Dimcso Debeljanov: Elégia
*
Csíkhelyi Lenke
Ötvennégy éves lelet Gyávaságom Fiókjából
Költözés után nálam sokáig tart a kicsomagolás.
Elszöszmötölök vele, minden papírfecnit elolvasok – régi leveleket, jegyzeteket, cédulákat. Rendezgetem őket, némelyik a szemetesben végzi, másokat témánként vagy időrendben rakok egymás mellé, borítékba, mappába, zacskóba. Közben vannak nehéz és boldog pillanatok, emlékek törnek elő, nagy nekibuzdulások, bosszantó vagy fájó kudarcok emlékei.
A Gyávaságom Fiókjának átnézése a legnehezebb feladat. Ide azok a munkáim kerültek, amelyeket soha nem mutattam meg senkinek, legfeljebb egy-két osztálytársnak, barátnak. Többnyire versek, szárnypróbálgatások gimnazista és egyetemista koromból, egy-két rövid próza, és néhány fordítás.
Itt van például ez a vers – gyávaságom állatorvosi lova.
Amikor 1963-ban (második próbálkozásra) bekerültem az ELTE magyar-bolgár szakára, még javában költőnek, és mellesleg műfordítónak készültem. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne lennék rá alkalmas, bár tudtam, hogy ehhez még sokat kell tanulnom. Nyomban beiratkoztam Benedek Marcell professzor úr műfordító szemináriumára.
Egyetemi éveim egyik legnagyobb élménye volt az a szeminárium. Marci bácsi – ahogy egymás közt neveztük – egy csendes budai kertes házban lakott, már elmúlt nyolcvan éves, rosszul látott, ezért nem járt be az egyetemre tanítani, otthonában tartotta az órákat. Nagyon sokan voltunk, de elfértünk a tágas verandán, széken, sámlin, földre rakott párnán kucorogtunk, és néma csendben hallgattuk a professzor úr jóságos hangját. Mert a szemináriumnak ez volt az alaphangja: a jóság. Mindenki úgy érezte, hogy megdicsérték, még akkor is, ha a biztató szavakat szelíd tanácsok hosszú sora követte.
Bármely nyelvből vihettünk fordítást, ha volt velünk valaki, aki a szöveghűséget ellenőrizni tudja. Marci bácsi csak a magyar szöveggel foglalkozott. Itt tanultam meg egy életre, hogy a műfordítás lényege a magával ragadó, sodró magyar szöveg. Semmi nem lehet benne elnagyolt, homályos, verejtékszagú vagy kényszeredett. Amiről felismerhető lenne, hogy nem eredeti mű, hanem fordítás.
Körülbelül másfél évig jártam Marci bácsihoz, később egészségi állapota már nem engedte, hogy tanítson. Ekkor iratkoztam be Kardos László professzor úr szemináriumára.
Ez teljesen más világ volt. Műhelymunka, szó szerint. Mintha filigrán ötvös remeket készítenénk, nagyon drága és nemes anyagból – a magyar nyelvből. Egy két-három versszakos versen hetekig vitatkoztunk. Minden szót mérlegre tettünk, szinonimákat kerestünk, szórendeket cserélgettünk, szótagszámokat ellenőriztünk, és különösen sokat babráltunk a rímekkel. Rengeteg műhelytitkot tanultam a versekről.
1968 nevezetes év volt az életemben. Akkor diplomáztam, akkor mentem férjhez, és akkor kaptam életem első nagyobb fordítási megbízását. Karig Sára és Juhász Péter (mindketten bolgaristák és kiváló műfordítók) akkor állította össze „A bolgár irodalom kistükre” című antológiát, amely átfogó képet adott a bolgár irodalomról, a kezdetektől az akkori időkig. Boldog voltam, hogy Karig Sára, látva érdeklődésemet és munkabírásomat, megbízott a kötetben szereplő versek nyersfordításával. Mi több: egy-két vers (középkori imádságok, régebbi költők) műfordításával is megpróbálkozhattam.
Terjedelmes munka volt, a határidő pedig rövid. Ábrándozásra nem maradt idő.
Amikor Dimcso Debeljanovhoz (1887-1916) értem, mégis kísértésbe estem. Kamasz koromban József Attila, Radnóti és a velem egy napon született Tóth Árpád bűvöletében éltem. A huszonkilenc évesen hősi halált halt Debeljanov mintha a testvérük lett volna. Az „Elégia” pedig az „Esti sugárkoszorú” testvére. Ki kapta meg fordításra ezt a verset?
Rab Zsuzsa volt. Ezen nagyon elszomorodtam. A kedvenc fordítóim közé tartozott, Jeszenyin-fordítását („Bokraink közt már az ősz barangol”) fejből tudtam. Nála jobban senki nem fogja Debeljanovot magyarul megszólaltatni. Meg sem próbálom.
De azért megpróbáltam. Csak megmutatni nem mertem Karig Sárának. Ment a Gyávaságom Fiókjába.
Múltak az évek, költő nem lett belőlem, a versek elapadtak, viszont rengeteget fordítottam. Elsősorban prózát, de néhány színdarabot is. Verset kevesebbet. Azok is többnyire kortárs szabadversek voltak. A klasszikus versek mámorító ritmus- és rímgazdagsága, zeneisége messze elkerült.
Közben az Elégiát Fodor András is lefordította (Dimcso Debeljanov: Válogatott versek, Somogy, 1989, Kaposvár-Budapest).
Mi több, pár napja megtaláltam Dimo Boikliev „Bolgár költők antológiája” című, H. n. é. n. (korai, 1941 előtti) válogatásában is, amelynek darabjait a magát fordítónak feltüntető szerkesztő nyersfordításából Faludy György készítette (lásd Krasztev Péter interjúját a Napút folyóiratban (⇒www.naputonline.hu/2011/09/16 /xiii-evfolyam-9-szam-tih-bjal-dunav p. 47.)
Aztán egy régi barát, Doncsev Toso (író, műfordító) megemlítette, hogy van nála egy papírlap az én kézírásommal. Egy Debeljanov-vers. Ötvennégy éve őrzi! Gratulált hozzá. És most a költözésnél az én példányom is előkerült. Ez már nem lehet véletlen. Ez a vers akar valamit. Elolvastam, és vállalhatónak ítéltem.
Különben is ideje, hogy kikerüljön a fiókból. Kell a hely Öregkori Gyávaságom Bizonyítékainak.
Dimcso Debeljanov
Elégia
Így akarok majd emlékezni rád:
reményvesztett vagy, csüggedő, hazátlan,
égő kezed simítsd kezembe hát,
fájdalmas arcod hajtsd szívemre bátran.
Remeg a város fátylas füstje lenn,
itt meg, a dombon fák lombfeje reszket,
csak szerelmünk ragyogja be az estet –
mert válni kell, azért ily szertelen.
„Hajnalban indulok, jöjj akkor el,
a búcsúhoz te hozd a hajnal fényét,
S bennem ezentúl mindig ez a fény ég,
míg az elmúlás karja átölel.”
Ó, kedvesem, vihar tépdeste ág,
könyörögj titkon, hidd, hogy a szerelmünk
nem álom volt, mit ébren elfelejtünk,
s hogy visszatérsz még, várok még reád.
Leszáll az éj, ijesztőn ül fölénk,
denevér rajzol hálót a homályba,
a vigasz végső csüggedésed várja,
s amit hiszek, magam sem hiszem én.
Égő kezem nem foghatod tovább,
indulsz – szemed az esthomályt kutatja,
erőd már könnyre sincs, úgy lépsz utadra –
így akarok majd emlékezni rád.
Fordította: Csíkhelyi Lenke
*
További fordítások
Elégia
Így akarok emlékezni reád
bús hontalan – hogy arcodat szívemre
hajtod bágyadtan, míg forró kezembe
tartom kezednek izzó bánatát.
A város lent csavart füstöt lehel
a messzeségbe, borzadt fák remegnek
a dombtetőn, s én érzem, hogy szerelmem
szentebb lesz most, mikorra válni kell.
„Hajnalban indulok – hajnalban jer
s hozd nékem el búcsú-tekinteted
mely oly hű lesz, mint az emlékezet,
s kísér, míg a halál reámlehel!”
„Ó árva, fáradt, összetört fűszál,
a tűnt tavasz és sok-sok régi vágyunk
nem lesz soha-meg-nem-álmodott álmunk,
s testemhez tested újra visszaszáll!”
Az éj köröttünk borzas és hideg,
míg a repdeső denevérek hálót
fonnak felettünk s én vigaszra várok
jól tudva, hogy hitemben sem hiszek.
Leejtem kezed izzó bánatát,
míg éjbe szegzett szemeddel megindulsz,
és könnybe fúlt szemeddel sírni sem tudsz,
így akarok emlékezni reád…
Fordította: Faludy György (Dimo Boikliev nevén)
Elégia
Így akarom őrizni képedet:
otthontalan, csüggedt reménytelennek
kezemre kulcsolt forró kezedet,
s ahogy bús arcod szívemre helyezted.
A várost messze füstfelhők lepik,
körülöttünk a fák levele reszket,
és szentebbnek érezzük a szerelmet,
most amikor válásunk közelít.
Hajnalban indulok, gyere hajnalban ki!
Hozd el búcsúzó tekintetedet,
hűséges búsként hadd idézzelek,
ha majd az óra győzelmünk üti!
– Ó, Morna, Morna, vihartört fűszál,
rejtsd el a kérést, ne maradjon álom
mi tavaszunk, de új valóra váljon,
midőn szerelmünk egymásra talál.
Mind iszonyúbb az éj lebernyege,
hálóik rajzolják a denevérek,
végső vigaszra vár ma gyengeséged,
de nem hiszek saját hitemben se.
S te leereszted két forró kezed,
és elindulsz vakon az éjszakába,
gyöngébb vagy mintsem folyna könnyed árja, –
Így akarom őrizni képedet.
Fordította: Fodor András
Elégia
Emléked most már így marad velem:
mikor karod csüggedten lehanyatlik,
forró karom átfűzi hirtelen,
és árnyas arcod a szívemre hajlik.
A városon homályos füst-lepel,
itt fenn a dombon szél motoz a lombban,
és most szerelmünk tisztább lángra lobban,
mióta tudjuk, egyszer válni kell.
Hajnalban jöjj el, akkor indulok,
és búcsúszavad hozd el a szemedben,
így lássa hív és szomorú szerelmem,
emlékeimben hogyha fölragyog.
Ó Morna, gyönge, szélsodort virágom!
Higgy hát nekem, s vigaszom elfogadd:
végigálmodjuk mind az álmokat,
s hozzád az utat újra megtalálom.
De ránkborul kísértet-éjszaka,
átszövik zeg-zug röptű denevérek.
Végső vigaszra vársz, te csüggedt lélek,
de bennem sem él hitem vigasza.
Elengeded karom reménytelen,
tekinteted átfúrja a sötétet,
és fel nem oldja könny a szenvedésed.
Emléked most már így marad velem.
Fordította: Rab Zsuzsa
Illusztráció: “Elégia” (felhaszn.: V. Hammershoi)
Ezek is érdekelhetik!
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
Nicolas Bouvier: Világunk járása (részlet) →
