Horváth Ferenc: Talán (Halottak napjára, élőknek)
*
Mi a halál? Hogy is tudnánk felelni?
Tán maga a mindenség. Meg a semmi,
mit eltakar előlünk annyi minden,
hogy nem mutatkozik közben a nincsen;
így-úgy egyre ránk pereg a derű,
s biztat valami örök erejű
égi-földi remény e földi szinten:
hogy vár még jó és szép is minket itten;
azt sugalmazza, hogy nem félni kell,
mi adatik, azt mind megélni kell;
így a halált is – s ez nem képzavar –
mert jön a vég, hívatlanul, hamar:
ésszel, szívvel nem értelmezhető,
s nem megfogható, mint egy hegytető,
erdei ösvény, dombság hajlata,
hegyek, völgyek kies vonulata,
magashegységek vonzó bérci tája –
nem, a halál más, ismeretlen pálya,
sehogy se jutunk dűlőre vele:
nem síkság, mely a szívbe fut bele,
nem támpont, mint a turistautak,
hol minden jelzés jó irányt mutat,
tudatva, hogy merre van a virány…
Az elmúlásban mi is az irány?
Lám, kószálgatunk még, kedvünk szerint,
talpunk alatt ilyen s olyan a szint:
mélyföldek, kaptatók, alföldi por,
akácosok, hosszú eperfa sor,
magyar magasunk, a Kékestető,
a mindig gyöngéd és szerethető;
s szerte a földön hívnak a hegyek,
mintegy jelezve: fennen a kegyek;
s míg próbálgatjuk a csúcstámadást,
mintha felednénk a halált, na, lásd!
Megsejdített egységben földdel, éggel,
elégedjünk meg ezzel az eléggel:
hiszen az élet úgyis lepörög –
addig meg miénk a földi örök.
Illusztráció: Temető, aratók, utak, hegyek (P. L. Dubourcq)
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: lassan három →
Hegyi Botos Attila: SÉTÁLÓ APOLLÓN (lírai dolgozat Észak-Illyricumtól Kelet-Aegeicumig) →
Benyó Tamás: Jelenkor →
