Fák zöldellnek, virág
bújik, rügyek pattannak szét utam
mentén. Nagy szél suhan
át dombokon, mezőkön, más világ,
mi virradt most mi ránk.
Méh döngicsél, zümmög, áldás zuhan
lelkeinkbe, fukar
éltünk megváltás mossa át, hibánk
felváltja oltalom— virágporos
szellő jár arcokon.
Az ég alján a sáv kék-bíboros,
szívünkben félelmünk oly’ otthonos
volt, míg a hantokon
nem nyílt fehér jácint, mi lopva hoz,
majd elkoboz száz könnyet boldogan.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2015)
