Kiss Anna: Valaki angyal

Ki járja vetésünk, ugarunk?
Szárnyaiba botló angyal, ügyetlen,
megmosolyogják. Kantusán
fűfoltokkal járja égi, szent
köténnyel takargatott világunk,
mi túlél szokott
jóslatokat baljós időkben.

Szárnyaiba botló angyal
járja vadmákkal lengő
ugarunk, tarlónk, vetésünk.
Piacok vak gebéi közt
töri magát, fűfoltos kantusát
kimossák, cihában-lepedőben
hagyja, hogy húzza haját a fésű, s
előkerül újra ugyanúgy!
Ki szélben vet ágyat,
eb se tudja, hogy szélszagát,
felhőszagát ugassa, hízelegje-e?
Angyal. Hord mások után
elgurult almát, emlékeket, kap fel
világgá eredt pelenkás felelőtlent,
járgányok-hullatta egyebet.
Nincs pecsétes ember, ki értse,
mit keres kiszakadt korpás-,
liszteszsákok körül ekkora tűvel…!
Kiféle valaki! Magyarázzák,

mégsem!, hát lefogják,

alszik a kóterben, felhő-dunnát
álmodik magára,
szabadul, botlasztják szárnyai
várja túlalant ugar, tarló,
százféle baj toronyiránt!
Nem néz lába alá, kút-üregből
szedik ki, forgatják,
csontja ép-e, bort töltenek belé.
(Mitől hangoskodik, de lárma
ideje van, lakodalmi kalácsé,
hamuzsák-felhők vonulnak,
mire eszmél.) Pénzt lel a hóban
(ez mi?), eldobja, felhő-szagáról,
szélszagáról ismerik az ebek,
kantusát sem ölti meg,
nem vesződik évszakokkal,

kasokra, üstökre ügyel,
dió potyog, üstláng lobog, s elüti
Birtalan úr macskája
szájában a felhúzós műegérrel.
Világ macskája, néha kinéz
magának valakit, kik még a
sóhajok, veszteségek házában
várnak, várnak, felejtve ágyuk
elmúlás-szagát. Várnak, hogy
szárnyaiba botló angyal
hozzon havakon átvilágoló,
tésztabábbal, papírral lengő,
szél-, hószagú nagy téli fát,

szárnyaikba botló angyalok.

Égi szent kötény egéből ők is,
mint felhők, köd, szelek –
ám az élet lennfogja őket, tűrni
süvölvények otromba kedvét,
min csak fogfájás, kazaltűz tehet túl!
Nyelve füstöt, pernyét. Mint ki
ólajtóval találkozott a szélben,

elszédeleg.

Ügyetlen angyalok szedik
ebekből a tüskét, kökényesben
hetvenkedőkből, kik
természetük szerint jelölnek
falat, kapufát. Felhúzós egér
ilyet nem tesz, lejár, kit sem zavar!
Rozsdás krizantém, fűzlomb szaval,
tűnik ködbe-homályba,
szárnyaiba botló angyal
járja számtalan útjait hiába,
gőzölgő kádba nyomják, cihában-
lepedőben húzza haját a fésű,
s előkerül újra vadmák-törekkel
hajában, kantusán fűfolt.

Ki járja vetésünk, ugarunk?

Szárnyaiba botló angyal, ügyetlen,
megmosolyogják. Kantusán
fűfoltokkal járja égi, szent
köténnyel takargatott világunk,
piacok vak gebéi közt
töri magát. Ki szélben vet ágyat,
eb se tudja, hogy szélszagát,
felhő-szagát ugassa, hízelegje-e?,
alszik a kóterben, szabadul, botlasztják
szárnyai, járja számtalan útjait,
gőzölgő kádba nyomják, fűfoltos
kantusát kimossák, cihában-
lepedőben húzza haját a fésű, s
előkerül újra ugyanúgy.