A JÓ ÉS A ROSSZ TUDÁSÁNAK FÁJA
Már nem érti,
mit suttog a szél.
Semmi termékenyítő,
ujjongó különbség
két mozdulat között.
Üres a mérték,
ködbe borul a hallgatás
tisztása. A szüretelő
szünet az elálló szívben,
a súlytalanság a fölhevült
iramlásban gyönyörködő
mozdulatlanság fölött.
Összezavarodnak
benne az évszakok,
az előtte még oly szelíden
hullámzó, szikrázó tükör.
Egy csíkbogár ragadozó
lárváját bámulja csak
a mélyben. Nem a légies
táncot, de az iszonytató
rágót. Egyre jobban szűkül
hasa, szeme, szíve.
Valamit felejtett. Feledett
mindent. A partszél
lángoló csipkebokrát,
a hajladozó virágkáka-ernyőt,
a hajnalpír függönyét.
A puhán ingó kagylótutajt.
Titokba borul a rózsa.
Nem nyílik. Nem engedi
magához. Fél.
Imént szakított –
szakadt. Rettenetre az édes.
Vesztett az ártatlanság.
De majd ő megmutatja.
Hogy áltatás minden.
Mi miért van. S ő mit ér.
Pupillája metsző csík,
írisze gomolygó felhő.
Ne cirógassa arcát!
Annyira fáj – tépi.
Égeti a szél.
Mint fügelevél árnya,
csillapítja a hűvösen
kígyózó, borzongó rejtelem.
Kicsapódó hajadon teste
álom, túlparton rekedt virág,
szeme égő sziksó,
hűlő, zuhanó feledés.
Fényzivatar (Zugliget) – HBA
A zuhanás (Tatabánya) – HBA
AZ A SIVATAGI REGGEL
Érkezhetne sugárzó alakkal,
lélegzetelállító fölénnyel.
Maga a megtestesült
stílus. Ezerszín
hangok skálája, lúdbőrös
idők igazolt reménye.
Vethetne véget, tehetné
paradicsomi ligetté a sivatagot.
Fordíthatna. Lehetne.
Amit szeretett, szánalmassá minden.
Ennek a fénnyé lett, annyiszor
csodált reggelnek,
pattogzó, hasadó köveknek
muzsikája is. Kacagva feláll.
Mint mindig: meg az időben.
Lángoló, szűzi Délben
árnytalan, időtlen mutató.
Mennyire félreértett –
levegőtlen, fülledt zug
valahány szűkösség,
leheletfinom, könnyű a test.
Cserepes ajkán
hajnalra hullt manna –
megindult gyermekléptein
táruló kapuk,
hullámzó éden:
sivatagi rózsák
virradó hajnalcsillagai.
A sivatag rózsája (Szentföld) – HBA
VÁLTOZÁSOK KÖNYVE
Ó, nemigen
változom.
Csak a vibráló fényforrást
pakolom ide-oda.
Megteszi egy kerti pad,
egy gázlómadár nyoma
az iszapban, egy dalra
gyúlt fenyőcsúcs.
Vagy épp szemed sarka.
Buggyanok, gyantajáratból
a folyékony borostyán.
Derengek, lila pára az erdőn.
Elveszek, fák között az út.
Lebegek. Tollcellákban
a súlytalanság. Rengetegben
a kivilágított ablak.
Levélben a lélegzet –
kőben a súly.
A szőlőtő tisztása (Zugliget) – HBA
Illusztráció: a szerző fényképfelvételével
