Ez a világ-nagy kemence
Elmenekültél a szavak elől
miket nem engedtél
hallani se
kimondani se
magunknak.
Rám vársz
s nem tudom érted
vagy érzed-e már
hogy a csillagok lángba borulnak.
Ez a világ-nagy kemence
ez ahol anyám diója
s egy kanálnyi alkony
össze oly szép-komolyan sül
a kincses nincstelenséggel.
Ebben kozmál oda épp az ég széle is.
Szén-illat kúszik a bokrok alatt és
kicsinyes álmaink fehérre égnek.
Elveszni kéne és maradni ott
ahol én látnálak csak titeket mind.
Láncvers – egyedül, de hat személyben
Hegyek között állsz.
Havazik, s nem találod
lelked nyomait.
Tömve a tér; a zajban
mégis magam maradtam .
Pacsirta szól, s már
arcunkhoz ér a reggel.
Összeborulunk.
Nem értitek a harcot,
vakon akartok látni.
Hideg költő, ki
hulló levelekre ír
hű kedvesének.
Könnyeket izzad a bőr,
hiába harangoznak.
Temető
Juharágak karjai közt
suttog a csend, hogy ne várj,
sírkövekbe vésve nyögnek
a holnapok, lefejezve már.
Hóhérjuk volt a galád
idő – s főként te magad.
Öklöd nyomán almák sírnak,
az asztallap márványa már megrepedt.
Egy emlék: szívkamrámba zárva dühöng,
de csak az ablaktábla reng.
Utolsó csikked parázslik,
hozzáérve felszisszen a holdvilág;
múló szívritmus-zavar a sírkövek közt –
már szitál.
Látod?
Az ég is megszakadt, ha a vállára vett.
Biszak Borbála a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
