Miért írok…? (Zöldy Pál, Szakonyi Károly, Szepes Erika)

Bevallhatom, feledésemnek köszönhető, hogy Zöldy Pál írása megszületett. Megkértem, fogalmazzon új verseskötete hátoldalára ajánló szöveget. Feleslegesen biztattam erre, mert – kurta ész – Fodor Miklós korábban e célra pazar méltatását már mondatokba foglalta.

Ocsúdtam: Zöldy Pál gyönyörű vallomása, melynek címet is adott, új sorozatot indíthat el – alkotókat kérek fel: osszák meg gondolataikat e témában.

És érkeznek, örömünkre, a – miért-válaszok.

(Szondi György)

Zöldy Pál: Miért írok verset?

Elindulni, nem arra, hanem úgy.

Miért írom le a gondolataimat? Vannak pillanatok, amikor a bennem örvénylő, kavargó gondolatok, szavak váratlanul egyetlen tiszta hanggá állnak össze. Olyan hanggá, melynek nincs mélysége és magassága, nem kottázható, körülírhatatlan, megfoghatatlan. Mégis ebben a pillanatban azt érzem, hogy ezt meg kell ragadnom. Mert itt van. Meg kell ölelnem. És az ölelés pillanatában nincsenek szavak. A kép láthatatlan.

Ezekben a pillanatokban nem egy bizonyos irányt látok, ami felé haladok, hanem azt pillantom meg, aki halad, aki keres és aki megtalál, aki van. És ebben a pillanatban már múlt idő a találkozás: engem megtalált. És ha ez így van, akkor erről egy emlékeztető gondolatrajzot, skiccet, vázlatot sikerítek.

Határlény vagyok. A kinn és a benn határán élek. Ha a kérdésem az, hogy merre megyek, akkor célt akarok érni és a cél elérése újabb célt szül. Kinn vagyok, hontalan. A kívül való útnak rengeteg segédeszköze, sok megközelítése van. Mámorosan tudok elveszni a sokszínűségben és csak egyet tudok, hogy nem tudom mihez jutottam közelebb. Ha a kérdésem az, hogy hogyan megyek, akkor az okomhoz találok. És akkor úgy megyek. A leírt gondolataim mindig ennek a döntésnek a véletlenül, ajándékként kapott tisztázási pontjai. Kifelé valamerre, befelé viszont úgy megyek. Általában én is kívülről érkezem.

Szakonyi Károly: Ami lélektől lélekig hat

Elutaztam nyaralni. Apám kikisért a vonathoz, s amikor pöfögve elindult a mozdony, s meglódultak a vagonok, én meg a lehúzott ablakból búcsút intettem, még aggódva figyelmeztetett: – aztán majd írjál!…

Hát írok.

De félre a tréfát. Miért írok? Nem tudom megmondani az igazi okát.

Csak azt tudom, hogy szerettem a könyveket. Hogy könyveken nőttem fel. Hogy Móricz Zsigmond elkábított, nem is a történeteivel, hanem ahogy elmondta azokat. Ahogy azt éreztem – Gelléri Andor Endrével szólva -, hogy a szavaival születik az élet.

De azt is tudom mondani, hogy tizenöt vagy tizenhat éves koromban, egy borús szombat délután, rám tört a rossz kedv, valamiféle szorongás, magány. S már-már bírhatatlanná vált, amikor eszembe jutott egy történet, amit a mesélő kedvű nagynénémtől hallottam gyerekkori emlékei közül a falu bolondjáról. És elképzeltem őt abban az esőre hajló időben, ami a képzeletemben egyszer csak téli, havas este lett, fagyos éjszaka, amiben az a szegény, hajléktalan ember halálra fagy, mert az útmenti szoborra, a kisdedet ölelő istenanyára meg gyermekére teríti, hiszen ők is magányosak, rongyos kabátját.

Megírtam még azon melegében. Szegény Hubert karácsonya írtam föléje a címet. És minden bajom elmúlt. Mert már nem én voltam, hanem az írás, mert megteremtettem egy falusi, téli utcát, egy embert, egy ember történetét.

Azt hiszem, ennyi.

Megteremteni valamit, ami addig nem volt, de attól fogva, hogy megírtam, már létezik. S talán célja is van, valami, ami lélektől lélekig hat, amit elmondok az ember, a világ sokféle bajáról.

Szepes Erika: Hogy születik egy írás?

Sokat sétálok. Mindig szerettem bámészkodni a mellettem elhaladó látképen: tájakon, házakon, bicikliző gyerekeken. Most másként sétálok: érdekből. Meg kell mozgatni a mozgásra nehezen hajló tagjaimat. Ezért mást és másképpen nézek: óvatosan lépek, ha a betont áttörő vastag gyökér magasodik elém. Régen, ha a gyermekeimmel sétáltam, ezeken a gyökereken szerettem volna bizonyítani nekik az akkor még elképzelhetetlenül jövőbe mutató mondat igazságát: „az élet él, és élni akar”. Mostanában, az akkor elképzelhetetlennek gondolt jövőben, sokszor jut eszembe, valahányszor kukás ládákban turkáló, onnan félig kiürített palackokból, üvegekből az utolsó cseppeket is kiszívó embereket, szemetes konténerekből előhalászó, száraz vagy csak harapásokkal megkezdett kenyérdarabok után hajlongó éhezőket látok: élnek és élni akarnak. Összeverekedő részegeket röhögve egymásnak uszító sihederek kurjantásait hallván eszembe jut: ki akar élni és másokat életben hagyni? Üdvözlet a győzőnek? És idézem magamban, ami ez előtt áll: „Ne tapossatok rajta nagyon”… A jelenetet meg kell írnom, nem hagy nyugodni. De sétálok tovább: mámorító virágillat borít be egy lakótelep parkjában, keresem a forrását, felülről jön, hársfaillat! találom meg a forrását. „A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel” – az illat mámorát fokozza Weöres gyönyörű versének emléke. De nem sokáig örülhetek, mert lábam alatt már kis halmokban hullámzik az elszáradt hársfavirág, belebotlom, elönti a nyitott orrú szandált, a mellettem babakocsit toló kismama kínlódik, mert a kerekek sem bírják az úttorlaszokat. Körülnézek: mindenütt zsúfolásig megtelt kukák, szemetesvödrök, odahajigált ládák, azokból elégedetten kifaroló, kövér svábbogarak, eldobott papír zsebkendők… Ki tudja, milyen fertőzések forrásai. Ezt is meg kell írnom, mert orvosszülők gyermeke vagyok. Sétálásaim jókedve alább száll, gyanakvóvá válok. Nem ok nélkül. A hajdani Nyomda-és Textilipari Szakközépiskola mellett haladok. „Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek” valaha, amikor még zsibongó gyerekraj birtokolta. Most kihalt, romos, kerítéssel körülzárt terep. Elkezdték bontani, mert már 15 éve nem használja senki, de a bontást is abbahagyták, miután a hasznosítható fémet, fát már valakik eltulajdonították. Kérdésemre, az egyik éppen eltulajdonításra készülő, hogy miért nem bontják tovább, azt felelte: mert azbesztből volt, és az azbeszt mérgez, főként por formájában. Remek. Akkor mi, valamennyien, most azbesztport lehelünk be, a szemközti bölcsőde, az óvoda, a tizenkétosztályos iskola, és mi is, a lakók, valamennyien. Hát ezt nem kéne megírni?!

A körülöttem lévő világ tele van versekkel. Gyakori, hogy valamiről vers jut az eszembe. És rögtön utána az, hogy mennyire mást mond az eredeti idézet, ami eszembe ötlik, mint az a valóság, ami előhívta. És amit meg kell írni. Hát ezért születnek az írásaim.

Illusztráció: L. Pasternak