érzékszervek a hű katonái,
orránál fogva vezetik a halált,
aki leverten és életuntan néz
a tenger után, egy lehorgonyzott, vén
hajón egyensúlyozva a tengeri-
beteg sínpárok között, a fölszámo-
lásra váró cukorgyár udvarára
képzelve azt. Esőcseppek hordozzák
szét a honvágyat, mint az erek a vért,
a kódolt növekedés a magányt, a
levágott köröm, a levágott haj még
a földön is próbálkozik, megnyúl egy
fikarcnyit, akárcsak a felesleges
szavak, amikor verssé állnak össze,
egymást termékenyítve átlátszóvá.
Szememben napok és gyertyák égnek, hol
az egyik, hol a másik, nem nyithatom
ki mégse a szemem, mert akkor végleg
elfújja őket a lelkiismeret,
s nem maradnak, csak a bágyadt csillagok.
*
Lebombázott könyvtár
Arra gondolok, aki voltam, aki
ma könnyen elhódítaná előlem
a nekem tetsző özvegyasszonyokat,
a dús haja mára már galambszőke,
de biztosan nem hullott ki, mint nekem,
aki minden reggel leborotválja
a fejét, úgy megy el a tükör előtt,
nem mer belenézni, szembesülni a
képzelettel, ami végül lehunyja
vak szemem, egy régi öt koronás pénz-
érmével, amit már régen kivontak
a forgalomból, de ami létezett
még a születésem után is, a nyers
emlékezés arra jó, hogy élve fel-
boncolja az emlékezőt, kiveszi
belőle az elrabolt lelkek marad-
ványait, idővel cserélni kell az
ég boltozatát, túl sok a nemlétből
eltulajdonított, ellopott, vérző
gerenda a feldúcolásához, ha
így megy tovább, leszakad, maga alá
temetve az egyetlen Istent, s Isten
nélkül maradnak az ateisták, ön-
magukkal kell összezárva élniük.
A kibontott harci zászló olyan, mint
amikor kivesszük a tojásból a
még éretlen csibét, s belé takarjuk,
kibontjuk a virágbimbót, mert hinni
szeretnénk magunkban, szemmel látható
darabkái vagyunk a láthatatlan
egésznek, egy fekvő tükörből kinőtt
vadvirág vagyunk, önző méhlegelő.
*
Beidézés
(Fernando Pessoa egy képeslapon)
Legalább nyolcvanhat megunt álnéven,
önálló, egyedi stílusban írtam,
még a saját nevem alatt is, más-más
nyelven. Hiányérzetemet, a sárban
fekvő és dagonyászó disznót, korán
felhizlalta a tudás, a házőrző
vad, elidegenedés. A kétségek
elhitetik a titok látszatát, be-
le van csomagolva, mint a karácsony-
fán lógó színes papírba, ó, nem a
marcipán, a fényes, szívmelengető
hír, üzenet, a betlehemi csillag.
Aki maga a világegyetem, hogy
válasszon a kedvesének csillagot,
aki lát engem, annak a szemébe
fulladok, ha szeme a partra vetne,
visszalök a szerelem, nem akar el-
temetni, ahogy a vízbefúltakat
hajdan a falvak, hisz költséggel jár a
tisztesség, a türelem menthetetlen.
Akár a bútorokról a port a vén
szobalány, úgy törlöm én le az örök
tökéletességről magát a verset,
elismerve, az urnában a helye.
A verssorok közt lövészárkok, amit
belapátolnak megtűrt kételyeim,
hiába lőnek rájuk, nem találnak
célt, akik lőnek, azok is én vagyok.
*
(Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa)
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
