Halmai Tamás: Szárazvillám 2.0
*
Horváth Eve természeti jelenségek című verséről
Kívül elmosódó színharmóniától szép, belül a megrozsdállt lét esendő fenségéről tudósít Horváth Eve második verseskötete. A privát idegenvezetés (Kalligram, 2022) csaknem másfél száz oldalon át kalauzolja az olvasót egy családi és párkapcsolati kötelékekkel-krízisekkel, testi és lelki vesződségekkel-kallódásokkal teljes magánuniverzumban.
Képi és szóképi lelemények, szójátékok és intertextusok, szövegszervező többértelműségek és kompozíciós dinamikák gondoskodnak arról, hogy a szabadverses alaktan saját hangon szólaljon meg. Az alanyi eseményeket asszociációs lendület méri föl; a mindennapi tapasztalásokkal mindenségről is tudó versnyelvi eszmélet vet számot Horváthnál.
Önálló tanulmány tárgya lehetne, hogy a romantikus tájleíró költészeti hagyomány a modern-tárgyias irodalmi irányok (Nemes Nagy Ágnes, Lator László) s a kortárs ökolírai (és poszthumán) törekvések zónájában (Deres Kornéliától Závada Péterig) miként alakult át földtani poétikává; az ábrázolásból miféle fokozatokon keresztül vált reflexió, az élményből gondolat, az emberből előbb hermetikus konfesszió, majd röghegységek anyanyelve. Horváth Eve alábbi verse minden bizonnyal fontos eleme ennek a költészettörténeti eseménysornak:
természeti jelenségek
becsapott, akár a szárazvillám, alakja
kivehetetlen, fata morgana. nincs az a
sivatagisten, aki megadja a régi oázis
helyét. ami egykor tengerfenék volt,
ma hegycsúcsként emelkedik a magasba.
lávaömlés, magmaáramlás, testünk
kettévált kontinens, fantasztikus hasadék,
izlandi thingvellír. pedig az utóbbi hatszáz
millió évben eléggé szerettük egymást.
Kilenc rímtelen sor rendeződik elégikus emlékbeszéddé, egy elbúcsúztatott kapcsolat maradandó mementója ez a szöveg. A poétikai játék már az első szóval kezdetét veszi: a „becsapott” kétértelműsége egyrészt a ’megtévesztett’ jelentést veszi föl, másrészt a hasonlat („akár a szárazvillám”) révén, tehát épp a stilisztikai áttétel segítségével a szó szerinti értelemhez igazítja az olvasatot. Szolid vendégszöveg egyébiránt ez a motívum, Nemes Nagy Ágnes második verseskötetéig (Szárazvillám, 1957) szikrázik vissza: „Alvadt, sík fűcsomókba gázol / olykor a láb; halad az éj, / s villódzik, néma láthatáron, / a szárazvillám szenvedély” (Tájképek. Kertváros). A csapadékkal nem járó villámlás az éltető erőtől fosztott élet frusztrált indulatát is jelölheti, az üresség és tehetetlenség közérzeti kifejeződése is lehet – benne baljós sejtelmekkel.
A „kivehetetlen” melléknév ugyancsak egyszerre mutat a múltbéli személy és a hasonlatban szereplő villám „alakjára”; s emlékezeti közelítésben a ’kitörölhetetlen’ jelentést foglalja magába. A délibábos illúzió – mely ugyanakkor mítoszi tartalmakkal terhes („fata morgana”) – az emlékezet dimenziójába a képzeleti tudatműködést keveri, azaz többszörösen eltávolítja a kézzelfoghatótól a verstárgyat. (Ezzel, paradox módon, a létezőket érintő elmúlástól is megóvja!) Horváth Eve költészete igen tudatosan bánik a soráthajlások eszközrendjével, a „nincs az a / sivatagisten” részlet a köznyelvi nincs az az isten fordulatot billenti át mesés-metafizikus terekbe. Nemcsak emberi, de isteni erőket is meghalad tehát az újabb metaforával („régi oázis”) jelölt, valamikori életközéppont jelenbe rendezése. Az értékvesztésnek ezt a meghatározó mozzanatát nyomatékosítja a kurzív kiemelés: „ami egykor tengerfenék volt, / ma hegycsúcsként emelkedik a magasba.” Akárha narrátori betoldás volna ez egy ismeretterjesztő filmből: a mondottak feszült szubjektivitását a ténymegállapítás higgadt retorikájában oldja föl.
A nominális stílus („lávaömlés, magmaáramlás”) a folyamat igékkel követhetetlen-kifejezhetetlen sodrását jelzi (az „-ömlés” és a „mag-” szórészletek találkozása a szexus mindenkori öntörvényűségét is a lexémák tudásterébe vonja); a „testünk”-re adott leírások-metaforák („kettévált kontinens, fantasztikus hasadék, / izlandi thingvellír”) bolygóarculatot alakító jelentőséghez mérik a páros viszony szétszerveződését. Ehhez a volumenhez idomul a zárlat ellentétes mellérendelése („pedig…”), mely a teljes versközlést ellenpontozza – egy újabb enjambement késleltető hatását is igénybe véve: „pedig az utóbbi hatszáz / millió évben eléggé szerettük egymást.” (A sortörés itt nemcsak a „hatszáz”-ra következő „millió” váratlanságát készíti elő, de minthogy összetett szót [hatszázmillió] bont ketté, a nyelv materiális felületén, a helyesírás szintjén is megtestesíti az elkülönülés tapasztalatát.)
A testi létet (és együttlétet) geológiai metaforika érzékelteti. De a trópusok iránya meg is fordítható: akkor a vers magát végül csaknem a bolygó beszédeként artikulálja, a mondatok humán alanyának helyét szinte átveszi a hatszázmillió éves távlat személytelen alanyisága. Mint az eltűnt társ, az őt visszaidéző szubjektum is felszámolódik ebben a nagyszabásúan komplex képiségben. (Ahogy az ego kiiktatásában működik/működött közre a szerelmi eksztázis maga is.) Mentesül magától, aki a másik miatt szenved. Ezt a retorikai átoldódást sugalmazza a fölirat is: a természeti jelenségek kifejezés nem csupán környezeti, öko- vagy geológiai értelemben fogható föl, de az emberi létmód rációval aligha felügyelhető alakulástörténetét is megnevezi.
Bár a kötet végén elhelyezett, címadó alkotás más jelentésben használja, a „privát idegenvezetés” szókapcsolat a költészet metaforájaként is érthető. Mindig két másság találkozik szöveg és olvasó interakciójában, de mindig személyes, sőt intim az az esemény, melynek során a betűk világából otthont olvasunk magunk (saját idegenségünk) köré. Hogy ami a szavak valósága volt, az élők világossága lehessen. Ebben az értelemben is érdemi ez a kötet; innen nézve is figyelemre méltó a természeti jelenségek című vers.
Illusztráció: ~természeti jelenségek
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Az önkiüresítés (kenózis) radikális felfogása Balizs Dániel Kérdés Istenhez című versében →
Magyar Miklós: 100 éves Colette modern regénye →
Halmai Tamás: Felülírt kietlenség →
