Ádám Tamás (1954–2026)

†

Tisztes társunk volt Tamás évtizedeink alatt. Utolsó elkészült munkája is: méltó recenzió műhelyünk könyvéről. Alapos, felkészült elemző, jelentős költő. Jelentős alkotó. Fontosa irodalmunknak.

Több volt tisztes (alkotó)társunknál. Búcsúzunk tőle. Emlékét majd Maja-verseinek posztumusz közlésével is tovább őrizzük.

Emlékezzünk rá hetvenévességét összegező vallomásával.

Emlékezik rá a költőtárs Handó Péter.

Ádám Tamás

költő, szerkesztő, újságíró
(Balassagyarmat, 1954. szeptember 3.)

Ideje lenne pontosan meghatározni: mikor jött el az a pillanat, amikor beléptem az irodalomba. Hiába az erőfeszítés, lehetetlen vállalkozás. Annyi viszont bizonyos, hogy a gyermekkor meghatározónak bizonyult. A Ludányhalásziban eltöltött évek; selymes fűszálak hullámzása, vadvirágos mezők, lángoló pipacsok, kéklő búzavirágok, szép szájú források, vörösszárnyú keszegek hancúrozása kristálytiszta vízben, lustán szétterülő, áradó Ipoly, végtelen korcsolyapálya, derékig érő hó. Tiszta tekintetű emberek. Már-már idillinek tűnik az egész, főleg ha azt látom: visszavonhatatlanul elpusztult az a világ. Kiszáradt gödrök, elapadt patakok, embernyi kórók, iszap mindenütt.

Átlagosan éltünk, inkább a szegénységhez közel. Apám hazajött az éjszakai szolgálatból, aztán egész nap fát vágott az erdőn. Nyáron aratott, dőlt az embernyi rozs, anyám markot szedett, töreket gereblyézett a cséplőgép faránál. Egyvégtében kapált a napon, mákot ritkított. Otthon a sok háziállat is adott feladatot bőven. A munka tiszteletét, a kitartást tőlük örököltem. Miként az érzékenységük is bennem él tovább. Jól fogott az agyuk, kitűnő tanulók voltak, mégsem tanulhattak tovább, a környezet, az élethelyzet meghatározta az életüket.

Jó néhány városban megfordultam életem során, tanulmányaim Budapestre, Szegedre szólítottak. Sok szál fűz Balassagyarmathoz: a könyvtár, az újságok, amelyeket szerkesztettem, a Szerbtemplom, a megyeháza, a vasút, a kocsmák. Barátok, ismerősök. Madách, Mikszáth, Komjáthy szelleme. Ezek lennének a tartópillérek, és a váz, amire építeni lehet.

Faltam a könyveket, az éjszakák az olvasás mámorában teltek. Egyre többet publikáltam, napilapok, hetilapok, folyóiratok hozták a verseimet: Palócföld, Élet és Irodalom, Kortárs, Tiszatáj, Napjaink. És persze más, nagy példányszámú újságok: Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, Képes Újság, Új Tükör, Nők Lapja. Ez volt a hőskor.

Első verseskötetem Gyökerek lélegzése címmel jelent meg 1988-ban, a Palócföld Könyvek sorozat darabjaként. Ma már elképzelhetetlen példányszámban és elképzelhetetlen honorral. Ezt követte tizennégy könyv szépen, sorban. Akad közöttük riport, interjú, esszé. A legújabb pedig regény. A gerinc azonban vers. Az antológiák számát nem tudom. Tucatnyi lapot szerkesztettem, főszerkesztettem.

Jöttek az elismerések: Nagy Lajos-díj, a Hónap Költője, országos verspályázatok első helyezései. A jeligés pályázatokat szerettem, amikor a zsűri nem tudta, ki lapul a vers mögött. Érték is őket meglepetések. Remek kritikákat, elismerő szavakat kaptam. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam ezeknek, sokkal fontosabbnak tartottam az elmélyült munkát. Sose lehetsz elégedett! Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a versekhez nem szabad hozzányúlni, mert ami elsőként kipattan belőled, az a legjobb. Ez messze nincs így. Ha hagysz időt a versnek, jobban rálátsz, észreveszed a zökkenőket, a fölösleges szavakat.

Úgy esett, hogy pályám derekán meginogtam. Csuda okos dolog tudatosult bennem: a kutya nem olvas verset. Akkor meg minek írni, kérdeztem magamtól naivan. Másfél évem ráment, de megtaláltam a választ: ha egy élet során egy embert megérint egyetlen verssorom, már megérte. Ha az Úr tehetséget adott, kötelességem sáfárkodni vele. Nincs mérlegelési lehetőségem.

Különös, hogy évtizedekkel ezelőtt, az első könyvem fülszövegén már megfogalmaztam azt, amit ma is gondolok. Nevezhetjük akár ars poeticának is. „Aki verseket ír, nem arra született, hogy boldog legyen, de nem is nyavalygásra termett. Tegye a dolgát, ennyi!”

Pillanatnak tűnt a hetven év. Nem érdekel ez a megfoghatatlan valami, amit kornak hívnak.

Legalább tíz új könyv van még a fejemben. Hogy mennyire lesz időm, azt csak a Jóisten tudja.

Handó Péter: Palóc búcsú
Ádám Tamás emlékére

Az Ipoly-menti fák májusi lombja
gyászosan leeresztve félárbocra.
A halászi tölgy fénylő levélcsokra
feléd figyel – időtlent hallgatózva.

Lezárult a hegyi beszéded kora,
az angyalok hozzád is bekopogtak.
Egy nógrádi sem kérdi ezt már soha:
szülőfölded vissza mikor fogadhat?

Valami más lesz: a szél üresen fúj
a gyarmati vasútállomáson át,
palóc lelked őrző éteren túl,
hisz elérhetted már a végső határt.

A világ, melyben kiterítve fekszel,
mit kezd örökül hagyott életeddel?

Sóshartyán, 2026. május 14.