Góbé
Megyek Csíksomlyóra. Június 4-re esik a búcsú. Felhívtam az egyik székely barátomat, milyen oltási igazolás kell a határátlépéshez? A válasz egyszerű volt: „Már itt nálunk nincsen vírus. Háború van. Elment a vírus.”
Keresztfiam ballagása és a Hymnus
Az én keresztfiamat Leventének hívják. Pontosan Levente Lászlónak, ez utóbbi nevet pedig kicsi fiúcskaként előszeretettel ejtette Levente Zászlónak, mert – gondolom én – a zászlót értette, a Lászlót még nem. A zászló viszont tényleg szép szó, legalábbis számára az volt: szép, nemes és nagyszerű. Ebből is látszik, hogy a gyermek romlatlanságában tökéletes, szinte úgy kell hosszú évek alatt elrontani. Valljuk be, a nagy számok törvénye tekintetében, szokott is ez sikerülni.
Ez az én keresztfiam azonban kivétel, hiszen amikor az általános iskola végére ért, még akkor is szerette a zászlót – főleg, ha magyar. A budai iskola Monarchia idejében épült falai között még tornaterem is volt, ami azért érdekes, mert a mi keserves XX. századunk elején egy iskolai tornaterem nagyon modern dolognak számított, másrészt a ballagás idejére pont beborult az ég, feltámadt a szél, s ezért az ünnepséget – biztos, ami biztos – az iskolaudvar helyett a tornateremben kellett megülnünk. Nem is áztunk hát, csak rettenetesen izzadtunk, mert az ünneplő tömeggel a forró kora nyári meleg is beszorult a XX. század elején még modern tornaterembe, ahol a sok ember okán a levegő gyorsan fogyott, légkondicionálás pedig, XXI. század eleje ide vagy oda, itt nem volt. Akárhogy, megható volt ez így is – közhelyekkel ugyan, ami talán csak néhányunknak voltak közhelyek -, a fiatalok többségének pedig biztos nem, látszott az a szemeken. S bár a kapkodás miatt a hangosítás is hiányzott, ünnep volt ez a javából. Már amilyen szokott lenni mostanság Magyarországon itt a XXI. század eleji Budapesten – tehát, olyan volt, amilyen. Az én „kopottas” vidéki ízlésemnek pedig olyan szokásos semmilyen, olyan szürke! Olyan, mintha lenne, de mégse. Igen! Olyan MINTHA! Olyan, mintha lennénk, mintha élnénk, mintha ünnepelnénk, mintha csinálnánk valami szépet, nemeset, fontosat! (De azért ez annyira nem fontos.) Talán hiányzott innen a Lélek? Mindegy. Lehet, hogy csak én éreztem magam így abban a beszorult hőségben, én szomorodtam a beborult, felhős égbolthoz és csak ennyi. Mért kell nekem valamit is, bármit is várni egy általános iskolai ballagástól? S akkor valami történt azért. Eljutottunk a végére, s felhangzott végre a mondat: „Kérem, énekeljük el együtt nemzeti imánkat, a Himnuszt!”
A gyerekek egyszerre felálltak, zongora hangja csendült és felhangzott szépen, tisztán, érthetően a Himnusz! Énekeltek a gyerekek! De tényleg, jómagam és néhány idősebb szülő kivételével, csak a gyerekek énekeltek! A többiek nem. Azok voltak a felnőttek. Ők voltak többen. Beszélgettek, órájukat nézték, egymást mobil-fotózták, vagy hallgattak, de nem énekeltek, és tényleg ők voltak többen. Ám a gyerekek énekeltek! Istenem – gondoltam magamban –, mi történik ebben a világban? Mi ez a romlás? Mi ez a kontraszt? Mi lesz velünk így, mi lesz ezekkel a felnőttekkel, és főleg mi lesz ezekkel a gyerekekkel? Milyen is lesz az a Világ, amiben még valameddig együtt fogunk élni?
Az ünnepség után aztán az a sok „nem éneklő ember” zajosan, harsányan és lassan csak elszivárgott a rengeteg autójával, ahogy családunk, a rokonság is, egyszóval: mindenki. Levente, a kedvenc „Zászlóm” és én azonban gyalogoltunk, hiszen egyrészt csak két sarokra laktak az iskolától, aztán meg, ki is akartam használni az alkalmat, hogy „barátkozzunk” egymással.
Dicsértem, beszéltettem, élveztem, ahogy beszélt, és amit mesélt. Szerettem hallgatni egy 14 éves fiú minden örömét, félelmeit és álmait, úgy és olyan egyben és olyan sebességgel, ahogy csak egy kamasz tud egybe sűríteni.
Kérdeztem tőle, hogy ki volt az a hórihorgas srác ott mellette, aki állandóan lökdöste az ünnepségen?
– Á, az csak a legerősebb gyerek az osztályban, aki mindig meg akart verni, de eddig nem sikerült neki, egyébként nagyon buta! – felelte Levente.
– Ejnye – mondtam –, az osztálytársunkról nem mondunk rosszat, főleg nem azt, hogy buta!
– De Zsolti! Az, aki írásbeli dolgozatba azt írja bele, hogy „Petőfi Vörösmarty Sándor rabszolgája volt”, az nem buta szerinted?
Ledermedtem. Ilyen nincs! Micsoda pusztítás történik itt szép csendben rajtunk? Vagy, ha nem az, mi az a jelenség – mondjuk jelenségnek jobb híján – ami át, meg áthatja ezt az utolsó száz évet?
Ott sétáltam az én ’Zászlóm’ mellett, Levente már egy másik témában „utazott”(lányok), és akkor és ott eldöntöttem: Én szeretnék egy könyvet írni Trianonról.
Ahhoz képest, hogy … ( Mi az Élet ereje?)
Derecskén létezik egy kicsi, ám jól felszerelt boltocska, amit a népnyelv „lusta asszonyok boltjának” becéz. A 90-es évek második felében nyílt üzlet este 9 óráig tart nyitva és még hétvégén is üzemel. Itt van az elnevezés titka? – keresem a becézés okát. Egy rendes derecskei asszony vasárnap maximum a templomba, de semmiképpen nem egy boltba jár! Ráadásul, aki este 8-kor indul vacsorához valót venni, az más egyéb gazemberségekre is képes… (Ez a szemlélet azért mára lassan kihalt. Nem biztos, hogy jó ez, de lassan akkor is átalakulnak a vásárlási szokások, lazulnak a társadalmi normák és a kötelékek. Megváltozik a közösségi szemlélet, de a „lusta asszonyok boltja” maradt, ahogy az elnevezés is.)
Ez a bolt a főutcán van, a derecskei „központ” kellős közepén, amin áthalad a 47-es főút. Fontos ez a részlet, mert aki Nagyváradról vagy a környékéről, vagy még messzebbről Debrecenbe tart, vagy onnan jön, s nem az autópályát használja, az könnyen megállhat „RO” jelzésű autójával és betérhet a boltba.
A 2000-es évek elején pont ott voltam egyszer vásárolni, amikor egy busznyi határon túli magyar férfi és nő esett be oda vidáman, nagy hanggal, ahogy kell, ha valaki kirándul onnan ide – otthonról itthonra – az anyaországba. Bevásároltak, fizettek, aztán azzal a lendülettel, ahogy bejöttek, magyar sörrel, magyar borokkal, magyar kenyérrel, édességgel felpakolva, felszálltak a buszra, s hazaindultak.
A pénztárosnő mosolyogva nézett utánuk, aztán, mivel a pénztárnál én következtem, nekem mondta:
– Ahhoz képest, hogy románok, egész jól beszélnek magyarul!
Ránéztem. Ó, ha ez az asszony tudná, milyen közel álltunk ahhoz, hogy mi is „románok” legyünk! 1919-ben, a tiszai magyar ellentámadás összeomlása után oláh „testvéreink” Győrig vonultak be Magyarországra. Az általam nem nagyon kedvelt Wikipédia szerint is „a románok által diktált fegyverszünet kemény feltételeket szabott Magyarországnak. Amikor 1920 elején a román csapatok végül kivonultak Budapestről, kifosztották a várost. A magyaroknak át kellett engedniük valamennyi hadifelszerelésüket, kivéve azokat, amelyekkel a Horthy irányítása alatt álló sereg rendelkezett. Ezenkívül át kellett adniuk a románoknak teljes hadi iparukat, a magyar vasúti kocsik felét, az állatállomány 30%-át, a mezőgazdasági eszközök 30%-át, illetve 35 ezer vagon gabonát és takarmányt. Elkobozták továbbá mindazokat a javakat, amelyeket az 1918-as bukaresti béke után Romániából vittek el hadizsákmány gyanánt. Jó egy évig volt Derecske is román megszállás alatt, s a román hadsereg fogcsikorgatva, közben persze minden szállítható javat magával cipelve, hagyta el végül 1920 elején ezt a területet is. A Tiszán erről román polgári közigazgatást vezettek be – várható volt ugyanis, hogy a Tiszáig román területté lesz majd ez a föld is örök időkre.
Értem én, hogy a szocializmusban ezt nálunk nem tanították a román és nem román elvtársak érzékenysége okán. De azóta? Ki magyarázza már el nekünk „kis magyarországiaknak”, de mindegyikőnknek ám (!), hogy a jelenlegi határainkon kívül élő magyarok nem szlovákok, nem románok, szerbek, horvátok, szlovénok, vagy osztrákok, hanem ma-gya-rok! (Gyakran jobbak is embernek, mint a derék itthoniak…) Ki, vagy mi tanít meg bennünket? Talán a rossz sorsunk, vagy netán az oktatás?
1919 augusztus 16-án még nagy hír volt az, hogy „Derecske tanítói nem tettek hűségesküt a román kormánynak, ezért nem kapnak államsegélyt”!
Hol van már az az oktatás? Hol vannak már azok a TANÍTÓK? Remélem, akadnak még, s persze ezért is akarok Trianonról könyvet írni.
Erkel hídja
Én is szerelmes vagyok Erdélybe. Nem lehet azt a földet nem szeretni. Talán 30 éves is elmúltam már, amikor először jutottam el olvasmányaim földjére, ráadásul egyenesen Székelyföldre. Ennek is külön története van. Ezt majd egyszer elmesélem. De most jöjjön Erkel hídja!
Székelykeresztúrt elhagyva, Udvarhely felé haladva átvisz minket az út a Küküllőn. Ez a pataknyi folyócska, ha megárad, kicsap a medréből és visz magával mindent, amit talál, kegyetlen erővel, és hihetetlen sebességgel.
Ez történt a 70- es években is, Nicolae Ceaușescu, magyarevő, magyargyűlölő román diktátor idején. (Csak azért írom le, mert azt azért nem szabad egy magyarnak sem elfelejtenie, mi s hogy volt egykor, vagy ha nem tudja, tanulja meg: volt Erdélynek olyan korszaka – s az csak a jéghegy csúcsa volt –, hogy még az utcán sem volt szabad – elméletben – magyarul beszélni!) Kell még tudnunk a történethez, hogy Keresztúr után a következő község Nagygalambfalva, Kányádi Sándor bácsi szülőfaluja, ahol most is nyugszik. Bizony, pont ott nyugszik, ahol még a „sár is tiszta”! (Jaj, de sajnálom, hogy ezt a sort nem én találtam ki!) A falu előtt jobbra, a Küküllő bal partján van Kisgalambfalva, s alatta a völgyben laknak a cigányok, a nép nyelvén ’Vadgalambfalván’. A főúttal ezt a Kisgalambfalvát egy híd köti össze, ami egészen az árvízig fahíd volt. S egyszer csak jött a Küküllő hatalmasan és félelmesen, szörnyű károkat okozva, emberéletet is követelve és szinte ’elfújta’ a hidat.
Elmúlt az árvíz, s a hidat újraépítette a székely, de már nem fából, hanem kőből és betonból! Friss vakolat is került a kis hídra, s ahogy az felkerült, még az nap este valaki, valami bátor, jótét lélek a híd Kisgalambfalva felé eső belső falára egy kottát karcolt a malterba és hangjegyekből kiírta a Hymnus első sorát.
Akkoriban ez a tett nem volt bizony veszélytelen. Úgy hallottam, mert mesélték, hogy évekig kereste, szimatolta az akkori román titkosrendőrség, a félelmetes Securitate az embereivel, de a „tettes” soha nem került elő.
Egyetlen ember nem akadt, aki elárulta volna a kilétét!
Ha megtette volna valaki, hát ezért az apró „csíntevésért” akkor sok-sok év börtön, vagy kényszermunka járt volna valahol, mondjuk a Duna-deltában! Belegondoltam, micsoda kockázatot vállalt egykor, nem is olyan régen, valaki a magyarok himnuszáért! S mit és mennyit jelenthetett neki, hogy mégis megtette? Mit jelentett az az ember annak a székely közösségnek, hogy senki nem akadt, hogy elárulja őt?
Tudni kell, nemhogy ez nem történt meg, hanem a nép nevet adott az új hídnak, nem hivatalos nevet, hanem igazit! Elnevezte „Erkel Hídjának”!
Micsoda különbség! – gondolok bele, miközben évről évre tapasztalom, hogy nálunk az anyaországban egy-egy ünnepségen emberek tömegei nem átallják unottan hallgatni saját nemzeti imádságukat, ami ráadásul értük szól, miközben a szomszédjuk csendesen „fikázza” saját hazája összes teljesítményét – persze mindezt magyarul..
Tessék? Ja! Ne „magyarkodjak”?
Na, például, ezért is szeretnék Trianonról könyvet írni!
