Bagány Péter: Szem (kisprózák)

„Hogyan lettem korallzátony…”

Dr. Máthé Ferenc emlékére

Mottó

A korallok valamikor piciny, apró, érzékeny élőlények voltak. Éltek, éreztek és szaporodtak. Az idő múlásával megkövesedtek és beton keménységű szirtekké, zátonyokká álltak össze. Akár több méter magasba is. Te akár bakanccsal is taposhatsz rajtuk. Ők már nem éreznek semmit. Téged meg nem érint meg.

Pheidippidész…

Marathón…

Hát Barátom! Állítólag, a hivatalos történelem- tudomány jelen kutatásai szerint, Te nem is léteztél. A hős marathóni katona, aki hazáig futott a jó hírrel, a győzelem hírével. Hoplita harcosként, könnyű páncélban, sisakban és pajzzsal a kezedben. Meg persze a görög dárda jobbik kezedben… De csak futottál, futottál… Rohantál haza a városba. Rohantál a hírrel. Kiguvadt szemekkel, lihegő tüdővel, arcodon a megváltás jelével, rohantál… Futottál, rohantál. Érezve agyadban a lábaidból feláramló vér harsogó dobogását, agyadban a célt, az otthonod annyira vágyott messzeségének leküzdését, a szabadság hírének ordítását, kiáltását. Érezve okádását véres és nyállal teli eltorzult szájadnak, a fogaid kerítésén át kilehelt utolsó szárnyas szavakat, vagy nem is többet, csak egyet, és vérgőzben, mérföldek futása után, az a vágy, hogy ott vagyok! Hogy otthon vagyok!

Athénig…

Hány stadionnyi távolság van még?

Pajzzsal karddal kezeidben, bronzból munkált sisakban a fejeden.

„Győztünk!” – Kiáltottad és földre rogytál. „Győztünk…”

És meghaltál.

Nos, mindez, mindez, Barátom merő legenda! Ez van… Bocsáss meg. … Kedves Barátom! Nem volt hősies futás, mint hírvivő, nem volt örömhír és főleg nem volt semmi bejelentés az Agorán a rémült athéni asszonyoknak, öregeknek és gyerekeknek valamint mindazon polgároknak, akik nem veled küzdöttek Marathón partjainál egy despota flottájával szemben.

Nagyon szép történet. Vitted a győzelem hírét, lélekszakadva. Aztán megállt a szíved. Összerogytál, hős harcos, lábaid elhagytak, hátad nem érzékelt, megdőlve, mint egy fa, összeomlott, amikor fejed a piactéren körötted állók kifejezhetetlen tekintete láttán – ugyanis, hogy élni vagy halni fognak-e –, szóval mikor fejed a piactér kövezetén koccant egyszer, majd sisakod visszaverve a rezgés hullámait még egyszer… Majd karjaidból kihullott a kard. A pajzs még karikázott kicsit, végül egyre gyorsuló gördülékenyen megállapodott… Megállapodott azon a földön, ahol felnőttél, gyermekeidet nevelted, majd harcba szálltál róla, e földről. És a hitvesed feletted. Aki most lenéz rád… Akit elhagytál, de most visszatértél, te hős harcos. És akkor, akkor a csöndben mindenki köréd gyűlt. Sokan, ott a piactéren, az Agorán nem ismertek téged. De te látod aggódó, meggyötört arcukat. Az öregek könnyeit meggyűrt orcájukon, a fiatal anyák befogadó, áldó kezeit és mosolyát, miközben földön fekvő tested felé nyúlnak. A gyerekeket, akik rólad vesznek majd példát… És az asszonyt… Az asszonyt, akiért a vérből és gennyből, sebekből és verítékből visszatértél… Igen… Utoljára a Nőt, asszonyodat látod… Odalentről…

Tudod, soha többé innét nem kelsz fel. Ő meg rád néz… Az asszonyod… Odafentről… Így van ez jól – gondolod és mosolyogsz. Utoljára. Rámosolyogsz… „Bocsáss meg” gondolod…

„Győztünk!”

Mondod fekve a földön. És meghalsz.

Hát ennyi, barátom, Pheidippidész!

A baj csak az, hogy a modern történelemtudomány modern kutatásai szerint Te sosem léteztél!

Nem léteztél, nem voltál.

Nem volt semmiféle futás.

Nem volt hősies „Győztünk!” mondás, mint ahogy lélekemelő halálod sem.

Te barátom, kitaláció vagy, sosem létezett legenda.

Monda és mese vagy barátom!

Egy szó sem igaz belőled.

Akárcsak belőlem sem… Valószínű, hogy én sem léteztem soha. Ki tudja…

De szeretném hinni annak az asszonynak a kezét és azoknak a gyermekeknek a tekintetét, akik a végén felém nyúlnak és rám mosolyognak.

Akár Athénban a piactéren, akár itthon…

És én magam is a nem létező hosszú futás után csak annyit mondhatnék nekik mosolyogva és megnyugodva:

„GYŐZTÜNK!”

Szem

Néztél már egy macska szemébe? Persze, hogy néztél. Milyen aranyos, cuki kis pofa… De nem erre gondoltam. Hanem néhány másodpercig felemeled, és arcod elé tartod. És belenézel a szemébe.

Meredten, tér és idő nélkül. Egyenesen a szemébe… Mert akkor nem az van, hogy szoptatnia kéne, mert kicsiny kölkei vannak, Nem azt akarja kifejezni, hogy éhes.

Nem…

Ő ugyan úgy néz a szemedbe, az agyadba, mint te az övébe. Legalább is megpróbálja.

És nézitek egymást. A te pupilláid kerek formátumúak, az övé egy függőleges vonás.

De néz. Néz téged.

És már eljutottál odáig, hogy nem is simogatod, becézgeted… Nem… Megbabonáz.

Már ő néz téged.

És ha bírod a szemkontaktust. Rájössz valamire…

Ő nem tud beszélni, nem sajátította el a tagolt beszédet, mint mi, de talán soha nem is akarta. Vagyis… Nem tud hazudni…

Csak néz, egyenesen a szemedbe, a piramisok és a fáraók ősi földjének távolából. Néz némán, de hazudni nem tud.

Pedig mintha kérdezni akarna valamit És mintha kérdezne is. A macska szemével évezredeken átívelve…

Valami olyasmit:

„Hát ezt akartátok?”

Persze ez csak képzelgés. Leteszem a földre és megetetem.

A tizenkét fakard csodálatos legendája

Élt vagy tán ma is él az ősi Tibet ősi hegyei között egy ősi, őslakos törzs. A világtól elzártan éltek és titkot rejtegettek, tizenkét ősi, mívesen faragott szépséges kicsiny fakardot. Ez volt legféltettebb titkuk.

Érdekel a tizenkét fakard csodálatos legendája?

Engem nem.