A Nagy Árnyék méhéből – Csontos Márta két verse

Edward Munch módosítja a Sikoly
hangterjedelmét

A szél hideg vonóján
elpattant a húr,
hamis a dallam…arcomon
összezavarodtak a jelek,
ajkamon összegyűrt embernevek.

Kint a kertben megbomlott a rend,
a fűcsomók közt még mindig
ott botladozik a sikoly, amit
tegnap délután kidobtam,
itt vergődik most hontalan…
túl sokáig voltunk együtt,
már egészen a fejemre nőtt,
nem volt más választásom,
beletiportam a sárba…szájába
csendet gyömöszöltem, nem
akartam többé hallani, reméltem,
félelembe olvad vadsága,
alázatos lesz és védtelen,
mint egy élettérből kiszakított
parazita, aki elveszíti a gazdatestet.

Talán már nem akar hozzám
visszakéredzkedni, inkább Edward
vásznára mászik, kitölti a hiány
golyó ütötte lyukait, másokkal akar
együtt sikoltozni, én pedig végre
megnyugszom, s boldogan, szinte
kéjesen elnyújtózom vágyaim
sötét bársonyán.

Salvador Dalí megnyitja az időkapszulát

Valami testes, mélysötét
árnyék csordult le a vásznon,
tapogatóit ráfonta Dalí ecsetjére,
lihegett fenyegetőn…
a mester pedig a tér-idő elmélet
birtokában hosszan tanulmányozta
a teremtményt, akinek ő adott életet,
s aki már alig várta, hogy sokasodjon…
látszott, ikerterhessége van, s ott
görcsöl az életadók kínkamrájában,
így lebontotta a fantáziájából kikevert
falakat, s rögtönzött egy szülőágyat,
hogy a Nagy Árnyék méhéből
kitóduljon az ellenség; az Idő, mely
azonnal sokszorozódni kezdett, perceket
és órákat lökött ki magából,
magzatait felakasztotta a fákra,
becsempészte a virágok kelyhébe,
hagyta, hogy birtokba vegyék a világot,
hogy mérjék a túlzást és a hiányt…
de Dalí tudta, hogy az időmérésből való
kiábrándulásig már csak egyetlen lépés van.