Vétkezem
Én bántalak, mert folyton vétkezem,
de nézd kisebzett, vérző két kezem,
és mondd, hogy zúgolódni nincs okom,
s hogy össze nem hiába kulcsolom.
Mezítláb járok ösztövér nyomon,
kövek zsebemben, múló lángomon
magasság, mélység együtt méreget;
kegyelmed fénye óvja léptemet.
Nagy-Magyarország
Szegény vagyok, látod,
szegényebb a holtnál,
amikor eszméltem
te már nem is voltál.
Örökségem annyi,
amennyit meghagytak:
elárult testvére
lettem a magyarnak.
Kellett ez a béke,
hazám, anyám, enyém?
Tej nélkül szoptattál
már a legelején.
Öledbe úgy bújtam,
mintha nem is lenne,
közben ránk rakódott
Európa szennye.
Rablók és bitorlók
színhúsunkba vágtak.
Vérét venni vágyják
a magunkfajtáknak.
Erőtlenül fityeg
nyelvünk, lábunk, karunk.
Óvjál, öreg Isten,
amíg feltámadunk.
A trianoni békediktátum 100. évfordulóján
Fecskeszárnyú
Kezem kezedben, ujjaink között
a csillagfényű ég alácsorog.
Az útra itt-ott rozsdaszín szökött,
lemossák fürge, kósza záporok.
Mint könnyű bárka, ring a csonka hold,
és összesúgnak-búgnak mind a fák:
ocsúdik majd, mi éjnek foglya volt,
a régi hit, s a vágyott tisztaság?
Kezed kezemben, el nem engedem,
Te vagy világom, nappalom, csodám.
Megyünk merengve át a kerteken,
a fecskeszárnyú reggelek nyomán.
A lélek
Örök derűnek óceánja,
morajlik, tágul, szertefut.
Dalát a csenddel összerántja
a földi fények verte út.
Majd gerleként ül rá a vállra,
akár az Úr a trónusán,
s az ébredő szelet bevárva,
elvisz magával, toll-puhán.
