Magyar Miklós: A nyitott mű az irodalomban és a festészetben

„A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” (Kosztolányi Dezső)

A műalkotás sohasem puszta tárgy. Nem olyan, mint egy lezárt doboz, amelyet felnyitunk, megtaláljuk benne az egyetlen igazságot, majd elégedetten visszazárjuk. A valódi mű inkább ajtó: belépésre hív, de nem szabja meg előre, milyen úton járjuk be a benne rejlő világot. Minden nagy alkotásban van valami titokzatos nyitottság. Egyszerre tárul fel és húzódik vissza, egyszerre ad választ és tesz fel újabb kérdéseket. Éppen ezért nem fogy el az időben, minden új olvasással és minden új pillantással más arcát mutatja.

Umberto Eco A nyitott mű című könyve, a huszadik századi esztétika egyik alapvető műve új megvilágításba helyezi a műalkotás és a befogadó kapcsolatát. Eco szerint a modern művészet egyik legfontosabb sajátossága, hogy a mű többértelművé válik, nem egyetlen, lezárt jelentést közvetít, lehetőséget ad az értelmezések sokféleségére. A „nyitott mű” olyan alkotás, amely nem teljesedik ki önmagában, a befogadó aktív részvételén keresztül válik teljessé. Az olvasó vagy a néző nem pusztán szemlélője a műnek, értelmezője és bizonyos értelemben alkotótársa is. Tekintetével, emlékeivel és kérdéseivel újra és újra megnyitja a mű jelentéseit. Eco ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a nyitottság nem jelent rendezetlenséget vagy önkényt. Nem arról van szó, hogy egy vers vagy kép bármit jelenthet, amit éppen belelátunk. A mű szabadságot ad, de nem határtalanságot. A befogadó bolyonghat benne, de nem rombolhatja le belső rendjét. A mű szerkezete továbbra is tudatosan megalkotott, csakhogy olyan módon épül fel, hogy többféle olvasatot engedjen meg. Az irodalmi nyitottság elsősorban a többértelműségben és az értelmezés szabadságában mutatkozik meg. Egy regény vagy vers gyakran nem ad egyértelmű válaszokat, a cselekmény töredékes lehet, a szereplők motivációi bizonytalanok, a szimbólumok pedig többféleképpen értelmezhetők. Az olvasónak magának kell összekapcsolnia a részleteket, és kialakítania saját jelentését. Így a mű minden olvasás során új jelentéssel gazdagodhat. A nyelv nem pusztán közlésre szolgál, labirintussá válik.

Ez a gondolat különösen erősen jelenik meg François Villon költészetében. Villon verseiben a francia késő középkor csavargó, bűnöző, diákos és kocsmás világa szólal meg. Különösen izgalmasak az úgynevezett zsargon-versek, amelyek első pillantásra talán durvának, homályosnak vagy zavarosnak tűnnek, valójában azonban kódolt világot rejtenek. A tolvajnyelv nemcsak díszítőelem, védelem, rejtekhely és közösségi jel. Aki érti, beléphet a titkos társaságba; aki nem érti, kívül marad. Egy zsargon-versnek ezért többféle olvasata lehetséges. Pierre Guiraud 1968-ban írt, Le Jargon de Villon ou le Gai savoir de la Coquille (Villon tolvajnyelve, avagy a Coquille vidám tudománya) című könyvében azt állítja, hogy Villon Jargon et Jobelin cím alatt felvett – Mészöly Dezső fordításában Hadova és Hamuka − balladáinak kulcsa abban áll, hogy valamennyi balladának három, egymásra helyezhető olvasata van. Az első olvasat a Kagylósok tolvajnyelvén íródott. A második a kártyajátékok, csalók nyelvezete, míg a harmadik szerint Villon homoszexuális balladákat rejtett el a Jargon et Jobelin hat balladájában. Elegendő Villon első, zsargonban írt versének legelső sorát idézni a különböző értelmezésekben ahhoz, hogy kitűnjék Villon versének nyitottsága. Az eredeti verssor: A parouart, la grant mathe gaudie. Mészöly Dezső fordításában: Párizsban a nagy irha-száritón. Giraud a kagylósok nyelvén: Díszszemlén ez az akasztófa nagy ünnepe. Giraud a kártyások nyelvén: A csalásért ez a játékosok gyűlése. Giraud a homoszexuálisok nyelvén: A tisztogatásért ez a kefélők gyűlése.

A nyitottság azonban nemcsak a nyelvi rejtettségben jelenhet meg. A modern regény szerkezete is lehet olyan, amely aktív értelmezésre kényszeríti az olvasót. A modern európai irodalomban André Gide életműve szintén a nyitott mű egyik nagy példája. Műveinek központi kérdése, hogy létezhet-e végleges igazság egy műalkotásban. Vajon az író feladata az, hogy világos erkölcsi tanulságokat közvetítsen, vagy éppen az, hogy nyitva hagyja a kérdéseket, kételyt ébresszen, és az olvasót is alkotótárssá tegye? Gide művészete az utóbbi lehetőséget választja. Regényeiben a bizonyosság helyét a keresés, a lezártságét a nyitottság foglalja el.

Ez különösen jól megfigyelhető A pénzhamisítók című regényében. A mű már szerkezetében is szakít a hagyományos regényformával. Nincs egyetlen központi hős, nincs lineáris történetvezetés, nincs biztos erkölcsi nézőpont. A szereplők történetei összefonódnak, a narráció többszólamú, a mű pedig önmagára reflektál, megmutatja saját létrejöttének folyamatát. A regény nem kész épület, építkezés, amelybe az olvasónak is be kell lépnie. Gide számára az irodalom nem dogma, folytonos párbeszéd. Nem kész válaszokat akar adni, hanem termékeny nyugtalanságot ébreszteni. Művei azért maradtak élők, mert nem engedik meg a végleges lezárást. Mindig újraolvashatók, új nézőpontból értelmezhetők. Művészete arra tanít, hogy az ember soha nincs készen. Ahogy a mű sem zárul le véglegesen, úgy az emberi személyiség is folyton alakul.

A magyar irodalomban Esterházy Péter életműve a nyitott mű egyik legérdekesebb példája. Esterházy prózája nem kész válaszokat ad, játékba hívja az olvasót; nem lezárja, megnyitja a jelentést. Esterházy lebontja a hagyományos elbeszélés biztonságát. A történet gyakran széttörik, a narráció megszakad, idézetekkel és utalásokkal keveredik, különböző nyelvi regiszterek találkoznak egymással. Az olvasó sokszor nem tudja pontosan, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik az irodalmi játék. Ez a bizonytalanság azonban nem hiányosság, tudatos művészi eljárás. Esterházy azt mutatja meg, hogy a világ maga sem egységes és áttekinthető. Az ember emlékei töredezettek, a történelem elbeszélései ellentmondásosak, a nyelv pedig nem átlátszó közeg, önálló erő. Ezért műveiben a nyelv nem egyszerűen eszköz, hanem főszereplő. Esterházy tudatosan szétfeszíti a műfaji határokat. Szövegei tele vannak más szerzők hangjaival, idézetekkel és utalásokkal, mintha az egész irodalom együtt beszélne bennük. Az olvasónak aktívan kell részt vennie a jelentés létrehozásában.

A festészetben a nyitottság más módon, de ugyanilyen erővel jelenik meg. A nyitott mű lényege, hogy a kép nem egyetlen olvasatot kényszerít a szemlélőre. A jelentés nem készen áll a vásznon, a szemlélés folyamatában alakul ki.

A reneszánsz festészet egyik legszebb példája Jan van Eyck híres Arnolfini-képe. A festmény első pillantásra egyszerű kettős portrénak tűnik: egy férfi és egy nő áll egy gazdag flamand szobában. Ám minél tovább nézzük, annál titokzatosabbá válik. A tárgyak − a gyertya, a kutya, a gyümölcsök, a tükör, a levetett saruk − mind jelentéssel telítődnek. A művészettörténészek évszázadok óta vitatkoznak arról, vajon házassági jelenetet látunk-e, eljegyzést, önarcképet vagy akár egy születendő gyermek allegóriáját.

Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár

A festmény középpontjában álló tükör különösen fontos szimbólum. Nemcsak visszaveri a teret, meg is sokszorozza azt. Olyan alakokat mutat meg, akik közvetlenül nem láthatók, és ezáltal kitágítja a kép világát. A tükör egyszerre tár fel és bizonytalanít el: azt hisszük, többet látunk általa, valójában azonban még több kérdés keletkezik. Éppen úgy működik, mint az értelmezés. Visszaad valamit a műből, de sohasem magát a művet, csak annak egy nézőpontból visszavert képét.

A tükör

A modern festészetben a nyitottság még radikálisabb formát öltött. Az impresszionisták már nem a tárgy pontos körvonalait akarták megmutatni, hanem a pillanat benyomását. Claude Monet tavirózsái a fény változásait rögzítik, nem egyetlen végleges látványt.

Claude Monet: Tavirózsák

Pablo Picasso kubista képei egyszerre több nézőpontból mutatják ugyanazt a tárgyat. A valóság szétesik és újraszerveződik. A néző nem egyetlen perspektívából látja a világot, hanem egyszerre többféleképpen.

Pablo Picasso: A síró nő

A szürrealisták még tovább mentek. Salvador Dalí és René Magritte képein az álom logikája uralkodik. A tárgyak elveszítik megszokott jelentésüket, a képek egyszerre ismerősek és idegenek. Magritte híres festménye, amelyen egy pipa alatt ez olvasható: „Ez nem pipa”, arra figyelmeztet, hogy az ábrázolás és a valóság nem azonos. Amit látunk, nem maga a tárgy, hanem annak képe.

René Magritte: Ez nem pipa

Az absztrakt festészet a nyitott mű talán legtisztább formája. Bánki Ákos, a mai magyar absztrakt festészet egyik meghatározó művészének Sequencia 2025 című festményén a függőleges csíkok egyes nézők számára városi fényeket vagy esőfüggönyt idézhetnek fel, mások számára inkább érzelmi állapotok, belső feszültségek vagy akár zenei ritmusok jelennek meg bennük. A festmény nem ábrázol konkrét tárgyat, mégsem válik jelentésnélkülivé, éppen ellenkezőleg, számos lehetséges jelentést aktivál egyszerre. Eco szerint a nyitott mű lényege nem a káosz, hanem az interpretáció pluralitása, vagyis hogy a mű különböző befogadókban eltérő, de a mű struktúrája által mégis irányított jelentéseket hoz létre. Bánki képe pontosan ilyen módon működik. A színhasználat döntő szerepet játszik ebben a nyitottságban. A domináns vörös és bordó tónusok egyszerre sugározhatnak energiát, agressziót, szenvedélyt vagy nyugtalanító feszültséget, miközben a világoskék és rózsaszín felületek időnként fellazítják ezt a sűrűséget. A néző érzelmi reakciója ezért nem stabilizálódik, a kép folyamatosan váltakozó hangulati mezőket hoz létre. Ez az ambivalencia szintén Eco elméletéhez kapcsolható, hiszen a nyitott mű egyik sajátossága, hogy nem egyetlen érzelmi vagy jelentésbeli irányba vezeti a befogadót, hanem többféle tapasztalatot tesz egyszerre lehetővé.

Bánki Ákos: Sequencia 2025

A nyitott mű nem rendetlenség, gazdagság. Olyan, mint egy csillár sok ággal, minden láng másfelé világít, de ugyanannak a térnek a része. A nagy művek azért maradnak elevenek, mert nem fogy el bennük a jelentés. Az idő nem lezárja, továbbnyitja őket. Mindez alázatra tanít. A befogadó nem hódító, aki elfoglalja a művet, hanem vendég, aki belép annak terébe. A jó értelmezés nem elhallgattatja a képet vagy a verset, kérdezni engedi. Eco figyelmeztetése itt válik különösen fontossá: a mű értelmezése végtelennek tűnhet, de nem minden értelmezés egyformán érvényes. Tisztelnünk kell a mű anyagát, korát, formáját és belső összefüggéseit. A nyitott mű végső soron az emberi megértés képe. Soha nem látunk mindent egyszerre. Mindig egy nyelven, egy korban és egy nézőpontból közeledünk. A tükör visszaveri az arcunkat, de közben a mögöttünk lévő világot is megmutatja. Így van ez a műalkotással is: amikor értelmezzük, nemcsak róla beszélünk, önmagunkról is. Ezért a nagy művek nem zárulnak le. Nem azért olvassuk újra Villont, Gide-et vagy Esterházyt, mert egyszer s mindenkorra meg akarjuk fejteni őket, hanem mert minden olvasásban másként szólalnak meg. Nem azért nézzük újra Van Eyck, Monet, Magritte, Picasso vagy Bánki képeit, mert végre minden titkukat fel akarjuk oldani, hanem mert minden pillantásra újabb részletet mozdítanak meg bennünk. A műalkotás nem lezárt jelentés, meghívás. Aki belép, annak figyelnie kell a szóra, a színre, a gesztusra, a csendre, a tükör legkisebb fényére is. Talán éppen ezekben a rejtett részletekben születik meg az értelmezés legemberibb formája, a tiszteletteljes bizonytalanság.