Suhai Pál: A Nap-majornál majd megállunk
És akkor megállunk majd a Nap-majornál,
mint hogyha éppen csak idáig,
e mohos szegletkőig, e görbe fáig
s a rozzant tetőgerincig akartunk volna jönni.
Útközben volt részünk kalandban bőven,
kicsit-nagyot fölvettünk mind a rossz szekérre,
jöhetett volna bárki velünk egy fordulóra,
jött is: az elszántak közül néhányan jöttek.
Karnyújtásnyira előttünk, az ülésdeszkától
csak moccanásnyira gömbölyödött, hullámzott
két lófar – futott a két szürke, poroszkált,
vagy épp ellenkezőleg, tépte a gyeplőt,
vágtatva vitt már, a zablát úgy harapta.
Földúton mentünk végestelen végig:
ha hátranéztünk, bevágott keréknyomokra
láttunk, néha az út is megsüppedt alattunk:
mélyút, mondtuk, s az arcunkba csapódó
ágak miatt a nyakunkat mókásan behúztuk,
sikongtunk, volt kacagás és sírás is bőven,
hullott a könnyünk, úgy sírtunk, úgy nevettünk,
hátunk mögött, kocsifenéken üres hordók zörögtek,
kórusban gyerekek kiabáltak: mi majd a puttonyt
teleszedjük, a szőlőt a kádba mind bedöntjük,
a csömögét meg, megrakva jól a prést majd,
megnyomjuk, levét utolsó csöppig kifacsarjuk.
Így mentünk, jócskán haladtunk, a dicsőséges
fényben kétoldalt a ványadt napraforgótáblák
még integettek utánunk, de lassan el-elmaradoztak.
Egy jelenet élénken most eszembe vési,
mit tudnom illik és tudhattam volna jó
előre is, hisz egy vérből valók vagyunk
mindannyian: IV. Henrik, jó királyom, menj
tovább te is csak útadon, de tűrd, hogy innen
én szólítsalak!… Most, hogy Ég adta jussodat
csellel ragadja magához, épp most lopja le
fejedről a rossz kölök valamely léhűtője, elcseni
az öntelt önjelölt, a sértett, ifjú úr. Találgatom, miféle
bűnöket kötött nyakadba horgas elméjű alkotód
s az Úr, miféle követ, hogy ússz, ha már világ szégyenére
megszülettél, miért nem döglesztetted jókor meg magad,
miért is nem … oly erő ez, amellyel nem bírt életed?,
mert tőrbe csalt a sváb leánykák perzselő szeme?
S hogy Bertád jelleme s a jó papok szenteskedő
tekintete túl szűk karám volt e királyi vadnak? –
hiszem, de meg nem érthetem, király,
te szőrcsuhás, mezítlábas vezeklő, Canossa
éneklő koldusa, ki jégre vitted önmagad,
de őket is – mindent megvívtál, mindent
megnyertél, amit csak kellett, de azt is,
mit nem lehet, mert nem volna szabad –
te pojáca, ki a palásthoz a királyi tartást
s egy aggastyán testének nyűgeit egyszerre
szerezted, s a hitetlen hitet is végül és
útravalónak – mondd hát, hová indulsz most
ily sovány batyuval, ennyire későn –
sötétül is már, Fenség, estére jár.
Ki számolt reggel ilyen alkonyattal?
Tudhattunk mindent jó előre, s mégis,
de furcsa képlet!, mindig más eredmény jött ki,
szökött a perspektíva, a meglepetés soha nem maradt el.
Ha egyszer elmaradna, másképp lehetne minden:
másképpen másképp. Megállhatnánk majd.
Megállhatnának a Nap-lovak a Nap-majornál
és a Napban – néznénk, csak néznénk a rézsút
vetődő fényben, kicsit még hunyorogva, bár nékünk
már nézni nem kell, ahogy a Semmiből előteremve
a szolgák a megfáradt lovakat legelni kicsapják,
egy picit még pihenni hagyják, hogy aztán
a két kiszolgált szürkét (bár nekünk már végképp
nem hiányzik) kocsi elé, a rúdhoz ismét befogják.
P. Papp Zoltán: Nap nap után a Nap útjain
Egy ideig kísérlek még Napom, véges-végtelen utadon. Einstein nem volt buta, de még ő sem tudta: „Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság, de az elsőben nem vagyok biztos.” Hol a kezdet és a vég? Senki sem tudja. Vagy az ember agya gyagya, vagy azért nem tudható, mert nem engedélyezte a mindenható.
KEZDETBEN VOLT…
Véges a világ vagy
végtelen?
Nem adható meg
képletben.
A világegyenlet,
ma sincs kész,
nem gyűlt még össze
annyi ész,
mert, ha véges lenne
a kozmosz
elérhetünk ahhoz
a ponthoz
‘hol az űr hangtalan
bezárul,
az ember így végleg
elárvul.
Minden különleges
egyedi,
az élet értékét
emeli.
Lélek, ha fogan, csak
hasonló,
megannyi magányos
kallódó.
Ám, ha a világunk
végtelen,
csökött az emberi
értelem,
mert akkor lehetnek
kék bolygók,
pontosan ilyen föld-
lég-bolyhok,
egyforma városok,
emberek,
melyek egy időben
nemzenek,
ölnek, köztük fényév
távlatok,
melyen át sohasem
láthatok.
Most millió tükröm,
ikreim
kotlanak versem
rímein.
Világok párhuzam
prizmája,
végtelen virtuóz
színmáglya.
De amiből sok van
becse nincs,
tértöltelék-tucat,
neve sincs.
Vágyom a titkot,
kétkedem,
nem lehet hiába az
értelem,
véges a világ vagy
végtelen?
Apa nélkül nevelkedtem, de sosem hiányzott. Sok évig nem is láttam őt. Négy éves voltam, baleset után, lábadozóban egy kórházi ágyon, apám hozott egy zacskó cukorkát, azt hitte, arra vágyom. Volt egy másik esetem, az is rémes. Akkor már lehettem úgy 16 éves, egy buszmegállóban találkoztam apámmal, adott egy százast – szervusz fiam, mondta egy szuszra, s felszállt a buszra. Lelépve újabb tíz évre.
Fénylő Napom, te minden nap elhoztad az égi lángot, mely nélkül élet nem terem, nem élhetnék egy percet sem.
Drága Napom, te vagy a tiszteletbeli Papám, köszönöm neked földi bölcsőm, családom, hazám. Hódolatom jeléül, megírtam Fényforduló című kötetem. Itt is követtem aranyfénynyaláb éltető erőd.
FÉNYROBBANÁS
Már születésünkkor
ikertestvérem a Fény
maga volt az erény
öröm a diadal hegyén
belőle fakadt a jóság
a fenség az igazság
az istenek ma is benne élnek
özönfényben ölelnek ölnek
mindnyájan a fényből akarnak
faragni maguknak hatalmat
a testvérem ékem
másnak a mennyégig
szökő fénydárda
a remény futára
vagy mennyei merénylet
mint az engedelmes élet
hisz’ az istenrajongó-részeg
fényvakságba réved
én megriadtam a világ csendjétől
azóta többszólamban sírok
testvéremet kézen fogva
fénytollal fényfalra
verset írok
Napom, csillagom, a jövőm nem tudhatom, de ha magadra hagylak majd téged, jól viseld a létet.
Míg tehetem, veled utazom, de már nem tudom, büntetés, jutalom?
UTAZÓ
Rácsos ágyon
ráncos álmom
fájom,
kis Karácsony,
nagy Karácsony,
kisült-e már
a halálom,
hideg tálon
ide várom,
csend-életem
menny-bérleten
megváltom,
már
vár
Megváltóm.
Tudósaink szerint pufi leszel, vörös óriás. Lenyeled majd a Marsot, Vénuszt, s az is eljöhet, hogy beszívod a Földet. Aztán összeroppansz, s leszel fehér törpe, planetáris ködbe öltözöl. Az idő téged is megöl, a véged fekete törpe lét, s hogy mi lehet még veled, a tudományé a szerep, jövendölni, ami érvényes lehet. Fekete lyuk nyel el, vagy marad az űri magány, talány.
