Művelt nyelv

május 27th, 2026 |

Móser Zoltán: Hagyjuk az Időt megfáradni (3. rész)

2025. december 4., Borbála névnapja

Galántai Ambrusról, a pápai osztály- és kollégista társról Bereményi Géza regényében többször is szó volt, és olvasható egy sommás vélemény is. Vele nem lehet vitatkozni: a nem az nem, az igen az igen. És ezt, mivel az Eötvös Kollégiumban együtt töltöttünk öt évet jó barátságban, igazolni is tudom.[1] Ezért amit rólam leírt az egyik vallomásban, nem vitatkozom, csak finomítok a végén.

„A kollégiumban megalakul egy keskenyfilmes kör, Balla Gábor Tamás vezeti. Kollégiumi híradót csinálunk, én a kivágott biztosíték cseréjét örökítem meg. Móser Zoli Jacques Prévert Reggeli című versét viszi filmre. Zoli földön fekvő vágánykereszteződéseket, egymásnak tolt szemetes talicskákat, megszólalni akaró görcsös fákat szeret fényképezni, a filmje is egymást követő fotókompozíciókból áll. A szobájában többnyire Edith Piaf Szerelmi himnusza zeng, de újabban ráállt Bartók Concertójára. Fényképek és zenehallgatás, zeneértelmezés: íme, Móser Zoltán. (A 90-es években Rómában lesz a vendégem egy vacsorára. Fotókiállítása nyílik a Római Magyar Akadémián.)”[2]

Valóban hallgatunk Edith Piafot, de ez Gerencsér Attila barátom lemeze volt, Moszkvából hozta, és talán a lemezjátszó is az övé volt. Nekem egy, NDK-ás lemezem volt, és máig meg van: Luis Armstong trombitál és Ella Fritgerald énekel. A How hight the Moon volt a kedvenc számom. Bartók lemezt csak 1971-ben vettem 75 kopejkáért Moszkvában, és a lemezjátszót is innen hoztam. Az első lemezen a Kontrasztok felvétele voltak, amely annyira megfogott, hogy ettől kezdve havonta vettem egy Bartók lemezt 75 forintért.

De igazából a zárójel mondata itt a fontos, amelyet most fel kell oldanom, bár ez jó messze vezet majd. Bevezetésként csak annyit, hogy Ambrus, mivel 1956-ban édesapja és bátyja disszidált, nem kapott útlevelet sokáig. Aztán jött 1989, sok minden maradt, és sok minden átrendeződött. Ambrus diplomata lett Amerikába, és amikor kocsival ment a feleségéért a repülőtérre súlyos balesetet szenvedett. Szerencsére túlélte, de a bal lábát amputálni kellett, aztán olyan műlábat kapott, amivel vezethetett. A Fidesz kormány idején Rómában főkonzul lett, Szörényi László barátom meg nagykövet. Ő nyitotta meg a kiállításomat. Három nap után a spórolt pénzemen, mert kaptam napidíjat, leutaztam egy hétre Szicíliába, Messinába. Itt volt ingyen szállásom (reggelivel és vacsorával), innen utaztam be a szigetet. Amikor visszajöttem, Galántai Ambrus meghívott egy vacsorára, de előtte invitált egy városnéző „autós sétára”. Amikor a Piazza del Poppolon megláttam az ikertemplomokat,[3] arra kértem, hogy álljunk meg, hadd csodálkozzak és emlékezzek. (Szerencsére diplomata rendszáma volt, így ott megállhatott.)

Itt most egy régi történet következik, amelyet lecsupaszítva mesélek el. Még egyetemistaként barátságot kötöttem egy fiatal, bolognai házaspárral, akik meghívtak magukhoz. Amikor nehezen kaptam útlevelet (5 évente lehetett kérni és mellé 30 dollárt az MNB-től), elutaztam Bolognába, de a házuknál, mert betegség miatt késve érkeztem, egy levél fogadott. Az alapján vonattal el kellet utaznom a Garda tóig, onnan autóbusszal az olasz Alpok egyik falujában, ahol volt egy emeletes nyaralójuk. Három nap után úgy határoztak, hogy adnak pénzt, utazzak el Rómába, és öt nap múlva jöjjek vissza Bolognába, mert már otthon lesznek.

Veronában este 9 óra felé kellett átszállnom a római expresszre, ahol egy jót aludtam. egyszer csak arra ébredek, hogy valaki rázza a vállam, és kiabál, hogy Róma, Róma…! Gyorsan megtörlöm a szemem, veszem le táskámat, és megyek kifelé, az ajtóhoz. Már ott csodálkoztam, de még nem ébredtem fel egészen, hogy senki más nem akar leszállni. Amikor megállt a vonat és lekecmeregtem, nem akartam hinni a szememnek. Mintha Rákosrendezőn lettem volna, és nem a Terminin, sehol egy lélek rajtam kívül. Tehát egy bolond leszállított Róma szélén. Olyan 5 óra lehetett, és kint, az állomás előtti kis téren már indulásra készen állt az első helyi járat. Nem volt térképem, így fogalmam sem volt, hol vagyok, hová visz? Talán 40 perc múlva éreztem azt, hogy ez már Róma városa, és egy széles téren leszálltam. Középen volt egy szökőkút, ott álldogált és pénzzel játszott néhány csavargó. Én elővettem az egyetlen szendvicsemet, és gondolkodtam, hová, hogyan tovább? A fényképező gépemet óvatosan elővettem, mert a téren, a Piazza del Poppolon, velem szemben állt két teljesen egyforma, kupolás barokk templom, az ikertemplomok. És itt a filmszakadás történt. Mert nem emlékszem hol laktam, mit csináltam 5 napig. Egy napot a Vatikáni Múzeumban töltöttem, egy másik nap délután egy városi busszal kimentem a katakombákhoz, ahonnan elindultam a Via Appián. Nagyon meleg volt, és csak jó egy óra múlva jutott eszembe, hogy ez a régi, római út bizony a csizma sarkáig vezet!

Széljegyzetek a KI VISZI ÁT A SZERELMET című Nagy László vershez

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

**************(1957)

Erről a versről már írtam egy hosszabb elemzést a középiskolásoknak, csak épp hozzájuk, és a magyar tanárokhoz nem jutott el, pedig csak egy kattintással bárki elolvashatja. (A lényege, hogy poétikailag nem, de retorikailag érthető meg ez a költemény.)

Most ehhez fűznék néhány rövid megjegyzést. Az utolsó két sorából egyértelműen kiderül, hogy ezt a verset csak falun született költő írhatta. Mert a háziállatok, macskák, kutyák vitték fogukban tartva a született utódokat.

„…kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? A Gömöri káromkodások című két kötetes gyűjteményben az egyik vallomástevő arról szólt, hogy számára a káromkodás olyan, mintha imádkozna. Annak a pandantja.

„Ki feszül föl a szivárványra? Napokat töltöttem képzőművészeti albumok átnézésével, mert nem tudtam pontosan felidézni, hogy hol is láttam, múzeumban vagy albumban egy olyan képet, ahol a szivárvány fölött trónul az Atyaisten, alatta pedig a megveszített Krisztus. Az biztos, hogy németalföldi festő volt. Én Memlingre gondoltam, de nem találtam azt a számomra emlékezetes képet. Közben meg kell jegyeznem, ez a szivárvány ma egészen mást jelent, mint a középkori szimbolikában.

„Létem ha végleg lemerűl…” Ez kétszer is megismétlődik, de az utolsó sor is a vízről, a folyóról szól. Az élet vizéről talán. Vagy a halál vizéről? Tánczos Vilmost idézem: „A víz a halál szimbolikus anyaga. A folyó víz felhívás egy visszatérés nélküli utazásra, ugyanis a visszafordíthatatlant jelképezi (vő. „soha nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, „a folyók soha nem térnek vissza a forráshoz” stb.). Fatális jellege van, ugyanis a múló idő haragját, a sorscsapások szörnyűségét is jelképezi. Az éjszakai zuhogó folyóvíz maga az idő. Izomorf képzet a lóval és a bikával, és kapcsolatban áll a Sárkány archetípusával, azaz olyan ásványi elem, amely életet kaparinthat meg. Ez a kép jelenik meg Arany János Hídavatás című balladájában. A magyar katolikus parasztság körében még néhány évtizeddel ezelőtt is bevett gyakorlat volt, hogy a vízbe fúltak holttestét a felszínen úsztatott nagypénteki cipóval keresték, amibe égő szenteltgyertyát szúrtak.[4] A folyó víz szimbolikájának erre a vonatkozására utal a gyergyószentmiklósi temetőkapu felirata: „Könnyű a folyónak messze menni, mert hivatása az, hogy elmehet, de akit ideköt hit, remény, szeretet, annak elmenni nem lehet.”[5]

2025. december 5.

Eggyel kevesebben vagyunk.

Mindannyian, nemcsak a reformátusok. Mert ma, életének 89. esztendejében elhunyt Dr. Erdélyi Géza, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugalmazott püspöke.

A prágai Károly Egyetem Komenský Evangélikus Hittudományi Karán végzett 1958-ban, majd 1975-ben a prágai Műszaki Egyetemen művészettörténészi diplomát szerzett, 1988-ban pedig a teológia doktora lett.

Lelkipásztorként Szalóc, Rozsnyó, Hanva és Rimaszombat gyülekezeteiben szolgált. Lelkészi tevékenysége mellett 1971 és 1985 között a betléri és a krasznahorkai történelmi Andrássy-könyvtár több ezer kötetes állományát rendezte, tartalmi feltárását és nyilvántartását végezte.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat 1996 és 2008 között vezette püspökként, 2001-től pedig a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának elnökeként is tevékenykedett.

A képen balról jobbra: Tőzsér Árpád, Erdélyi Géza, Koncsol László és Tőkés László

Mi jó barátságban voltunk, egyik könyvének én voltam a fotósa (Gömör vármegye klasszicista építészete), és amikor Rozsnyón szolgált lelkészként, akkor mindig náluk laktam. Erdélyi János dédunokája volt, mint Erdélyi Zsuzsanna.

Egyebek mellett bika is kell!

Hogy mi mindenre volt szüksége egy falunak szinte lehetetlen felsorolni. Például minden faluban volt útkaparó, és volt egy hóeke. Be volt osztva, ha esett a hó, kinek, melyik gazdának kellett két lovát befogni a fából készült, ék alakú hóeke elé, és tisztítani az országutat a falu határáig. A boltban petróleumot lehetett venni, mert ha elmegy az áram, az 50-es években bizony elment sokszor, legyen mivel megtölteni a petróleumlámpát. (Hogy hányféle volt azt a Zsámbéki Lámpamúzeumban lehet megcsodálhatja.) De most, hogy régi újságokat selejteztem, felfigyeltem egy komoly kérésre, amire eszembe sem jutott volna, pedig falun nőttem fel.

Egy tavalyi Abásfalván kapott újság egy régi cikket idézett, amely szerint a Falvak Dolgozó Népében kérte a falu az apaállatot. Probléma adódott, és keresték a megoldást.[6]

„Esztendeje annak, hogy az Udvarhely rajoni Abásfalván kiselejtezték az egyik bikát. Egyszer aztán érte jöttek a rajontói s el is vitték azzal, hogy rövidesen új, megfelelő apaállatot küldenek cserébe. A megígért bikát azóta is hiába várjuk.

Községünkben 140 tehén van – a növendék marhákról nem is beszélve – bikánk pedig mindössze egy. Az állattartó gazdák panaszkodnak, igazuk van, mert mind az állattenyésztés, mind a tejgazdálkodás egyre nagyobb visszaesést mutat. A legsajnálatosabb az egész ügyben, hogy az abásfalvi néptanács egyáltalán nem törődik e fontos közérdekű kérdéssel.”

(Soós Pálné Falvak Dolgozó Népe, 1958. május 6.)

Otthon, Tevelen volt bikaistálló, de gyerekként csak egyszer engedtek a közelébe, így csak távolból láttam, hogy hogyan is zajlik a fedeztetés. Legalább öt-hat erős férfira volt szükség, hogy a bikát láncon oda vezessék a karámhoz. Az, amit olvastunk a Toldiban, hogy egyedül megfékezze a felbőszült bikát, az a legenda része, és legendára szükségünk van. Nem tudom, hogy erről írt-e valaki (Hoppál Mihálynak van egy régi tanulmány), hogy Toldi példakép, hős, ezért legyőzhetetlen. Karácsony Sándor, miért Háry Jánosról írja azt, hogy ő testesíti meg leginkább a magyar jellemet, és nem Toldi, az számomra máig érthetetlen.

2025. november 9.

Jó lenne nem gondolni semmire. De nem megy. Mindig és elsősorban a kórház jár a fejemben: hogy lesz, mint lesz és mi lesz azután? De közben ilyenek is eszembe jutnak, mert valaki emlegette egyszer, milyen érdekes nevek vannak: Vég Béla, vagy Víz Elek. Kollégiumban volt egy fiú, akit Fink Józsefnek hívtak. Senki nem „k”-vel ejtette ki.

Egy névvel kapcsolatban egy rövid történet. Azt a fogorvost, akihez jártam, úgy hívják, hogy Szőts Tamás. Számomra egyértelmű, hogy bukovinai székely név. Meg is kérdeztem, hogy jól gondolom-e? Azt válaszolta, hogy valóban, édesapja székely, de édesanyja magyar. És itt elfelejtettem feltenni az a kérdést, ugye akkor most az anyanyelve magyar, az apanyelv, a székely. Otthon milyen „nyelven” beszéltek? Régen, 1989 előtt sokszor fel szokták tenni azt a kérdést, és szomorú, mert kevesen tudtak válaszolni arra, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek?

Hogy kik a székelyek, újabban több, zavaros elmélet is előkerült, ezért épp most a hunoknál tartunk, akik Móra Ferenc egyik mondatát átírva, „hun vannak, hun nincsenek.” Most éppen vannak.

Erről meg eszembe jut egy több mint harminc éves beszélgetés. Debrecenben, az Irodalmi Napok egyik estéjén a vacsoráról hárman jöttünk a szállás felé: Tornai József, Pomogáts Béla és én. Vajon, mit fognak mondani a nem túl távoli jövőben, hogy ki is magyar? Válasz: angol nyelven beszélő finnugor nép!

Melyik a szebb nyelv, a német vagy a magyar?

„Van nekem egy berlini filológus jóbarátom, akivel valószínűleg jóbarátok is maradunk, mert nagyon messze élünk egymástól. Német ember ugyan, de szebben beszél magyarul, mint én, mert ő szótárból tanult magyarul, és abban csak a szép szavak vannak. Vagy tíz esztendeje járt itt Magyarországon, és azóta áll közöttünk a disputa arról, hogy melyik a világon a legszebb nyelv.” Természetes Móra szerint a magyar, a német ragaszkodott, hogy az ő nyelvük, a német az. Mivel Móra természetrajzos filozopter volt, ezért a nyelvészek rovására anekdotáztak. A novellája végén, amelyből idézek, a vitát maga részéről lezáró Móra egy régen hallott tanmesét elevenített föl. (A német kifejezéseket leírni is nehéz, nemhogy kiejteni!)

„A hottentottáknál (Hottentotten) sok az erszényes patkány (Beutelratte). Meg is szelídítik ezeket, és ketrecben (Kotter) tartják. A ketreceknek lécfödelük (Lattengitter) van, amely vihar (Wetter) ellen védi őket. Tehát a ketrec neve németül Lattengitterwetterkotter, s a ketrecbe zárt patkány Lattengitterwetterkotterbeutelratte. Hát egyszer elfogtak egy merénylőt (Attentäter), aki meg akart gyilkolni egy szegény hottentotta anyát (Hottentottenmutter), pedig az istenadtának két hülye hebegő gyermeke is volt (Stottertrottel). Az anya neve tehát németül Hottentottenstottertrottelmutter, míg a merénylőé Hottentottenstottertrottelmutterattentäter. Mondom, a merénylőt elfogták (ti. a hottentottáknál elfogják a merénylőt), s egy patkányketrecbe (Beutelrattenlattengitterwetterkotter) zárták, de másnap megszökött. Egy hottentotta rendőr azonban elfogta, és cipelte büszkén a falu bírája elé.

– Elfogtam a Beutelrattét.

– Melyiket?

– Az Attentäterlattengitterwetterkotterbeutelrattét.

– Melyik Attentätert?

– Hottentottenstottertrottelmutterattentätert.

– Ejnye, hallod, de sokat beszélsz, hiszen mondhattad volna egyszerűen úgy, hogy elfogtad a Hottentottenstottertrottelmutterattentäterlattengitterwetterkotterbeutelrattét.

Hát mégiscsak legszebb nyelv a német.”

2025. december 20.

Kazinczy Ferenc 1810. március 28-án levelet írt Zabolai Kis Sámuelnek,[7] s ebben többek mellett a következő megjegyzés is olvasható: ,,Az úr engemet az erdélyi ujságoknak tisztelőjévé teszen. Örömmel hallom, hogy ők a muzsikát és a magyar poézist kedvelik. A muzsika a lelket emeli. Mely böcs volt a görögök nevelése, kiknél muzsikát tudni s honért érzeni oly szükség volt, mint nálunk tudni a deák gram. törvényeit. – Kedves dolog lesz talán tudni az úrnak, hogy a Földiekkel játszó muzsikája Zemplény vármegyében készült. Kosovics József udvari muzsikusa volt 1794-ben Szulyovszky Menyhértnek s barátja. Midőn ez dec. 14-dikén Rákócon, a maga házánál, elfogattatott, s velem Budára vitetett, Kosovics a Szulyovszky[8] szerencsétlenségére készítette azt a muzsikai kompoziciót.”[9]

Ez valószínűleg válasz arra a levelére, amelyben 1809. szeptemberében Zabolai Kiss Sámuel számolt be Kazinczynak arról, hogy Erdélyben zongorán játsszák s énekelik Csokonai megzenésített verseit: „Itt [= Marosvásárhelyen] létemtől fogva, jó alkalmatosságom lévén, Muzsikát is tanulok a’ Klaviron [ … ] lejövetelem utánn ifiú: Grófné, Teleki Rákhel játszotta a’ boldogult Csokonainak Földiekkel játszó- Énekét, ‘s azt Gróf Teleki Józsefné más Grófnékkal énekelték a Muzsika utánn, a’ M. Dámáknak oly érzéssel való Magyar Énekekből származott örömem kevés idő múlva szemrehányást tett, hogy miért nem tanultam én eddig Muzsikát, holott arra mind kedvem, mind alkalmatosságom volt.”[10]

A kassai zeneszerző, Kosovics (Kossovich) József és a Csokonai vers kapcsolatától tudtunk: ,,A reményhez című vers kész dallamon épült – írja Molnár Antal –, Kossovits ismert, verbunkszerű melódiáján.”[11] Majd ugyanitt ezzel egészítette még ki megállapítását: „mintha a széphalmi mester kissé gúnyoros mellékízzel hánytorgatná fel tübingai pályamunkájában, hogy Csokonai rendelésre készítette verbunk-dallam nyomán »A reményhez« versét. De valószínű, hogy nem az általános eljárás maga, hanem csak a nóta »barbár« mivolta szúrt szemet Kazinczynak.”[12]

Ez a vers Nagy Gábor közlése szerint azok közé tartozik, amelyek már 1797, a „Komáromi esmeretség” előtt készen volt.[13] A dallam először 1800 körül Bécsben jelent meg szöveg nélkül. Szöveggel Márton József adta ki, 1803-ban, Bécsben, a költő Muzsikális Gyűjteményében.[14] A vers miután nyomtatásban dallammal együtt megjelent igen hamar rendkívül népszerű lett, s országszerte énekelték.

2026.január 4.

Az utolsó vacsora itthon. Holnap visznek fel Pestre, a Sportkórházba, csípőműtétre.

[1] „mintha látnám termetes növését,” és a gitárját (holtáig vele volt), hallom, ahogy énekli az olasz slágereket és ezzel majd minden lány szívét meghódította.

[2] Galántai Ambrus: Szubjektív történelem Az Eötvös Kollégium a ’60-as évek második felében. In Szín 16. évf. 1. sz. (2011. február)

[3] Santa Maris dei Miracoli (csak Szűzanyaként tisztelt) és a Santa Maris Montesantos, a Művészek templomaként emlegetett ikertemplomok

[4] Ez a jelenet látható a a Sodrásban című Gaál István rendezte filmben (1964.)

[5] Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok. Kolozsvár, 2006.,63.

[6] Abásfalva a Homoród mentén, Homoródszentmártontól néhány kilométerre fekvő kis falu.

[7] Zabolai Kis Sámuel gróf Teleki Mihály unokájának volt nevelője Harinnán, Doboka megyében

[8] Szulyovszky Menyhért Zemplén megyei táblabíró, 1790-91-ben a megye követe. Kazinczyval együtt 1794. dec. 14-én tartóztatták le, és 1801. június végéig volt börtönben.

[9] Kazinczy Ferenc: Levelek. Bp., 1979. 276.

[10] KazLev. VI, 527-528.

[11] Molnár Antal: Nyugatias magyar dallamok a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. In Zenetudományi Tanulmányok IV. A magyar zene történetéből Bp., 1955.103 .

[12] Molnár Antal: i.m. 131.

[13] „Meg kell jegyezni, hogy a’ Lillában lévő darabok már a’ Komáromi esmeretsége előtt sokak megvoltak, ‘s későbben alkalmaztattak Lillára.” (Nagy Gábor följegyzése.)

[14] Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei. Költemények V. i.m. 732