Fried István: A MÁRAI-CSALÁD EMLÉKEZETE

(A Márai-család emlékezete mellékesnek látszó, mégsem mellékes útjai)

Minthogy a meglehetősen kalandos sorsú, egyesek szerint „főmű”-nek tekinthető Egy polgár vallomásai nem pusztán az irodalmi kritikusok érdeklődését célozta meg, a két kötetnyi, olykor önéletrajzinak minősülő „polgárvallomás” iránt más diszciplínákban is felébredt a „kíváncsiság”: vajon ez a nagy hatású mű nem tekinthető-e a (család)szociológia, a gyermek- és kamasz-„lélektan”, valamint némileg áttételesen a történeti kutatás számára olyan területnek, amelynek részletező felderítése, a „fő”-vonal mellett a mellékágaknak tetsző vagy elágazásoknak minősíthető vonalak, vonulatok kutatása nem vezet-e el olyan ismeretekhez, amelyek máshogyan csak számos nehézséggel közelíthetők meg. Hiszen Márai Sándor családrajzából, bármennyire is az irodalmi fikció és nem egyszer jóval kevésbé a faktualitás állítja az érdeklődőt a kevéssé fölfejthető történések elé (mivel sosem lehet bizonyos abban, mi az, ami valóban a Márai-előadás szerint történt, mi az, amit az író hozzáadott, egy elbeszélői terv szerint „megszerkesztett”, netán tudatosan átírt. Korántsem megtévesztés céljából, jóval inkább egy irodalmi mű önnön logikáját követve). Ilyen módon az Egy polgár vallomásai családtörténete egyszerre hivatkozási alapja egy/a polgár család esettanulmányát érzékelő társadalomtudósnak és az irodalomtörténésznek, aki a jelentékeny múltat a magáénak mondható, ám többféle műfaji emlékezetből születő alkotásnak mindenekelőtt narrációs stratégiáját, jellemrajzát, közlésmódját, nem utolsósorban „retoriká”-ját szeretné megismer(tet)ni. Az emlegetett érdeklődés (ennek következtében) szólhat a családtörténet fontosabb és kevésbé fontos helyzeteiben ágáló személyiségeinek, a felmenőknek és a kortársaknak cselekvési lehetőségeiről, világukban betöltött szerepüket vizsgálgatva. De az irodalmi hagyományt folytató, módosító, avval vitatkozó írói munka „összehasonlító” elemzése sem idegen az Egy polgár vallomásai kritikusaitól: az önéletrajz és a vallomás évszázados, mára már évezredes történetéhez fűződő „viszony” egyfelől, másfelől a határozott társadalmi jelleg (a címben hangsúlyozódik, hogy a vallomását közrebocsátó író: polgár, ezáltal a maga különösnek tetsző pozicionáltságára hívja föl a figyelmet. Tehát nem „egy ember”, akinek munkás-művésszé fejlődő életét Kassák Lajos több kötetben bocsátotta közre, nem a puszták népének fia, mint a szépirodalmi szociográfiát szerző Illyés Gyula, de nem kívánja életének első tizennégy esztendejét, majd berlini-párizsi életét, újságírói-írói létének alakulástörténetét úgy prezentálni, hogy „keresztül-kasul” ragadja magával olvasóit életén, mint Babits Mihály. Ugyanakkor a vallomás-jelölés olyan alkotók műveit idézheti meg, mint Szent Ágoston, ll. Rákóczi Ferenc és Jean Jacques Rousseau. Anélkül, hogy a műfaji emlékezet egyben a vallomás-tárgyakból előlépő személyiségek körülményeire reagálna, az elődök művének „modus”-át is alig-alig vagy egyáltalában nem figyelembe véve.

A hagyományidézés és ennek az idézésnek újszerűsége egyként érvényesült a befogadás-történet során. A szűkebb családot nem érintette kellemesen Márai műve, a megjelenéskor még élő szereplők egyike kellemetlen érintettsége okán beperelte az írót, aki bizonyára fájdalmas öncenzúrára kényszerült. S bár a megcsonkított Egy polgár vallomásai végeredményben sikertörténetnek könyvelhető el (leszámítva az emigrációja miatt felejtésre ítélt író évtizedeit), a családtörténet is sérült: az öncenzúrázott változatban ki kellett hagynia az inkriminált részeket, a neveket maga változtatta meg (a festő bécsi rokon, a balettművésznők apja ekképpen lett Franzból Ferdinand). A lényeg jórészt változatlan maradt: olyan, saját történetükkel rendelkező személyiségek népesítik be az Egy polgár vallomásai lapjait, akik nemcsak önmagukat képviselik, hanem valaki/valami mást is, útban a polgári létezés felé, mások kilépni/kiszökni akarnának ebből az életrendből, művésszé válva (mint a címlapon feltüntetett és az elbeszélésért felelősséget vállaló író), esetleg statisztaként, mégis (néven nevezve) Kassa társadalmának jellegadó alakjai jutnak a könyv oldalain egy aligha megismételhető, a városi keretek között lejátszódó eseménysorhoz, melynek „tét”-je, hogy történetté fejlődhetnek, vagy megmaradnak epizodistaként a történet külső peremén. Úgy gondolom, hogy még azok a figurák is, akik csak éppen rövid időre, néhány bekezdés erejéig jelennek meg, sorsukkal árnyalják a polgárvallomás által közvetített történetet, hoznak valami olyat, ami szinte csak velük történt meg, mert mással ilyen formában nem történhetett. Viszont – s ez nem kevésbé fontos – ebben a környezetben lehetett csak esemény vagy történet, ez következett a történet-egészből. Ekképpen jellem és társadalom egymásra találásából, ütközéséből, harmóniára törekvéséből vagy annak kudarcából származhat. S mind-mind részesei annak a történelemmé válni akaró (és többnyire a történethez néhány markáns vonással hozzájáruló) elbeszélésnek, amelyet a mű címe előlegez. Méghozzá eléggé szokatlan módon: a vallomás kétségtelenné teszi, mely műfaj szolgál az elbeszélés „előképéül”, de a határozatlan névelővel ellátott – ha úgy tetszik – társadalmi státus némileg elbizonytalanít. Nagy valószínűséggel kizárható, hogy számnévre gondoljunk, ezáltal „egyetlen” polgár vallomásairól volna szó; ez a jórészt önmagára és az önmagán átszűrt világra korlátozó műfajnak szubjektív hitelességét sugallja a rá következő néhány száz oldalon. Egy (ellen)polgár lenne a sok közül? Ahhoz képest meglehetősen extrém történetek bontakoznak ki előttünk: a házasságkötés ünnepségét hentes- és mészárosi szenvedélyének kielégítése kedvéért megszakító figura epizódjára gondolva; a korbáccsal otthonában fel- és alá járó női szereplő szadizmusának megjelenítése sem tartozik a megszokott családtörténeti események közé. Kiváltképpen, ha egy jól szituált polgárság kerül a történések középpontjába. Az Egy polgár vallomásai már a címben is inkább azt a köztességet gondoltatja el, mely a hagyományok (öröklött formák) és a modernségbe forduló periódus találkozásában a konfliktusok, kiegyensúlyozatlanságok és azok leplezése, kiegyenlítésére való törekvése között feszül. A polgári jólét, egy a kisvárosi karrier útját biztosan meglelhető, a családi-házastársi boldogságban mérsékelten részesülő apa, vele szemben a tanítónői állását a kor szokásának megfelelően a gyerekek születésekor feladó, talán túlzottan határozott, jókora akaraterővel rendelkező anya gyermekeként, így kell írnom, egyszerre részese a (látszat)nyugalomnak, a jólétnek, biztonságtudatnak és megsegítője, már gyermekként ráérezve a „valami nincs rendben” kínzó érzése elbizonytalanító hatalmának. Márai Sándor bámulatos pontossággal rajzolja föl, hogy a jól szituált, köztiszteletben álló, életélvezésre berendezkedett szűkebb család által képviselt életvezetési stratégia mi mindent fed el, mennyire nem vesz tudomást a család a gyermek, majd a kamaszkorba lépő ifjú „zendülő” tettvágyáról, titkos útjairól, a polgárifjúhoz nem „illő” társasága morbiditásba hajló játékairól. Arról a nyugtalanságáról, mely az iskolai bizonyítványok osztályzataiban figyelmeztető módon jelentkezett, s melyet a fogadott házitanítóval vívott kegyetlen küzdelem jelzett, s mely a látszatot csak egy darabig fenntartó gyermek magatartásában egy meghatározó esemény alkalmából, a szülők, a szűkebb környezet számára váratlanul, kirobbant. A polgári család lakáskultúrája, társasági szokásai, életvezetése, „közéletisége”, világlátása világítódik át a Márai-műben, hogy a maga (nem egyszer stilizált) életrajzát válságtörténetté formálja: felszín és mély, tudatos és tudattalan én küzdelmévé, látszat és jelenség kettősévé. Míg ezt a könyvnyi beszámolót olvassuk, időnként fölmerülhet: hogyan látták ezt az utóbb közép-európainak nevezhető „írósorsot” a legközelebbi szemtanúk: a családról, a családtörténetről miféle képzeteket közvetített egy másik családtag; hogyan látta, jellemezte, védte és bírálta az, aki nagyon közelről ismerte, elszenvedte, végigélte a közös évtizedeket?

Éppen ennek okából egyáltalában nem mondható meglepetésnek, hogy a kutatás „felfedezte” Márai Sándor családtagjainak „írásos” hagyatékát: ezúttal nem a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött családi levelezésről van szó, noha ennek kutatása, majd szemelvényes (vagy akár teljes) kiadása előbb-utóbb időszerű lehet. Különösképpen az emigrációban élő Márai Sándor és felesége, Matzner Lola levélváltása az otthon maradottakkal rejthet néhány érdekes adatot: kétféle életforma, az emigrációba kényszerülteké és a nehéz körülmények között otthon élőké. Jó néhány fontos részletre derülhet fény. Immár egy ellehetetlenített polgári életforma szétesettsége dokumentálódik. Megjegyzem, hogy Márai Sándornak 1945-ig a Mikó utcai lakásban őrzött (családi és egyéb) dokumentumai a házat ért bombatalálat miatt megsemmisültek, így a máshonnan előkerülő iratok, levelek, emlékezések inkább az 1948-at követő évtizedekről kínálnak információkat.

A „polgári” család, Grosschmidék és Lola részéről Matznerék több módon kerültek érintkezésbe az irodalommal: az apa. Grosschmid Géza szép könyvtárral rendelkezett, a könyvek nem lakásdíszként funkcionáltak. Nyilván a foglalkozásával, ügyvédi munkájával kapcsolatos szakkönyvek álltak elsősorban rendelkezésére. Írásos munkásságának az államfordulat után, mikor a kisebbségivé lett magyarság érdekeit képviselte két ciklusban a prágai parlamentben, lett igazán jelentősége. Hiszen választási procedúrákban kellett részt vennie, dokumentálnia kellett tevékenységét a neki bizalmat szavazó választóknak, és ügyvédként, képviselőként nemcsak szóban, a parlamenti interpellációkban, hanem írásban is meg kellett nyilatkoznia. 1930-ban Kassán (Košice – Kassa megjelöléssel) jelent meg egy vaskos könyv: Kisebbségi sors. Dr. Grosschmid Géza beszédei és írásai címmel. A kötet igen pontosan mutatja, hogy mily körülmények között, mily elvárásoknak megfelelően végezte a könyv szerzője tanulmányait. Mondhatjuk úgy is, hogy a 19. század második felének „politikai beszéde”, retorikája, műveltsége, jogi érvelése jellemzi az írásokat (egy ízben hivatkozik fia irodalmi tevékenységére). A jogvédő érvelés részint a Corpus iurisból származik, ezt alkalmazza az egykori monarchia jogrendjét több tekintetben megöröklő, de a kisebbségi jogokat legföljebb szóban elismerő Csehszlovákia viszonyai között. Így a kötetet forgatva a több tekintetben a régebbi magyar közjogi forrásból merítő érvelések, a politikai érdekeknek és a kicsinyesnek mutatkozó csehszlovák kisebbségpolitika ütközései demonstrálására kerül sor. Jó darabig feledésre ítéltetett Grosschmid Géza személyisége, politikája, cseh, szlovák és szélsőbaloldali magyar ellenérdekeltségek művét törlésjel alá helyezték. Az utóbbi évtizedekben személyisége nemcsak mint Márai Sándor édesapja rehabilitálódott, ideálpolgárként, igazi „Garrenként” megjelenítése egybevágott a kutatási eredményekkel, hanem küzdelmének, történetének elmélyültebb feltárása is megkezdődött. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség ügye sosem volt Márai Sándor számára közömbös, még kevésbé az, amit egy időben „szlovenszkói magyar irodalom”-nak neveztek. Annál is inkább érdekelte, mert egy időben maga (újságíróként leginkább) résztvevője volt ennek az irodalomnak. Apósa, Lola apja ugyanis még az első világháború előtt kezdte meg lapkiadó tevékenységét, melyet a fordulat után Kassai Napló címen folytatott. Matzner Sámuel (könyv- és lapkiadó) újságát berlini és párizsi életét élő Márai Sándor rendelkezésére bocsátotta, aki bőségesen ellátta a lapot tudósításaival, képzőművészeti és irodalmi újdonságok ismertetésével, szépirodalmi munkáival (miközben Márainak más kassai, erdélyi, bécsi lapokban is jelentek meg írásai, hogy Az Ujság párizsi tudósítójaként szerezzen jó nevet az újságíró társadalomban, nem említve a neves és kevésbé neves németországi, majd prágai német hírlapokba küldött küldeményeit) volt jelen a kassai magyar kulturális életben. És nem mellékesen: az após fizetett vejének munkájáért, így a Márai-házaspár költségvetéséhez jócskán járult hozzá.

Loláról tudható, hogy egészen fiatalon maga is megpróbálkozott az újságírással, de egyetlen közlés után felhagyott a próbálkozással. Utóbb efféle ambícióit, ha voltak, elfojtotta, (napló)bejegyzései szerint időnként azonban megkísértette, hogy a maga – párizsi – emlékeit írásban rögzítse, melyek nem feltétlenül lettek volna azonosak az Egy polgár vallomásaiban olvashatókkal. De hamar elhessegette magától pillanatnyi ötletét, és belenyugodott abba, hogy férjének emlékezése nyomán (melyben a valóság mellett a „költészet” is szóhoz jutott) párizsi életük úgy alkotja a Márai-házaspár életrajzát, ahogy az Egy polgár vallomásaiban rögzült (ehhez legfeljebb Márai Párizsról, párizsi hétköznapjaikról fogalmazott újságcikkeit lehet hozzáolvasnunk, melynek környezetrajza, a párizsi (művész)élet számos epizódja, ismerőseikről alkotott beszámoló járul). Ugyanakkor a meglepetés erejével hatott, hogy Matzner (másutt Márai) Ilonának, Lolának két terjedelmes kötetben megjelent naplója, mely válogatás egy ennél jóval bőségesebb anyagból. Betűbe zárva áll a borítón. Napló 1948-1964, emígy az első kötet, 1965-1979: második kötet. Két kiegészítő megjegyzés: Lola följegyzéseit 1924-től kezdte meg, nem tudni pontosan, mily rendszerességgel számolt be (önmagának), mi történt velük napról napra. Ezek a följegyzések 1948 után elvesztek. Második megjegyzésem: e följegyzésekről korábban is lehetett tudni, mivel Lola halála után az összetört gyászoló férj előkereste e „naplót”, elkezdte olvasni, feltárult előtte mindennapi életük, szinte újraélte az emigráció hétköznapjait. A kockás füzetekbe ceruzával vezetett, nem mindig összefüggő, többnyire a megtörténtekre szorítkozó, azokat kommentáló följegyzések ma már csak lábjegyzetek, magyarázatok segítségével érthetők, a naplókban szereplő közelebbi és távoli rokonok, ismerősök, közéleti személyiségek kilétét (amennyiben a följegyzésekből nem tetszik ki) föl kell deríteni, elhelyezni a Márai-házaspár életében. Ötvös Annának, aki gondozta ezt a kiadást, korábbi kassai kutatásai megalapozták a Betűkbe zárva értelmező, magyarázó jegyzeteit. Egy az enyészéstől megmentett fényképalbumra rátalálva, párosítva család- és helytörténeti kutatással korábban könyvnyi terjedelemben számolt be a fiatal Lola „indulás”-áról, baráti köréről, ezen keresztül a Márai-család kapcsolatrendszeréről. 2017-ben jelent meg Lola könyve főcímmel, Kassától Márai Sándorig alcímmel Ötvös Anna könyve, amelyet aztán szlovákul is kiadtak. A hangsúly a kassai éveken-társaságon van, mely nem a későbbi férj társasága, a kassai polgárság más rétegeivel ismerkedhetünk meg. Az ifjú Márai Sándornak nem voltak kassai barátai, csak osztálytársai, egyedül az utóbb avantgárd költőként nevet szerzett Mihályi Ödönnel értették meg egymást. Lola ismerősei ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amely rövid ideig élvezhette a békés időszakot; a világháború, majd a forradalmak, aztán az impériumváltás szétszórta (mint ahogy Márai Sándor osztálytársait is), közülük többen elhagyták Kassát. Ki Magyarországon, ki másutt, a nagyvilágban kereste élete-boldogulása lehetőségeit. Az a polgárság, melyet Márai létezésének, felfogásának, magatartásának kereteit kirajzolta, szinte gyógyíthatatlan sebet kapott, hogy Kassa immár egy frissen összekalapált állam menthetetlenül peremvidékké lett. A szülők, Grosschmid Géza és Matzner Sámuel megkísérelték a polgári tudat, szokásrend továbbéltetését, ez azonban a mindennapos készenlétet igénylő kisebbségi körülmények között aligha bizonyulhatott eredményesnek, inkább utóvédharcokról lehetne beszámolni. Matzner Sámuel élete a kassai gettóban, majd a haláltáborba zakatoló vonattal futott a halálba, Grosschmid Géza kassai egzisztenciája feladására kényszerült, Miskolcra telepedett át, hogy élete utolsó két évét leélje. Lola kassai világa éppen úgy „elsüllyedt” világgá változott, mint férjéé, mely az emlékezeti munkában lelhetett formát a hol nosztalgikusan, hol egy élhető életet felidézve. Mikor Lola egy-egy „idegen” helyszínen, Itáliában az eléje táruló tájat, városkát úgy látja, hogy Kassához és környékéhez hasonlít, olyan vágyak törnek föl belőle, melyek a visszavonhatatlanul múlttá lett idők pillanatnyi feltámadásával érzékelteti, hogy sorsuk a hazátlanság, az otthontalanság. Az Itáliában és a tengeren túli létezés a hajdani polgári szokásrendek legfeljebb külsőségeit ültetheti át a hétköznapok gyakorlatába, az évfordulókra gondolás, a „jeles napok” (születésnap, házassági évforduló) megünneplése, a karácsony és a szilveszter hazulról hozott szertartásainak, „babonáinak” betartása. Márai naplóiból is tudható, hogy a sűrű vendégjárás ellenére hiányzott a beszélgetés, de még a pesties „duma” is: s ha mégis akadt látogató, aki ezt hozta magával, külön bekezdésre számíthatott valamelyikük naplójában.

Nem kárba veszett időtöltés, ha férj és feleség naplóit párhuzamosan olvassuk. Nemcsak egy történet „női változata” tűnik ki, nem pusztán a stílusművész író és a feljegyzéseit meglehetős szűkszavúsággal fogalmazó, de nem kevéssé éleslátásról tanúskodó feleség irályának eltéréseit regisztráljuk, hanem azt is, hogy a „világpolitika”, az „európaiság”, a polgárság időszerű vagy időszerűtlen szereptudata miként fogalmazódik meg, és hogyan kap hangot a két naplóban. Míg Márai a politikai sajtóból, folyóiratokból tájékozódik, e följebbi kérdéseket bölcseletileg fejtegető művekhez fűzi nem egyszer keserű hangvétellel polemizáló véleményét, a feleség megmarad a napi realitásokban, a háztartás vezetése, a bevásárlás, a hétköznapi élet apróbb-nagyobb kellemetlenségei több helyet foglalnak el. Aggódva figyeli, hogy férje mily nehezen viseli az emigráció okozta szellemi légüres térbe kerülést, a nyugati világ egyoldalú „technicizálódás”-át, miközben élnek háztartásukban a technika által nyerhető kényelmesebb életvitellel. Márai Sándor elzárkózása a magyar emigráns köröktől, az emigráns sajtónak csupán egy-két termékének átengedett közlései, az eleinte barátinak mondott (és valóban baráti), segítőkész társaságtól való elmaradása Lola feljegyzéseinek kommentárjában jóval több helyet foglal el, egyszerre érti és némileg hibáztatja férjét az elmagányosodás miatt. Közhelyesen „ritka emberi dokumentum” Lola-feljegyzéseinek két kötete. A kurta mondatok, a néha éppen csak odavetett kiszólások mégis a teljesebb élet vágyát sosem feladó, az életelveihez ragaszkodó és a kedvezőtlen külső körülményeknek, amennyire lehetséges, ellenálló író és támaszként, beszélgetőtársként, „első olvasó”-ként minden körülmények között helytálló feleség drámai története bontakozik ki. E házasságnak, együttélésnek messze nem minden pillanata volt harmonikus. Lola híven és szomorúan számol be válságos periódusokról, a harmónia megbomlásáról, a férj pótcselekvéseiről, melyekkel felejteni akarja, hogy kiszakadt nyelvi közegéből, nemcsak földrajzilag távolodott el azoktól, akiknek írt, akik megvásárolták könyveit, hanem több alkalommal neki, magának kellett terjesztenie, becsomagolni a példányokat, eljuttatni a vásárlókhoz. Lola ebben is részes volt, ahogy a bizonytalanul érkező posta ügyeinek intézésében is. A Lola-napló díszítetlenségében, egyszerű mondataiban emigráns krónika, önéletrajzi vázlat (melyet a kutatásnak kell elhelyeznie a Márai-pálya felrajzolásának alkalmaikor) és tanúságtétel, nem pusztán egy jelentékeny író munkássága szolgálatában végzett munkaként, saját jogán értékes mű, melynek „irodalmiságát” egy magatartás tükröződése adja. Olyan életszervezés elbeszélése, mely a magukra hagyott, külső támogatásban nem vagy alig reménykedő, idegen nyelvi és szellemi környezetben az anyanyelvi kultúrát, művészetet, irodalmat képviselni szándékozó Márai-házaspár pályaemlékezetét beírja az irodalom- és művelődéstörténetbe. A Márai-életmű nem egy külföldi értelmezés szerint az európai emigráns létezés fontos változata, melynek cseh, lengyel, déli szláv párhuzamait tartja számon a kutatás. Hogy Márai emigráns pályája az életrajzi törések ellenére új minőséget hozott létre, nem kis részben (a Lola-napló mögöttesét olvasva) a szellemi partner, nemcsak kitűnő háziasszony Lolának is köszönhető.

Más korszak, más szereplők, más környezet, más történet: Kassán, 2025-ben, ugyancsak Ötvös Anna szerkesztő munkájának eredményeképpen jelent meg Grosschmid Katalin kamaszkori naplója. Örvendetesen indult sorozat, Kassai Magyarok Fóruma negyedik darabjaként. Az eddigi kötetek Tost László kassai polgármesterről magyarul és szlovákul, Dessewffy Arisztidről): emlékezetre méltó személyiségek, nem pusztán helytörténeti jelentőséggel rendelkeznek. Életük és Dessewffy halála oly tanulságot rejt, mely a tágabban értett hazáért élt, hazának áldozott magatartást állítja az utókor elé. Grosschmid Katalin, „a lány – az Egy polgár vallomásait idézve. Ő az, aki Márai Sándor után született, a szülők kedvencévé vált, s aki miatt a gyermek Márai úgy érezte, hogy mellőzik, kevésbé szeretik, már nem oly fontos a szülők számára, mint amikor még egyedüli gyermek volt. Katóka – ahogy kis barátnői szülei, rokonai becézik – 14 éves korában kapta az üres fehér lapokból álló könyvecskét, hogy naplót vezessen. Mint szófogadó, szüleiért rajongó gyermek 1918 és 1922 között, persze, kihagyásokkal eleget is tett az anyai kívánságnak. Életének általa érdemesített eseményeit jegyezte be. Összességében érzelmes lányregény; apró, csak neki és csak akkor fontos eseményekről ad hírt. Legalábbis ez állt szándékában: baráti családok gyerekeivel eltöltött összejövetelek, születésnapok, korcsolyázások, teniszpartik, színházlátogatások, magyar és német olvasmányok, tanulmányok. A történelem azonban beleszólt ebbe a naivitástól „harmatos”-sá lett életbe: 1918/1919 kassai eseményei a családot is erősen érintették; az összeomlás, a cseh katonák bevonulása, a Tanácsköztársaság egy hónapnyi epizódja, majd a cseh katonák véglegesnek szándékozott visszatérése, az új hatalom berendezkedése, néhány mondatban drámai hátteret fest föl, mely az eddig gondoktól megkímélt életre is hatással van. Az impériumváltás nem ment áldozatok nélkül, a kassai polgárok közül a hatalom túszokat szedett. Katókának tudomásul kellett vennie, hogy kis barátnői-barátai elbúcsúznak, mert elmenekülnek Kassáról. Katóka úgy ír, úgy lát, ahogy egy ártatlanságban tartott tizenéves leányka szemléli a világot. Az immár verseskötetet megjelentető bátyja, Sándor kevésszer bukkan föl, de ezek az adatok nem lényegtelenek a kutatás számára. Polgári létezést ismerünk meg Katóka naplójából, egy kicsinyített, mesei elemekkel megszépített világot, amelyet szétver a számára váratlanul betörő történelem kegyetlensége. A napló utolsó bejegyzései a már Budapesten boldog feleséggé lett Katalinéi, aki anyjához hasonlóan leányának, a csecsemő Zsuzsikának ajánlja a napló olvasását, ha majd felnő. Aligha kétséges, hogy a bejegyzéseken túl ama kassai polgár-lét kap újabb fényt, mely egy letűnő világ végső napjairól, halódásának kezdeteiről tanúskodik.

Szakirodalom

Ötvös Anna, Lola könyve. Kassától Márai Sándorig. Helikon, Budapest, 2017.
Márai Ilona, Betűbe zárva. Napló l, 1948-1964, ll, 1965-1979, s.a.r., jegyz., Ötvös Anna, kéziratfeldolgozás: Mészáros Tibor – Ötvös Anna, szerk. Nagy Zsejke. Helikon, Budapest, 2022.

Grosschmid Katalin kamaszkori naplója, bev., jegyz. Ötvös Anna, előszó Hanesz Zoltán. Kassai Magyarok Fóruma, Kassa, 2025.

Márai Sándor, Egy polgár vallomásai (1934-1935/1940) s.a.r. Kovács Attila Zoltán, utószó Fried István, jegyz. Ötvös Anna, Mészáros Tibor. Helikon, Budapest, 2013

Mészáros Tibor, Egy 20. Odüsszeia. Márai Sándor élete. l-ll. MMM Kiadó, Budapest, 2024.

Fried István, Egy polgári család és vidéke, in uö. Siker és félreértés között. Márai Sándor korszakok határán. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2007, 15-57.

Uő, Lolától a társadalomtörténetig. Irodalmi Szemle 70, 2018, 7-8, 12-26.

Uő, Lola újabb könyve. Irodalomtörténet 104, 2023, 197-210.

Illusztráció (fotó forrása): Grosschmid-hagyaték (PIM), (készült: Kassa, 1928 húsvét)