Halmai Tamás: A szellem is lélek (Széljegyzetek Babits Mihály költészetéhez)

149 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-16-5

eredeti ár: 1990Ft
webshop ár:
1590 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

„Miért szeretem Babits Mihályt? Természetesen: nem tudom” – szól Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című nagyesszéjének szerény fölütése. „Babits halálával irodalmunk egy korszaka lezárult” – zárul Rába György monográfiája. Halmai Tamás esszéi főként versekre és versrészletekre irányítanak friss elemzői tekintetet, abban a reményben, hogy új(ra) útjaink nyílhatnak szellem és poézis ezen dimenziójába, s talán vonzalmaink tisztázásában is előrébb kallódhatunk. A kiadványt körkérdés zárja: kortárs lírikusaink, majd irodalomtörténészek vallanak a babitsi örökségről, avagy – Török Sophie versszavaival – az „esztergomi almák vidám gazdájá”-ról. Reflexióikkal a kötet társszerzői – a kortalan Babits kortársai – tehát: Acsai Roland, Balázs F. Attila, Balla Zsófia, Basa Viktor, Báthori Csaba, Benkő Ildikó, Borsányi Katinka, Farkas Gábor, Filip Tamás, Győri László, Horváth Florencia, Iancu Laura, Kopriva Nikolett, Lackfi János, Simai Mihály, Simon Adri, Tomaji Attila, Vörös István – valamint: Buda Attila, Kelevéz Ágnes, Major Ágnes, Papp Zoltán János, Róna Judit.

Részlet a kötetből

Milyen lírikus miféle epilógja?

Babits-újraolvasó

„Minden olvasó nyomot hagy a versen.”

(Báthori Csaba: A lírikus 123 epilógja.

Babits-parafrázisok)

A saját tapasztalásába zárt szubjektum filozófiai vallomása A lírikus epilógja (1903), Babits Mihály egyik legismertebb verse. A Levelek Iris koszorújából (1909) című kötet záródarabja ez a szonett. A világ megismerhetetlenségének – egyúttal a modern ember magányosságélményének – elégiája; de szövetén egy másik jelentésszint is átsejlik. Elég hozzá csak moccanásnyit igazítanunk az olvasati látószögön.

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

A kulcs az utolsó sor: „jaj én vagyok az ómega s az alfa”, szól a zárlat, s mindahány elemzés szóba hozza a bibliai eredetet. Az „Én vagyok az Alfa és az Omega” bemutatkozás a Jelenések könyve több pontján megfogalmazódik, például így: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó” (22,13). Az isteni egyetlenség-elkülönültség sorsában osztoznék a lírai én? A végszavak ezt sugallják. De ha nem költő, nem is ember beszédeként értelmezzük e szólamot?…

Ha szó szerint vesszük a szavakat, akkor az újszövetségi utalás a vers legvégén Istent azonosítja beszélőként. Innen visszaolvasva a költeményt minden átszíneződik.

A föliratbéli „lírikus” jelölő Istent költőként, művészként, alkotóként nevezi meg, aki az Ige (a Logosz) révén valóságosan is mint költészetet mondja ki a világot. Az „epilóg” ebben az összefüggésben nemcsak a költemény kötet végi helyzetét jelzi, hanem fölfogható úgy is: az emberi szövegsorozathoz Isten illeszt utószót.

A „versemnek hőse” szószerkezet birtokos jelzője ’bibliai vers, igevers’ jelentésben is értelmes; azaz az Úr a Biblia hőseként (kiváltságos, emiatt magános főszereplőjeként) mutat magára. (Az „első s utolsó mindenik dalomban” sor a Jel 22,13-at úgy idézi meg, hogy a teremtés műveleteire dalként, a logoszra művészi tettként tekint.)

A folytatás („a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”, „nincs rajtam kívül semmi”) a mindenütt jelen lévő Isten képzetét rajzolja föl; azét, aki talán egyedül létezik az élők közt (vö. pl.: „…hogy az Isten legyen minden mindenben” – 1Kor 15,28).

 Az „Isten tudja hogy’ van” szófordulat az isten tudja állandósult szókapcsolatunkat teremtői öniróniával árnyalja; a dióba zárt dió metaforáján pedig – a véletlenszerű hangalaki hasonlóság jóvoltából – nem nehéz áthallanunk a dio/dieu/dios/deus (olasz/francia/spanyol/latin ’isten’) szóalakokat.

A „Bűvös köröm”, a „vágy” és a „börtön” motívumai sajátos teológiai irányt nyitnak: eszerint Isten talán azért „rejtőzködő” (Deus absconditus), mert létmódja erre kényszeríti; s mert neki is folytonos feladat eltalálni a földi szívekig?

Ismeretelméleti ars poetica a vers, de istenelméleti hitvallás is – ha úgy olvassuk. Főként, ha az utolsó előtti sornak külön figyelmet szentelünk. Az „én vagyok az alany és a tárgy” kitétel a megismerés szubjektummal és objektummal számoló munkáját illúziónak tételezi. Ám alany és tárgy nemcsak bölcseleti, hanem nyelvtani fogalmak is. Ez esetben a szó, a beszéd, a nyelv isteni önazonosságát fejezi ki ez a részlet – ami azért lényeges vetület, mert alany és tárgy az ember megnyilatkozásának is grammatikai alappillérei.

Ha beszélünk, Isten szól? Ha Isten vall, Babits-vers születik? Új korszakhoz volna prológ, ha válaszolni tudnánk ezekre a kérdésekre.

Isten szájából vennénk ki a szót.