Németh István Péter: TAPOLCAI KÉPESLAPOK A SZENT GYÖRGY-HEGYRŐL II.
Szondi Györgynek
9.
Kézirat nem ég el. Ezt az igazságot Bulgakov regényében olvastam, ám Szigligettől a Szent György-hegyig az életben is láthattam arra példát, hogy valaki nem papírra bízta az örök hírnevét jelentő művének fennmaradását. A 18. század nyolcvanas éveiben ugyanis akadt Batsányi Jánosnak egy kortársa a Szent György-hegyen, akinek négysoros rigmusait a főúri gazda, Tóti Lengyel Imre kőtáblákba vésette. A költőt Marton Mihálynak hívták, s ő lett Padányi Bíró Márton püspök urunk sümegi kiskuktája, amikor árvaságra jutott:
TIZENKÉT ESZTENDŐS GYEREK MIDŐN VOLTAM
APÁMTÚL S ANYÁMTÚL ÁRVÁUL MARADTAM.
OSKOLÁBA SOHA SEMMIT NEM TANULTAM,
SÜMEGI KLASTROMBAN MINISTRÁLNI TUDTAM.
Kései népi barokk költés ez, ne kérje senki számon tőle a Zrínyi-strófa szárnyalását, de mégis megható. Úgy aránylik az eposzhoz, mint a Szent György-hegyi paraszt-barokk borospince a magyar Versailles-hoz, Fertőd kastélyához. Mint a Szent György-hegy a Pellegrino-hoz. Nem tanult verstant sem Marton Mihály, ám tudta, a költészetből nem is vehetett volna szőlőt a Lengyelek borháza közelében. Kiváló szakács lehetett. 1762-ig a püspök konyháján, majd Lengyel Imre szolgálatába állt. Így lett szőlősgazda s egy présház tulajdonosa jobbágysorból:
TEKINTS IDE, KÉRLEK, VILÁGOS TÜKÖRRE,
LENGYEL FAMÍLIA ÖRÖKÖS HEGYÉRE!
TALÁLSZ ITT MEGRAKOTT JÓ BOROS PINCZÉRE,
CSAK TARTS TARISZNYÁD, GONDOD SE LEGYEN AZ ERSZÉNYRE!
Padányi Bíró Mártonra, a püspökre, s hűbérurára: Lengyel Imrére egyaránt hálával emlékezett meg négysarkú strófájában Marton Mihály:
KÉT URAT ÁLD MARTON MIHÁL ÉLETÉBEN,
MINDKETTŐT SZOLGÁLTA IFJÚ IDEJÉBEN,
BÍRÓ MÁRTON ADOTT KENYERET KEZÉBE,
LENGYEL IMRE ÁLTAL ÉLT ÖREGSÉGÉBEN.
E versikék születésének évében (1787-ben) hagyta ránk családi állapotának leírását is. Íme, Marton Mihály kőből való névjegykártyája:
SZAKÁTS MESTERSÉGBEN ADDIG FÁRADOZOTT,
HORECZKY SUSANNA TÁRSÁRA AKADOTT,
LEÁNYMAGZAT KÖZÜL FERENC IS SZÁRMAZOTT,
KIRE AZ ÉPÜLET ÁLDÁSUL MARADOTT.
Ki tudja, milyen korabeli finomság készült: teknősbékaleves, sülttikmony, keserűmandula-pogácsa, cipó tortáta, csukakolbász, bodzafánk vagy böjti rizskása zölddióliktáriummal, mikor Mihály megpillantotta Zsuzsannát (Zsuzskát), akitől lányai születtek, s aki fiúgyermekkel is megajándékozta, akire szerzett javait hagyhatta. Idővel a Sárközy-család birtoka lett a présház, falában a homokkő lapokkal, amikbe a fenti versek vésettek. Gyermekkoromban még láthattam az épületet, aztán romba dőlt. Hajdanán Monostorapátiban hirdette Padányi Bíró Márton, templomokat építtető püspök családja nevét egy fémből öntött galamb, amelynek az lett a sorsa, hogy a fizika törvényei szerint aláhullt, majd sokáig Marton Mihály présházának homlok-fülkéjében lakozhatott. A Lélek madarának, a püspök e címerállatának történetét Marton Mihály is versbe emelte:
MONOSTORAPÁTI TORONY TETEJÉRŰL,
LERÖPÜLT GALAMBNAK DUPLA KERESZTJÉRŰL,
OLAJFA ÁGÁNAK HASZNOS GYÜMÖLCSÉRŰL
SZÁLL LE HOZZÁNK. JÉZUS, LÉGY NEKÜNK VEZÉRÜL!
Dornyay Béla 1934-ben lerajzolta a vasgalambot, amely úgy tartotta csőrében az olajágat, mintha Noé hajójához keresné csak a visszautat. Vajkai Aurél és Sági Károly írtak a püspök verselő szakácsáról. 1967-ben így sóhajtott föl a tudós Vajkai: „Sajnos, a szép présház tönkrement, s a galamb is tovább szállt a Balatoni Múzeumba.” E cikkek fölé hajolok. A Marton-versek kőtáblái viszont a szigligeti barokk udvarház kapujába falazva megemelik tekintetünket…
10.
Megvan a könyvek sorsa – de megvan egyetlen költeménynek is. Az alábbi verset például – idézem a korabeli udvarias és bűnbánó szerkesztőt – „egy kedves budapesti úriasszony, közkórházi főorvos költői lelkű felesége küldötte be hozzánk még a múlt év augusztusában. Akkor valahogy eltévedt a kézirat és ugyanaz a véletlen hozta napfényre. A késedelmes közlésre ez szolgáljon mentségül. Igazán kár lett volna ezért a hangulatos, kifejezéseivel plasztikus versért – ha elveszik.” Kallódott, de nem veszett el (?) a Tapolczai Lapok redakciójában. A szerzőjének viszont csak a monogramját ismerjük: F. E. (A Tapolczai Lapok 1936-os évfolyamának augusztus 15-i száma a forrásom.)
Szent György-hegyi emlék
Természet csodája, Szent György-hegy tetején
Bazalt kőzsákjait meghatva néztem én.
Az égbetörő mese-sziklaorgonán
Esti szél játssza magyar szépség himnuszát.
Sas kering fölöttem, odább a kék légbe
Leselkedő vércse csap le kis egérre.
Barátságos menház néz le a határra,
Tornáca fehérül, ajtaja kitárva.
Menj föl oda vándor, ha vágysz csöndes szépet,
Pihentesd szemedet, nézd a szép vidéket.
Jártasd aztán végig: Haláp, Badacsonyra,
Vissza a sziklákra, Csobánc, Balatonra.
Elmerülve nézd, mi szép a naplemente,
Imádkozzon lelked áhítatos csendbe’.
Buzgó imádságod hason föl az égre,
Adjon Isten békét a magyarnak végre!
Az esztendeig lappangó versike nem más, mint egy jellegzetes veduta.
Vedutának nevezzük azokat az elsősorban turisták számára készült város- vagy tájábrázolásokat, amelyek a legjellegzetesebb részleteket örökítik meg egy képen, akár képeslapon. Párizsi veduta az Eiffel torony, velencei a Rialto vagy a Doge-palota, Tapolcáé a Tavasbarlang vagy kerekestül a Malomtó. A Szent György-hegy vedutái a versben a következők:
Kőzsákok,
men(edék)ház,
körpanoráma a tetőről (északról délre: a Haláptól a Balatonig).
A Szent György-hegy kincsei címmel a néprajztudós Vajkai Aurél foglalta össze a hegy nevezetességeit tudományos igénnyel és szépen. Akár F. E., ő sem felejtette ki a kincsek közül a Balatont:
„Mi is ez a Szent György-hegy? A földrajzi atlaszok első oldalán vannak általános tájékoztatást nyújtó magyarázó ábrák: tenger, sziget, félsziget, tengeröböl, síkság, hegy stb. Hegy, aminek tetején már felhők úsznak.
Az Atlasz olyan mintahegyet mutat be, képzeletbeli idealizált hegyet, amin minden van: a síkság közepéből magánosan kiemelkedő hegyóriás, lejtős oldalán zöld mezők, szőlők, ligetek, feljebb erdő, még tovább hirtelen meredeken szökken fel a szél rágta szikla, furcsa bazalttornyok, a teteje meg megint megszelídül, lankás fennsík.
Hát ilyen a Szent György-hegy: az Atlasz megelevenedett hegyóriása, de még ennél is több, mert a földtérkép rajzolója elfelejtette a közeli Balatont a képre festeni, a valóságban az is megvan.”
A korabeli Tapolczai Lapok pedig emígy csalogatta a turistákat:
LÁTVÁNYOSSÁG A SZENT GYÖRGY-HEGY BAZALTORGONÁJA.
1 ÓRA SÉTA TAPOLCZÁTÓL.
A DARÁNYI IGNÁC TURISTAHÁZBAN
BOR- ÉS SÖRMÉRÉS.
Nem csoda, hogy ki-ki találhatott magának egy kis független nyugalmat, ahol kedvére tűnődhetett, vagy akár tollat is ragadhatott.
A közelgő este és az Angeluszra szólító harang fohászt csalt elő a költőnőből. Mégpedig olyan békevágyó imát, amelyre maga a táj hangolja a benne álló embert. A kor alkalmi költészetében közkedvelt lelki helyzet volt ez az esteli imádkozás, amelynek tanúi vagyunk. A befejező sorok Szózat-parafrázist tartalmaznak.
A versért F. E-nek, a főorvos-feleségnek és a nem is annyira slendrián szerkesztőknek (hogy esztendő múltán is meglelték a beküldött kéziratot) egyaránt hála a 21. századból.
A vers manuscriptuma minden bizonnyal benne volt a Turistaház – azóta valóban elveszett – vendégkönyvében is…
Téli Szent György-hegy (NIP)
11.
Fodor András Vendégségben otthon című költeménye egy Szent György-hegyi kirándulásról szól. 1974 nyarának végén a költő családjával együtt meglátogatta fiatalabb barátját, Csűrös Miklóst, irodalomtörténész pályatársát. E nap élményeiből nőtt ki a vers esztendővel később:
Vendégségben otthon
Csűrös Miklósnak
Jöttél elénk a hegyre hasonló
felhők alól, csizmásan, ingben,
koránkelt ifjú gazda, vittél
szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások
lépcsőin át. Köröttünk mint a szöcskék
ugráltak cingár gyerekeink.
Asszonyod akkora tálat kerekített
a terasz asztalára,
a palackok hevétől úgy fölizzott
az egymásra talált öröm: a földi Nap,
hogy lent a köd alól
elkezdte bontogatni
hatalmas tengerét a zöld.
Kerengtek benne univerzumunk
bolygói: Bece, Badacsony, Gulács,
Tóti, Haláp, Csobánc, Fonyód
kettős prizmája, Boglár, Szigliget.
Délután megmutattad
a forrást is, a hegy
kitéphetetlen gyökerét.
Nem tudhattad, míg ott
forogsz velünk
patakzó hűvösében,
buzgalmad benne tükrözik:
vállalsz valami öröktől valót,
nem kérdezed, mivégre, meddig,
csak öntöd, méred számolatlanul
a boldog tartozást.
Mint már annyiszor, elég felütni naplóját, hogy a vele történt események, a helyszínek, s bennük a körötte lévő emberek fölidéződjenek. Megtaláljuk a valóságot, amelynek a vers, tudjuk jól, az égi mása. Ugyanarról és másképpen beszél, mint a vers, a napló!
1974. augusztus 25. Vasárnap. Szent György-hegy
Tele van az ég esőfelhőkkel, de ép bőrrel érünk át Badacsonyba, majd Nemesgulács állomásra. Csűrös gumicsizmában, színes ingben, korán kelt ifjú gazda habitusával áll a sínek mellett. Hajnaltól mostanáig zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A hegyi utak szinte járhatatlanok, hogy, hogy se, mégis épen és gyorsan följutunk.
A hegy maga egy civilizálatlanabb Badacsony, dúsabb, vadabb a növényzet, a fordulók tele fűvel, fával, földúttal, forrással, gyümölcsökkel. A laza talajú szőlők közt nagy nehezen érjük el Anikó [Csűrös Miklós felesége] apjáék, (Barkáék) teraszosra kiképzett, egyszerű falusi házát, ahol Miklós még egyetemista korában járt először…
Miklós kegyetlenül bepálinkáztat bennünket, Anikó meg akkora halom ennivalót rak elénk, nem is tudom, hogy győzzük…”
A naplósorokból tudunk az erős pálinkával való koccintgatásról, a versből pedig – művészien – annyi derül csak ki, hogy a Hamvas Béla által oly szépen megírt mámor-anatómiát illusztrálhatná a látomásba hajlított szakasz. Kétféle Nap létezik: az égi bolygó és a boros palackba zárt földi. A költeményt azonban – úgy tűnik – egészen nem engedi eloldani a földtől a költő. Fodor András az ég fele is ragadtathatna az italtól, mégis valami maradék egzaktsággal-józansággal lajstromba veszi mindazt a szépséget, amit körben a hegyek földrajzi neveivel leírhat. Seregszámlát ad 9 hegyről. Van (Bece), amit Nyugat fele fordulva láthat a Szent György-hegyen kiránduló, vannak, amikért délkelet felé kell fordulnunk: Badacsony, Gulács, Tóti… Van, ami a Szent György-hegy déli oldalából nem is látható, ha csak úgy nem, hogy fölmegyünk a hegy legtetejére. A Haláp is ilyen, északra lévő, bányáktól megsebzett millió éves képződmény. Tehát mégiscsak olyan nézőpontot (kameraállást) keresett a költő, ahonnan legalább képzeletben – mint bolygókat – szemügyre vehette külön-külön a hegyeket. A szőlőtáblákat, az erdős részeket és a vetett táblákat egyetlen ősi tengernek festi. (Valóban a Pannon-tenger hullámai ringtak, mikor még hegyek sem voltak e tájon.) Mintha a teremtést élné újra ezekben a mámoros pillanatokban. Gerzson Pál festette így, szinte csíkokban a Balaton és a környék zöldjét. A konkrét pálinkás üveg tárgyias voltával is (amiről csak a napló beszél) tud, nagyon is tud mit kezdeni a költő. Ugyanis a dél-keleti irányba eső, túlparti kettős hegyek egyikét, a fonyódi löszpiramisokat kettős prizmának ábrázolja a versben. Tudjuk az optikai alapismeretek nyomán, hogy a fénysugarat ez a jellegzetes alakú üveg bontja szét a szivárvány minden színére. (A szülőföld domborzatában így szunnyad a teremtés tarkasága.) Az étel és ital kínálta örömök mellett a spirituális élmények sem maradhattak el. A versbe emelt hegyek leltára mellé az a naplórészlet illik, amelyben Fodor András a következőképpen mesélt tovább:
„Közben a lenti táj szépségével is töltekezem. Van benne valami igazi az ősi vadregényből. Bámulom Miklóst, hogy ezért az anakronizmusért képes ilyen keményen dolgozni.”
Fodor András költői műhelyében ragaszkodott a valóságban látottakhoz, de azokat a látott részleteket egy olyan művészi struktúrába rendezte, amely már a szép és igaz dimenziójába tartozik. A versen inneni valóság az apollói kultúrán túli dionüszosziba torkollott. Az élményről, az intellektusról, a dunántúli táj arányairól, az emberi együvé tartozás felelősségéről, a hűségről szól ez a Liber atya által fölszabadított költői teljesítmény. A többi tényleg csak a napi valóság, amit a napló őriz, nem a vers: „Visszajutva Anikó pörkölttel ebédeltet bennünket, a Simon Pistáék bazsi házabeliére emlékeztető gerendás szobában. Itt már nem emlékszem, miket beszéltünk, mert a jóízű mámor ellepte érzékeinket.”
Az ittasok eufóriájából egyszerűen józan szövegszervező elem lett.
12.
A Nagyvázsonyból indult Vázsonyi Izidor igen víg kedélyű versekkel vágott neki a világnak. E hangja az első világháború éveire azonban komorabbá vált, mert semmi kedve nem volt a sírva vigadó mulatozást vagy a hamis idillt megörökíteni.
1917-ben, Kurucének címmel tesz hitet emberségéről és magyarságáról a harctereken vérző honfitársaiért emelve fel szavát: „Édes hazám, / Szabadságod hej be drága, / El- kipusztult / Rózsakerted szép virága. /Odaveszett / Egy nemzedék ifjúsága.”
Látnivaló és a vers dallamából kihallani, hogy Vázsonyi a maga korának rutinos verselője volt, s költői tehetséggel, fantáziával, képgazdagsággal is megáldott vidéki poétaként messzibb is elért a híre, semmint egy kisváros költője lett volna csak. Műveltsége közismert volt a Dunántúlon, a szellemi gazdagodásukra is valamit adó olvasók nem feledték, hogy a költő prózájában is íz és csíny van, emlékezzen meg Deák Ferenc pályájáról vagy éppen a Batsányi-kultuszt megelőző magányos állásfoglalására:
„Csupán mi tapolczaiak ne tennénk semmit az ezeréves ünnepélyre, egyedül mi ne tudnánk kivetkőzni vétkes közönyünkből? Gondoltunk-e valaha hamvainak hazaszállítására, szülőházának emléktáblával való jelölésére? Míg a szomszédos Sümeg büszkén mutatja Kisfaludy szobrát, mi csak le se festettük, de még egy utczát sem neveztünk el Bacsányiról…
A Szent György-hegyről mint szakrális tájelemről külön verses laudációt is írt:
Szentgyörgy hegye
A vén hajós evezni tanított,
S míg kormányzá a gyenge ladikot,
A tó színéről néztem a vidéket,
És kértem, mondana öreg regéket.
Az ott Szentgyörgy! – mutatja emberem,
„Mi lesz velünk, ha majd bor nem terem?
Szegény lakósok éhen vesznek itt,
Ha csak az Isten csodája nem segit.
A hegyen élt egy sárkány szörnyeteg,
Szent György egy kardcsapással ölte meg,
Attól is vette a hegy a nevét. –
A nép most Isten ellenére vét,
De hogyha megtér meg munkába lát,
A jó Isten tesz újra nagy csodát.”
A kulturált és tiszta közéletet szorgalmazta minden publicisztikai megnyilvánulásával, versein kívül esszéi és helytörténeti kutatásainak följegyzései is szép számmal gyűltek. Tagja lett a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak is. S nem csupán a saját verseivel, zenés népszínművével szolgálta a tájhazát, de felbecsülhetetlen értéket mentett meg vidékünkön azzal is, hogy lejegyezte a környék népdalait.
Hadd válogassak gyűjtéséből egy humoros felelgetős-feleselő gyűjtést, amelyben a Balaton-melléki ember kedélyvilága, dolgos és életszerető karaktere található:
Asszony és Ember
Asszony:
– Szűnjél meg az boritaltúl,
te, akasztófa címere!
Ember:
– Hallom, hát te is dörmögsz,
gyerekek ijesztője.
Asszony:
– Kérlek, csak korán ne igyál,
hagyj békét az pohárnak!
Ember:
– De bár éjfélkor akadna
a nyaka elő a kobaknak.
Asszony:
– Mégis olyan disznó vagy.
Ember:
– Csak hamar nekem jó bort adj!
Asszony:
– Pukkadjál mán ez egyszer!
Ember:
– Ittam, iszom ezerszer!
Asszony:
– Bizon derék titulus!
Ember:
– Én örömöm bor és hús.
Asszony:
– Hát ha elhalsz, mit írgyunk a
koporsódnak kőjére?
Ember:
– Egy icce bort, egy szá’ kóbászt
tegyetek a mellemre!
Asszony:
– Adta, részeges disznó!
Ember:
– Nekem a bor nagyon jó!
Itt énekelték a tapolcaiak még a század elején is. Mintha ősi, görög borünnepen lennénk csak éppen tanúi, hogy miként nőtt ki a mulattató játékból az igazi színjáték. Valahogy így felelgettek egymásnak egykor a messzi délen Szophoklész hősei is.
Ember és asszony
Ember:
Feleségem halgass,
nem vagyok én ittas,
nem gyüttem én a kocsmábúl,
feleségem, ki a házbúl!
A te szavad csak csitt,
ha azt mondom semmit,
mondom, ne szólj már ellenem,
mert a lölködet kiverem!
Asszony:
Mit kotyogsz, te boroshordó
én ellenem oly könnyen,
azt gondulod, szót fogadok
én tenéked oly könnyen?!
Abbúl bizony semmi sincs,
bár szemem közé tekints,
légyen ámbár a kezedbe’
kötél, korbács, vasbilincs.
Avval meg nem ijesztesz,
hogy te engem jól megversz,
hanem jobb lesz ágyadba
szép csöndesen leheversz…
Kiszedem a hajadat,
azután a bajczodat,
kutya hordta gazembere,
úgy ehagytad magadat!
A víg opuszok után, akár a Heine-versek végén a drámai csattanó, úgy hangzik Vázsonyi Izidor életéről-munkásságáról a berekesztés: Mauthausenben lett a Holokauszt áldozata 1944-ben. 81 éves volt.
13.
Ősz Iván népszerű poétának számított a Balaton körül a két világháború között. Nem lehetett volna kihagyni az 1892-ben született író-poétát egyetlen Balatont dicsérő verses antológiából sem. (Szombathely polgármestere volt 1944-ig.) Nemcsak verses és novellás könyvei miatt, de a nyugat-magyarországi irodalmi élet organizálásáért is tisztelték. (Szerény ismereteim szerint 1944-ben filoszemitizmus, 1945 után pedig összeesküvés vádjával hurcolták meg, a börtönből csak 1951-ben szabadult.)
Hadd adjam közre most életének egy derűs intermezzóját, azt az élményét, amelyből vers is született. Számunkra különösen becses a következő rögtönzése, amit valamikor – dedikációja szerint – a Szent György-hegyi turistaház emlékkönyvébe keze írásával is bejegyzett:
Ősz Iván: Éjszaka a Szent György-hegyen
A turista menedékház emlékkönyvébe
Elbeszélgettünk ketten, az éj
megnyitotta lelkeinket.
Beszédünkre az imás Gulács
nagy titkosan áment intett.
Csobánc őrt állt ajtónk előtt,
remegtek a mélység fái;
s hogy elpihentünk, megszólaltak
Szent György bazalt orgonái.
Zengett az éj, a vágy dalolt
s a Balaton tündértükrén
aranyhídban fürdött a Hold.
Az emlékkönyv korpuszát – tudjuk már jól – elsodorta a háború, ám a költemény megtalálható a szerző Balatoni szerenád című 1944-ben megjelent kötetében az ajánlással együtt.
Az Éjszaka a Szent György-hegyen című vers csupa sejtelem.
Kosztolányi Dezső kérdezte önmagától vagy a nagy ismeretlen Úrtól, hogy miféle panteizmus játszik egyre véle?
Tóth Árpád érzékelte a dolgok esti lélekvándorlását, amint átszűrődik bensőjén. Ősz Iván szintén úgy érezte, hogy a tájba oldódik föl lénye.
Mintha a Szent György-hegyet és környékét alkotó elemekből több volna a spirituális, mint az anyagi. Mintha a hely szelleme még a bazaltnál és a vulkáni talajnál is erősebb, meghatározóbb lenne.
Mintha a táj folytatódna a költőben legbelül.
Mintha a lélek úszna a véráramon túli alkonyatban, az estében tovább.
A tájba olvad az ember? Vagy az ember issza be a vidéket?
Kihez beszél a költő, akire a Szent György-hegyen rátalált? Akivel egymásnak megnyithatták lelkeiket?
A halk suttogások forró szerelmi vallomás szavai, vagy egy ima artikulációi?
A Gulács kúpja könyörgésre összetett tenyereket idéz.
A Csobánc egy templomszolga, vagy ő áll őrt egy szerelmes találkánál?
A földnél is mélyebbre (gödörbe, kútba, sárba) került ember vágyakozása ez fölfelé innen? Hiszen a Magasságbéli közelébe kerülhet az, aki jól könyörög.
Annyi bizonyos, hogy a költő áhítatot keltő muzsikát hall meg a vers végén.
Holdfény-szonátát? Vagy a bazaltsípokból (templomi) orgonabúgást?
Ősz Iván Szent György-hegyi verssorairól feltett választó kérdéseimre a helyes felelet az, hogy mindkét tagjukat helyeselni kell. Ez is. És az is. Egyszerre és együtt igazak már csak.
Ősz Iván 1969-ben Budapesten hunyt el. Hamvai a szombathelyi Szent Márton temetőben pihennek.
Szent György-hegy – szőlőkarók (NIP)
14.
Nem fantáziakép, hanem színvaló: a gyermek Batsányi János fürdőzik a Malom-tóban apja műhelye előtt s háttere a Szent György-hegy, ahol a családnak szőlőbirtoka is volt. A Balaton vízmedencéje a középkorban még Tapolca határáig ért. Az sem legenda, hanem igaz, hogy Tapolca környéke is e lápi világhoz tartozott az államalapítás idején. (Szent István királyunk a bolgárok elleni hadjáratból a sárkányölő Szent György ereklyéivel tért vissza.) Aki a mezővároskából ki akart menni a hegyre, annak a Malom-tótól, bizony, ladikba kellett szállnia s kieveznie Raposkáig. A hegyet arról a vitézről nevezték el, aki legyőzte az idegent, aki a sárkánnyal ijesztgette a népet, ha nem teljesíti kéréseit. György vitéz leszúrta a sárkányt, le az idegent. A nép a hegyet a sárkány vagy egy óriási bölény sírjának tartotta.
Konczek József is régi századokról írt, sőt földtörténeti időkig kalandozott vagy a mítoszok koráig: Lyukacsos kenyérkövek / őrlik a lecsorgó ösvényeket. / Laza porpiramisok, / homokcsóvák, / lemezes levelű / cirregő erdő. / Birkák hátán a szél pehelyturzása moccan meg néha, / lenn, a bástyák mellett ágáló vadzab mézsárgát villámlik. / Pikkelyes falu /. A gyíkszemű falu… Aki ezeket a verssorokat írta, annak a szempillája mögé egy életre bevésődtek a tanúhegy körvonalai, semmi más geológiai képződményhez nem fogható részletszépségei is:
Ujjaim bögyében nyögve kelt a nap,
mert ő
orgonasíp-hideg bordáim közé
tüzes csíkot csókolt.
Konczekék gyermekkorukban természetes, hogy a Szent György-hegyre mentek ki seregestül, ha elunták az Alsó-tó habjait: „…azt hiszem, hogy mi ’jól rosszalkodtunk’… Amikor pedig a hegyen ’megérkezett’ a tücsökciripelés meg az enyhe szellő csodája… A hegy a természet normális világa, a bűntelen szabadság, ahol mondom, gyümölcsöt lopni is szabad volt, de annak is megvan a módja, azt mondom, etikája. Közvetlenül a hegy mindig ilyen összefüggésekben éled meg bennem. Például, ha álmodom róla, és sokszor.”
Magam is a Szent György-hegyet pillantottam meg először, valahányszor Pápa s Devecser vagy Sümeg felől közeledtem a Tapolcai medencébe, s ha dél fele hagytam el a tájat, elkísért sokáig, eltűnt Keszthelynek, de Kéthely előtt Somogyban már újra fölbukkant; Fonyód körül szépen látni lehetett rá, s még Balatonbogláron is nézhettem jobb vállát. De a kórházi szoba ablaka is a Szent György-hegyre szolgált, amely mögött megszülettem.
Az új temető Tapolca és Diszel között éppen a Szent György-hegyre néz, arra a buja virágos mezőre odáig, amelyik hajdanán víz volt végig, s most kalászból, pipacsból, sárga virágból, kék virágból, ősszel lila kikericsből annyi, de annyi élet, hogy az egész vidék a koporsó alakú Haláp-testvérnek is hátat fordít.
Ágh István tapolcai gimnazista nyomja-tekeri kölcsön-kerékpárjának pedálját, mivel szigligeti kislányhoz igyekszik. Kellett ez az út is ahhoz, hogy ősz fejjel leírhassa a következőket: „Nem akartam én aranyat, / csak kenyeret, órámra láncot, / hogy időm el ne vesszen, / lássam percem a szerelemben. // Ragyogjon nemzetségem, / mint harmat a réten, / halszemek a Balatonban, / ablakok a Szent György-hegyi pincéken.”
Ha a Malom-tóból kifutó patakkal szaladnék tovább, akkor jobbra, Szigliget felé venném utamat, de most azt álmodom, hogy balra, a Szent György-hegy diskai része felé röpít képzeletem. Szívem felől a Csobánc, majd a Tóti és a Gulács között, mint két gyönyörű dajkamell között az Örsi hegy látszik. A 60-as őrház után legelők, majd a házi jószágok számára lucernások voltak, és Kisapátiba ballagó, tejszagú tehéncsorda.
tapolcai gyermekfestmény (NIP)
15.
Egry József az első világháború idején Badacsonyba igen gyulladt, rossz hörgőkkel érkezett, míg 1963-ban – éppen ötven esztendeje – Altorjai Sándor Szigligetre már úgy igyekezhetett, hogy tüdőbaját meggyógyították a fővárosban.
Makláron született 1933-ban, tíz esztendős kora óta Egerben tanult, majd a főiskolát Budapesten végezte, miután gyógyszerész-diplomát is szerzett 1957-ben. Művésztanárai között ott leljük Tamás Ervint (a Dési Huber Körben), Fenyő A. Endrét, Fónyi Gézát, Hincz Gyulát és Barcsay Jenőt. Természetesen tudott a kortárs alkotók műveiről, azokéról is, akik a Balatont ábrázolták. Bernáth Aurél Kisörsön és Ábrahámhegyen feszítette ki vásznait, s tanítványa, Udvardi Erzsébet szintén a Balaton partján, a szinte szomszédos Badacsonytomajon talált magának otthont és műtermet. Szigligeten Altorjai Sándor háza és életműve hányattatottabban épült. De épült. Még ha szó szerint össze is omlott időnként, költői túlzás nélkül, mind e kettő. Dr. Gyökér Kinga és Vörösváry Ákos emígy summázták e sorok írójának a festőművész és a Balaton viszonyáról: „Altorjait avantgárd festőként tartja számon a szakma; a Balaton festőjeként valószínűleg sohasem lett volna kiállítása… Abban bizonyosan különbözik a „Balaton-festők” nagy családjától, hogy avantgárd művészként is témája volt a Tó.” Egészen haláláig, 1979-ig.
Utánozhatatlan – úgynevezett csurgatott technikával készült – műveinek megértéséhez jó, ha ismerjük valamelyest a művészettörténetet, a korszakokat, a modernizmus vagy a szürnaturalizmus fogalmát, ám aki először adja át magát a Balaton e sajátosan egyedi ábrázolásainak, szintúgy nem csalódik. Kezdetben hagyományos ábrázolásmódokat követve festette a tó világát Altorjai, ám képein az egyre dehumanizálódó tájvalóság „égi mását” – Andrási Gábor kifejezésével élve – „fölrobbantja”, lerombolja, mint játékát a gyermek. Mennyiben látom mégis Egry egyik utódjának, a Balaton festőjének? Mert nemcsak a tó világának esszenciáit ragadta meg a látottak nyomán, de önnön lelkiállapotának kivetüléseit is igen szuggesztíven ábrázolta.
Altorjai Sándor a modern idők sebzékeny pszichikumával néz végig a szigligeti hegyeken. Ama színtünemények jottányit sem változtak a tavon és fölötte az égbolton, s számára is megmutatják varázslatos szépségüket. S Altorjai megfesti a Királynészoknyáját és a Rókarántót a nyarakban, s ez ismerős felszíni formákat – mint Jókai Tihany környékét az Aranyemberben – télen is. (1971-es Téli Balaton és a korábbi Téli Badacsony című képén a jégtáblák ábrázolásának mesteri foka Bartha László hasonló tematikájú bravúrjaihoz mérhető csupán.) Ő, aki látta a belga tengerpartot, akár Egry József, víz, föld és égbolt találkozásában szintén megleli mind a hiperrealista módon megragadható tárgyias részleteket, mind pedig a metaélményeket. Karcsú nyárfái a láthatár fölé csak alig emelkednek, Caspar David Friedrich melankóliáját idézve (Balatoni kép, 1960 körül), de ugyanabból a festői periódusából a Badacsony csonka kúpja oly eruptív módon tör a kék égboltba, mintha még tűzhányó korát élné csak millió esztendővel ezelőtt. És itt van a Szent György-hegye! Mintha a magma-forróságtól még mindig képlékeny volna, de már közvetlenül a megdermedés pillanata előtt állna… És: időtlenül.
16.
Apám lehetne ember. Káptalantótiban a piacon találkoztunk. Édesapám sírja egy-két kőhajításnyira volt csak. Feltűnt, hogy különösen szépen beszél magyarul. Mintha egy Márai-regényből lépett volna elő. Megtudtam, hogy Skandináviából jött. Persze innen, az anyaországból indult 1956-ban, Győrtől gyalog a határon át – igen fiatalon. (Tiszaföldváron született 1940-ben.Tizenhatesztendősen pesti gimnazista, amikor ott érte a forradalom kitörése, amit azóta is Tisztító Viharnak mondott. 2009-ben ilyen invitáló – no meg Berzsenyit és Márait is megidéző – sorokat kaptam tőle levélben: „Van kies szőlőm hát… Fél hektár… Pince előtt diófa. Ha jönne, akkor somlait nyitnánk.” Szent György-hegyi tuszkulánumában erre sor is került. Sohse láttam onnan a Tátika irányába elnézve olyan szép naplementét. Pumi kutyájuk egészen hozzám kezesítette az amúgy is megsimogatni való bazalthegyek púpjait a közelben. A Szent György-hegy déli oldala egy krokodilus-hoz hasonlított. Vendéglátóm megmutatta a kidudorodó szürke szikla-szemét is. Látott elég hüllőt az Okavangó folyó partján, én is gyerekkori álmaimban néhány sárkányt az itteni hegyek gyomrában. („Arrafelé éltem, ahol Magyar László is járt Afrikában, csak tudom.” Írta nekem, s egy 1982-ben általa fotózott képet adott ajándékba a krokodilusokról. Az angolai polgárháború volt az egyetlen oka, hogy a nagy magyar utazó sírját nem kereste föl.)
1964-ben Bérczy József életre szóló élményt kapott a sorstól, Illyés Gyulával személyesen is találkozhatott Norvégiában. Az emigráció egyik, régebbi hullámával érkezett gróf, Zichy Nándor szervezte az Illyéssel való találkozást.
Felesége, Elisabeth (Erzsike) József kedvéért tanulta meg hatodikként a magyar nyelvet. Első gyermekük még Norvégiában születik, kettő már Svédországban. Ottani városok és kórházak következtek. A trópusi betegségek gyógyítására szakosodott. Így jutott el Afrikába. 1981-től 1984-ig dolgozott a Botswanai Egészségügyi Minisztérium regionális tiszti főorvosként a Kalahári Sivatag északnyugati részén. (Ngamiland-ban, ahol az Okavangó folyó veszik el a sivatagba.)
1983 augusztusában Sikaszón egy „külhoni orvos” egész délutánt kvaterkázhatott át Sütő Andrással egy flaska Egri Bikavér társaságában. Ez a fényes beszélgetés is nyomot hagyott Bérczy Józsefben, hiszen – mondanom sem kell – ő volt az a külhoni orvos. Norvégiában és Svédországban, nem tudom, vezetett-e naplót, de aligha felejtett el az arra vetődő magyar írástudók közül bárkit is. Szilágyi Domokost vizsgálta, kezelte. Azt hogy maga is ír, ritkán vallotta be. Például Parancs Jánosnak, akit a Munch-múzeumban vezetett körül, sebtében reminiszcenciáknak nevezte az orvos-költő verseit. Bérczy József ezt a ma napig sem szégyelli, hiszen már több mint hét évszázad magyar költészetének reminiszcenciáit élte, nem csupán írta Skandináviában. Féltette és óvta, ahogyan nevezte: „a nyelvi hazáját”. Kicsiben, de a nagy őrzőink sorsát élte Norvégiában, Svédországban vagy Afrikában, míg északról, svedalai körzetéből a Szent György-hegy magához nem delejezte. Bérczy József ide álmodta szellemi birtokát. A Nobel-díjas Tranströmer költeményeit magyarítja itt. Bora – amit kóstoltam – klasszikus falernusi ízeket idéz. Ahogy a versei is. Berzsenyi tüze, Füst Milán modernsége van jelen bennük.
A költő és élete párja számára Skandinávia és Magyarország – fotós nyelven – csupán együtt létezhet. Összevillannak a svéd kompok a balatoniakkal, az ottani nyarak az itteniekkel, a Szent György-hegyiekkel, Munch képei Egry fény-látomásaival. Bartók Béla szól a CD-lejátszóból, de őrzik az első bakelit-példányok felvételeit is. Bármerre jártak, szellemi poggyászukban jól megfért a magyar, a svéd, a norvég és az egész világirodalom. A Nobel-díjas Tranströmer gyászgondolás nagyverse attól is magyar vonatkozású, hogy Liszt Ferenc muzsikája ihlette.
József és Erzsike közös műfordításai közül nehéz kiemelni egyet. De hadd legyen! Álljon itt részlet Batsányiné Baumberg Gabriella költeményéből, amelynek több mint kétszáz esztendeig nem volt magyar variánsa. Első forradalmárköltőnk felesége különös szépségű német verssel ajándékozta meg a Batsányit, remekmű hungarikával a magyar irodalmat. Batsányi János és Baumberg Gabriella sorsára emlékeztethette jó néhány élethelyzet a 21. század házaspárját is: „Elválasztva Tőled meddig legyek még / Búmnak foglya? / Temetve szívem békéjét, csendjét / Magányba, álomba? // Meddig még, hogy a vak véletlen hányja / Vesse sorsom? / Meddig – Vagy már az Ég se bánja, / Hogy sorsod nem osztom?”
Jó érzés, hogy ha Bérczy József telefonál, emígy köszön:
− Halló, itt Szent György-hegy. Még nem mondtam nékik, hogy e tájon, a vulkánok előtt, őskrokodilok tátották szájukat a verőfényben.
17.
Bárki Tapolcai emberfia még mielőtt beszélni megtanulna, számtalanszor hallja fölemlegetve Szent György nevét, hiszen minden kultusz nélkül is születése pillanatától mindennapi valóság a sárkányölőről elnevezett közeli hegy.
Ki is volt hát Szent György, akinek a nevét tisztelő napon már gomba bújik ki s végképp megszakad a tél? Akit a művészi ábrázolásokon mindig páncélos lovagként láttunk, lóháton, amint lándzsájával átdöfi a sárkányt. Pajzsán és lándzsája végén fehér zászló, rajta vérszín kereszt. A harmadik és a negyedik század határán élt, Kappadókiában született s Palesztinában halt hősi halált. Líbiában történt élete csodája, ahol megölt egy sárkányt, aki úgy tizedelte a környék szüzeit, akárha hajdanán a szfinx, kitől meg Öidipusz szabadította meg a thébaiakat. A sárkány mocsaras helyen élt, hasonlatos volt Tapolca környéke is e lápi világhoz az államalapítás idején. A sárkányt több történetben és festményen barlangjában is ábrázolták. (Jékely Zoltán Minden csak jelenés című verseskönyvében erdélyi barlangban él a legyőzendő sárkány.) A Tapolca melletti hegyen ilyen, képzeletet megmozgató járatok szintén voltak s vannak. A sárkány hegyi házába például egy barát is költözött, aki Tapolcára járt ladikon koldulni a raposkai Szent Antal kápolna eredetmondája szerint. Mocsár, barlang, sárkány… Így szép sorban csak azért írom ide, hogy a hegy névadásának motiváltságát jobban értsük. Hegyünket ugyanis még akkor sem hívták Szent György-hegynek, Raposkai-hegy volt sokáig. (Pedig már Szent István királyunk a bolgárok elleni hadjáratból a sárkányölő ereklyéivel tért vissza.)
Hegedüs György fotója Szent Györgyről – Garamszentbenedek
Szent György havát írjuk. Tényleg az imént a mandula szirmaira hullott a hó. De zöldülni kezdett az erdő a Balaton partján, s ez jó termést ígér. A hóból eső lett, ami az ősök szerint aranyat ér. A kályhához húzódom, s fölmelegítenek a Szent György-hegyről Szelestey Ibolyáék által gyűjtött mondák is: „A hegy tetején egy kis épület állt. Ma is meg tudják mutatni a helyét. Egy kegyetlen úr lakott itt, aki szűz lányokat követelt. A balatonszentgyörgyi leány kedvese dárdájával ölte meg a ’sárkány’-t. Raposka vitéz lovának lába nyoma a köveken ma is látszik. A hegy is róla kapta a nevét.” Aztán még egy mesét lapozok föl, amelyben még tisztábban rímelnek a György-legendára a motívumok:
Szengyör-hëgy
[Hegymagas]
A hegy lakói csak a hegymagasi déli oldalt nevezik így.
A hegytetőn egy kolostorszerű épület állott. Abban lakott egy vörös olasz barát. Azzal ijesztgette a népet, hogy leszabadítja a hegyről a sárkányt, ha kérését nem teljesítik. Minden hónapban egy tiszta fiatal lányt követelt. Nem a sárkánynak, magának. Onnan senki vissza nem jött. Eltüntette őket, nehogy a titok kiderüljön. Már megelégelte a nép a dolgot. Jött egyszer Sziget felől egy György nevű vitéz. Felment a hegyre, és lándzsájával leszúrta a sárkányt, vagyis az olaszt. Boldogok voltak az emberek, szentként tisztelték a vitézt. Így lett a neve Szent György vitéz, a hegy neve pedig Szentgyörgy-hegy.
1935-ben itt ásatásokat végeztek. Emberi csontokat, vasszöget találtak. A kolostor alapja, illetőleg romjai ma is láthatók. A kolostortól nem messze egy négyszög alakú hely van. Azt, hogy ez temető, a földi bodza is jelzi. A két szikla közötti lyuk a Sárkány liktya. (Sárkánybarlang).
A Kolozsvári testvérek Szent György-szobrát Prágában nem, de Budán a Várba menet és a kolozsvári Farkas utcában láttam. De velem van Szent György lovag szépséges története (jó és rossz örök dualisztikus küzdelméről) a kenyér és a bor színe alatt is… Hogy hogyan? Kormos István versében pékmesterré szelídül alakja, előttem pedig a FODORVIN palackozta borosüveg, címkéjén a lovag lándzsája öblösödő hébérben végződik, hogy békésen olvassam a költeményt:
Foszlott saruban Szent György, csúcsos süvegben, lisztes
Kötényben, hosszú pózna kezében: péklapát,
Sóhajtva földre térdel és átdöfi a sárkány-
Kemence lánghasát.
Pogácsák robaja, fonott pusztakalácsé,
Cipó görög utánuk, nagy szőkefejű zsemlyék,
Mézes perec repül, keringel édesen,
Át gyerekkoromon: messzi fényéveken.
Papp György illusztrációja Kormos István verséhez
Előző rész⇒ http://www.naputonline.hu/2022/09/17/nemeth-istvan-peter-tapolcai-kepeslapok-a-szent-gyorgy-hegyrol/
Illusztráció: tapolcai gyermekfestmény felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
