Hekl Krisztina: Fantomszag, Lagom

•

Fantomszag

Ismeretlen fél pár zoknit vett ki a mosógépből.

Külön doboza volt a fél pár zokniknak, melyek másik fele nyomtalanul eltűnt a mosásnál. Előbb egy zacskóba gyűrte őket, utána az IKEA-ban vett egy széthajtható, szürke tárolót. Nemcsak a nejlonból készültek szívódtak fel, ezt meg lehetett volna magyarázni, de a vastag, térdig érő téli is. Feltúrta a szennyest, sehol nem találta őket. Nézegette, hogyan lehetne újrahasznosítani, de a használt zokniból varrt báb eléggé undorító ajándék lett volna karácsonyra, pont annyira, mint diribdarab maradékból gyártott új, színes szappan. Ki tudja, hol járt előtte a diribdarab.

Elővette az IKEA-s dobozt. Ez a fél pár nem passzolt sehová, biztosan nem volt az övé. Azt sem lehetett róla mondani, hogy egy régóta hányódó darab lett volna, nem volt lyukas a sarka, a nagyujjnál sem volt kikopva, a színe is élénk volt, lila-piros, az életében fel nem vett volna ilyen színkombinációt, nála minden fekete, fehér, bézs, esetleg pasztellszínű volt. Még az a szerencse, hogy nem fogta meg a többi ruháját. A mérete viszont stimmelt, harmincnyolcas lehetett. Gondolkodott, hogy kidobja-e, de valamiért nem vitte rá a lélek, mert szép volt, talán külföldi. Ráterítette a szárítóra.

Csak nem tudott szabadulni a gondolattól, honnan a fenéből kerülhetett oda, illetve a fél pár zoknik rejtélyét is szerette volna megfejteni. A szerelő szerint előfordulhat, hogy a dob és a tömítés közötti résen keresztül az elveszett ruhadarabok a mosógép belsejébe kerültek. Ki is jött harmincezerért szétszedni és kitisztítani a mosógépet. A gép belsejében nem találtak semmit, viszont az egész fürdőszoba úszott a vízben, hiába terítettek oda felmosórongyot és egy kimustrált törülközőt. Nézze meg, hölgyem, az ágy alatt, a szekrények mélyén, hátha. Az ismeretlen zoknira csak annyit kérdezett, nincs magának gyereke? Amikor megrázta a fejét, akkor meg ezt, hogy férje? Megfogadta a tanácsot, lehasalt és benyúlt az ágy alá. A szürke frottírzokni párját meg is találta, galacsinná gyűrve, egy elveszett hajgumi és töltőkábel társaságában.

Pár nap múlva újabb tárgy bukkant fel a semmiből. Ismeretlen kulcs egy karikán, az előszobafogasra akasztva. A kulcsot mindenféle zárba próbálta bedugni, sehová sem illett. Ellenőrizte az alagsori közös tároló ajtaját is, de oda sem passzolt. Furcsa szagokat is elkezdett érezni, idegen, de kellemes parfümöt a párnáján, frissen főtt kávé illatát a konyhában. Erre már talált magyarázatot, biztosan Covid utóhatás, fantomszag, ismerősei is éreztek ilyesmit, és volt, akinek teljesen tönkrement a szaglása. Akkor kezdett komolyabban aggódni, amikor idegen bögre bukkant fel a mosogatóban, és ezzel egy időben más tárgyak viszont eltűntek onnan, ahová letette őket. Valaki bejár ide, fordult meg a fejében. Kezdte rosszul érezni magát a saját lakásában. Lecseréltette a zárat, de a probléma nem szűnt meg, csak fokozódott. A szépen rendezett környezete, ami eddig biztonságot nyújtott számára, széttöredezett, apró elemeire hullott, és ezek a darabkák összekeveredtek. Mindent ellenőrzött, hogy lekapcsolta-e a villanyt, bezárta-e az ajtót, miután kilépett a lakásból. Először csak egyszer ellenőrizte, azután háromszor, végül tizenötször kellett megrángatnia a kilincset, mert már saját magának sem hitt, Legjobb barátnője tanácsára beszerzett egy vezeték nélküli kamerát, hogy megnézze, mi zajlik, amíg nincs otthon. Leültek egy kávézóban, és együtt figyelték mobilon keresztül a történteket. Senki sem volt a kamerafelvételeken. Valahol számított erre, ezért arra gondolt, megmutatja az ismeretlen fél pár zoknit a barátnőjének. Belenyúlt a kézitáskába, de a zokni nem volt sehol, pedig tisztán emlékezett arra, hogy eltette. Csak néhány színes szöszmösz maradt az ujjai között.

Úgy döntött, hazamegy, és lepihen. Útközben sajnos nem találta meg a hetes busz megállóját, nem állt a megszokott helyén, és az új megállóról sem talált utastájékoztató táblát, nyilat vagy felfestést. Az utcakép is más volt, nem értette, hogyan került az út jobb oldalára templom és hová lett a büfé, amit korábban annyira szeretett. A járda végén talált egy lejáratot, ami a föld alá vezetett. Egész kis várost fedezett fel odalenn, virágárussal, pékséggel, még egy furcsán beszélő, alacsony édességárus is kínálta ott a portékáit. Végül megpillantott egy gépesített szerkezetet, mozgó lépcsőfokokat, melyek önmaguktól vitték le az embereket az alsó szintre. Még sokáig bámulta.

•

Lagom

Odébb tolja a tálcát, amikor leülök melléjük a székre. Rám se néz közben, sebaj, megszoktam az ilyesmit. Áfonyalé, kóla és nagy bögre kávé van a tálcán, valamint vegán húsgolyó. A kóla a gyereké, eléggé helytelenül, nem szólok bele, mi legalább hárman vagyunk, nem úgy, mint a szomszéd asztalnál ülő nő, aki egymagában búslakodik. Nem értem, hogyan lehet valaki ennyire magányos, amikor egymás hegyén-hátán vagyunk itt, mint a szőnyegre szórt legó figurák, akik már összerakták magukat, csak egy Söderhamn kanapé hiányzik az életükből vagy egy Tidvatten váza, egyébként minden ropogósan és tökéletesen illeszkedik.

Közelebb húzódnék, de a gyerek van közöttünk, illetve a vegán húsgolyó barna mártással és áfonyalekvárral. Azt hiszem, hasonlít rám ez a gyerek, ugyanaz a barna, álmodozó szem. Az anyja inkább skandináv típus, rövid hajú és vékony, nem festi a haját és minden természetes rajta, ő a legcsodálatosabb ebben a műanyag legó világban.

A gyerek villájával félretolja a borsószemeket, húst követel, úgy látszik, ő nem akar illeszkedni a tűhegyes, sárga ceruzával megrajzolt környezet- és egészségtudatos jövőképbe, pedig az anyja maga a rendezettség szimbóluma. A táskája sem hatalmas, használt papír zsebkendővel, nedves törlőkendővel és Kubuval megpakolt, formátlan batyu, mint a többieké, hanem praktikus, négyszögletű kistáska, amiben glédában állnak a holmik. Nem is zilált, mint a többi édesanya, frissen mosott a haja, ugyanakkor kicsit sematikus az arca és a viselkedése is. Nem mutat érdeklődést a gyerek iránt, szótlanul pörgeti a telefonját.

A gyerek kivesz egy borsószemet és felém pöccinti. Én visszapöccintem. Elkezdünk gurigázni. A tányér szélének támasztom a villát, ezen gördítem le a borsót, nagyon tetszik neki. Egyre hangosabban nevet, a borsót megpróbálja beledobni a poharamba. Én egyre bonyolultabb szerkezetet építek villából, késből, kanálból, tányérokból és poharakból. Az anya fel sem néz a telefonból, legszívesebben kitépném a kezéből. Az érzéseket biztosan kifelejtették az alkatrészek közül, amikor bedobozolták őt a gyárban. Ő nem eszik, szerencsére a gyerek igen, rá tudtam venni a vegán húsgolyókra, ne legyen csontsovány, mint az anyja.

Elmondok egy mesét a gyereknek a borsószem királykisasszonyról, így legalább megeszi a borsót. Az anyja iszik egy pohár vizet. Végre felemeli a tekintetét és szól hozzám, megkérdezi, kérem-e a kávét. Mindezt a lehető legkevesebb szóval, leghalkabb hangon és szinte nulla energiabefektetéssel. Legszívesebben mást kérnék tőle, egy kis melegséget, de ezt nem lehet mondani, ő funkcionális, mint a Billy polc, neki funkcionális és lapra szerelhető férj kell, pénzkereső- és logisztikai kompetenciákkal.

Most szkanderezőst játszunk. Én állok vesztésre, nyerőfélben a gyerek. Két kézzel próbál lenyomni, a könyöke már régen nincs letámasztva, de nem is lehet elvárni tőle. Mikor végre koppan a kezem az asztallapon, visongani kezd. Most az új játékát is elővesszük a szatyorból, a plüss szurikátát, amelyik a hátsó lábán áll és idétlenül vigyorog. Nevet is adunk neki, azt javasolja a gyerek, hogy legyen az a neve, mint az enyém. Elnevezzük őt Pistinek, szokatlan név egy szurikátának, de legyen.

Köszönjük, viszlát, áll fel az anya hirtelen. Fél perc alatt szedi össze a gyerek holmiját és a gyereket. Hebegek valami válaszfélét. Ilyen lehet egy család, nézek utánuk, majd pásztázni kezdem az újonnan érkezőket, akik szinte ömlenek az IKEA ebédlőjébe. Hátha találok közöttük másik egyedülálló anyát.