október 16th, 2025 |

2650 – Erdélyi Z. János, Kamocsay Ildikó

Öt év után újraindul sorozatunk: 2650 leütésben „bármi”, amely szövegben – nem témaszervező szerepben – szerepel a Nap, az út.

Erdélyi Z. János: Csomlokbodorján háztűznézni indul

Csomlokbodorján eszelőset nyeszteglett a hencseren, még mielőtt szeme héját általvillantotta a fény. A nap fitykom-tallérai szertegerbésztek a szobács szú-szike-szőtte padmalyán.

Szuszogva fölnyehült, tápászott egy nyögelmest, utánna penig altáji függedelmeit visszatürménkedve a csüggő pohnak alája, a házszem négyszöge eránt tébolt. A koszlott firháng csapottan lógott a máza-vedlett ráma két támolán.

Odakünn a tárbicsok feszes snúrban sorozódtak, harmat-kótyos fejöket a pírgolóbics izzón hevülő orcája felé csűrvén.

Messzihonnan harsány hangicsa hullámlott mind-mind közelébb. A csülködi hordát pendergette újdonat hars legelőre a bajszakajsza hajhász. Elgörbedt tülök-szaruja stifátosan lódorgott a foszladó kötélvégen.

A túlnani mezsgye kávadt hónijában számatag alignyi vedledő csér szömölygött, egyik pitye magot a más után szaporán üstöllvén le a zúzába.

Csomlokbodorján hosszanatos útra cihelődött: házból a tűzbe, tűzből a házba iramkodott (volna, ha csüngő hasa-zsírja gátul nem fittyeredik a sürgöncködő cserpedezésnek). Peniglen immáron hogyan is libidókázott bensejében az ingerség – felsejdítvén gubáncos ébredezését, mikor is…

Hej, azok az altáji függedelmek! Beh szívest-örömest csötöngölte volna be vélök a piltyomos rokolma árnyulatán rejtekező szende barázdát! Ó, a fi-kéjnek firmántos játszadozási cüppögtették vérbő nemiségét!

Csomlokbodorján tehátosan férjfiúi teljében némber-kérni serkent. Bő, (aligha) fehér lobogász gatyában, (kételyesen) patyomlat ünögben egyengette útnak hosszas gyalogászni kellés ellen böllenkedő bivalybőr bakkancsait, míg azonbanilag szűje pörölye a reménylett násznak még oly távoli tűntű marsát dübörögte.

A filigra útnak két hűttes pávata mentén lödöllék bizgettek csöppeteg bibéket a vígan derbedező lég-fuvalomban. Tárulatos szirom-kupácsaikat görnye párázat lántálta körül.

Csomlokbodorján lábainak bivalybőr banduklását friss fütty-tilidommal kustolta pofaszőr-körkeretezésű ajaka. Feszengő melly-kosarából dusmálkodó lihej bökkent időnte elő, zöngei fiszkántot gyömecelve át a gigán. Ah, minő elegyes gyülekvészete volt ez basszus-zengedeménynek s a sivalgó miskár-rikácsnak! Még szerencse számba volt vehető, hogy élő embör- meg állatfiadék eme órán épp nem horpácsolt arra a vidéken.

Fidélül rótta hódonos útját Csomlokbodorján, rézsútt a napszállat irányába, hogy eránta emlékezet óta pinkellő szívelményét mielébb dünnyedő bordakalitjára ölelhesse.

Fönnen a menny-kopolában picsárták trillázták szertefelé öröm-érzületük ívet burjogató dalait. Lenge röpteiket néma toll-lobajok illankozása kísérte.

Az amúgy gyakorta túlzatos zuhéban mindég locsmos úton már barnán porlottak az ottantájt csak néha ha mégis arra dorogló kordéjok vékonka abrincsa nyomán felgyüremkedő sár-taréjok, gáncsolatul aggatván a bivalybőr bakkancsok mordonc tüppedezését.

Távolos, noha mind közelebbi látolag lett a ház, hova oly csorbolyosan seppenkedett, hogy immár emlékezet óta pinkellő szívelményét mielébb dünnyedő bordakalitjára ölelhesse.

Kamocsay Ildikó: Egy ibolyacsokor

A nap már lemenőben volt. Az idős zenetanárnő egyenes derékkal ült a villamoson. A feszes tartást zongorázás közben is megőrizte. Időnként az ölében tartott három szép szál szegfűre pillantott, és jólesőn elmosolyodott.

Szeretett apjának két intelmét továbbadta tanítványainak, mert zenei fejlődésük mellett erkölcsi épülésükre is gondolt: 1./ Ne félj senkitől, egyedül Istentől! 2./ Ne légy egyoldalú! Az egyoldalúság megnyomorítja a lelket!

Bár zongorázni mindennél jobban szeretett, nem hanyagolta el az irodalmat sem, és nemcsak klasszikusokat olvasott, hanem modern műveket is. Színházba járt s képzőművészeti tárlatokra. Rendszeresen meghallgatta a híradásokat, figyelemmel kísérte a politika alakulását.

Felnőtt társasága nem lévén, csak a tanítványaival beszélgetett, akik bizalommal voltak hozzá, az iskolai és családi eseményekről is beszámoltak neki. Ő maga sohasem kezdeményezett, alávalóságnak tartotta, ha felnőttek gyanútlan gyermekekből információkat ravaszkodnak ki, de a boldogan csevegő apróságokba nem fojtotta belé a szót, így akaratán kívül sok szerelmi, pénzügyi és politikai értesüléshez jutott.

Retiküljét, amelynek díszes, kattintgatós zárja fülklipszre emlékeztetett, féltő gonddal a karjára fűzte, majd megragadta a virágcsokrot is, leszálláshoz készülődve. A villamos ablakából már látni lehetett a forradalom nagy költőjének szobrát, s a körülötte összeverődött tömeget. A zenetanárnő átvágott az úton, majd sietős léptekkel elindult a szobor felé.

A tömegben az ismeretlenek is ismerősökként pillantgattak egymásra, mint egy temetésen, ahol a halott személye az idegenek közt is összeköttetést teremt. Az alacsony termetű zenetanárnő fel-felmosolygott egy-egy rokonszenves fiatal arcra, és aprókat biccentett. A három szál szegfűt úgy tartotta a kezében, mint egy előre megbeszélt ismertetőjelet.

– Mit tetszik itt keresni?

Az utóbbi időben gyakran kapta magát szórakozottságon. Előfordult például, hogy a színházban eltévesztette a sort, és nem oda ült, ahová a jegye szólt.

– Nem itt van a tüntetés? – kérdezte, készen rá, hogy azonnal elismerje, ha ő tévedett.

– De itt van – válaszolta a férfi rövid csönd után.

– Jaj! – Kipirult arca elé kapta a kezét, és megkönnyebbülten fölnevetett. A rövidke nevetés úgy hangzott, mint egy kis sikoly. – De megijedtem!

– A virág hova lesz?

– A szobor talapzatára fogom tenni.

– Oda nem lehet tenni.

– Nem? – Lábujjhegyre állva a szobor felé pillantgatott, hogy megtudja, mi történhetett a talapzatával, amitől alkalmatlanná vált arra, hogy virágot tegyenek rá.

– Kérem a virágot!

A tömeg a Himnuszt énekelte. A zenetanárnő nagy ívű mozdulattal átnyújtotta a csokrot.

– Tessék hazamenni!

A zenetanárnő búcsút intett, és gyors léptekkel elindult a tömeg alkotta kör peremén. Amikor átért a túloldalra, egy pillanatra megállt, majd nekigyürkőzött, átfurakodott a tömegen, és eljutott a szoborig. Lopva körülnézett, azután felkattintotta a retiküljét, kihúzott belőle egy ibolyacsokrot, s huncut mosollyal a szobor talapzatára tette.

A huncutság újabban szerzett tulajdonsága volt.