Jelenségek hálójában
A tengerpart tárgyai holdfény idején átbillennek
egy vonzáskör közepén. Árnyaik az időtengely körül,
akár gyermekarcú szellemek keringenek egy óceánnyi
körhintán. Az idő képlékenyen idomul a formához –
középkori szobrok, antik kőedények, barokkos díszek
öntik el dagálykor a homokot. Vannak órák, mikor az idő
meghatározhatatlan, közelebbről megvizsgálva
azt mondhatnánk, halmazállapota folyó –
tenger, ha áll. A tapasztalt állatok házba bújnak,
vagy inkább házat növesztenek magukra és a spirális
tanok igazságát hirdetik. Életüket szakrális geometria
mentén rendezték el, a telihold alatt ezüstöt öntenek
a homok kristályaira, aranyat metszenek nappal.
Szilárd oldattá ötvözik az üvegalkotó homokban mélyen
alvó fémet. Csillogó tengerszemekkel álmodnak
a sziklafalak hátán felcseperedett síkságok. Valóságra
ébredve összezsugorodnak aztán, tudva, hogy a tenger is
visszahúzódik majd, és az idő illúziójában megrekedt
szellemek dagály után eldobálják ruháikat és új
testet keresnek maguknak.
Gyöngy
Parton ülve apadó szemeim szoktatom
a látványhoz. A víztömeg kékje észrevétlen
tapad a szemgolyóban lerakódott törmelékek,
homokszemcsék, szétszórt ételmaradékok közé.
Hallgatva a sirályokat, foghatnám a jelenlét
impulzusait, mint hullámot az érzékeny antenna –
tapasztalatokat raktározhatnék, akár bibliotéka
könyveket, a kagyló ajkai puha állatot, benne
a gyöngyöt, formás köveit a tengerfenék.
A retinára festett hajnal áterjed a felszín lemezein,
majd lecsorog az érzékelés alsó bugyraiba.
Oldódás indul ilyenkor, a repedt kőzetlemezek
roppanva omlanak a vesék vérbő telepeire, felszakít-
va az emlékekben lerakódott savanyú üledéket.
A felejtés csónakjai küzdenek az árral, polipkarként
szorít a hólyag, benne nyálkás patagóniai tintahal –
apámra emlékeztet, a férfira, aki merüléskor jámbor
tekintettel alvadt meg az egyszerűvé gyűrött
vizek biztonságában. Kagylóhéjban pihent meg –
fehér gyönggyé változott.
Island Vibes (Amelia Johannsen)
Melankólia
Mint akasztott ember, fogason a kabát.
A mozdulatlan térben hálót sző az idő, benne
szellemed lengedez, egykedvűen evez a testben.
Szemben fényévekre világít egy tükör, mögötte
dimenziókapu tágul, meszelt falon fekete lyuk.
Mohón nyeli árnyékodat.
Ébredés után már nem testben élsz, csak magadra
veszed a biológiát, olyan vagy, mint egy holdraszállás.
Határozatlan időre űrhajóba csomagoltak, az érzékek
ruháját felöltve navigálsz a zuhanások peremén.
Debussyt hallgatod, de tengert sosem láttál.
Szabadságra vágysz, hát újra inkarnálódsz –
csúszómászók között születsz újra és emészt a láz.
Parti sziklán laksz majd. Ahogy költő mondja, kőben.
Mint megkövesült csigaház.
Tanúságtétel
A szivárvány ott születik, hol álmainkat
kötegbe fonja a Nap, hálóba a remény.
Fényt gyűjtünk és vetítünk, mint tejfehér vászonra
életünk megörökített jeleneteit.
Ha parti házakra vetül a kép, vízüveggel kötött
falak tükrözik ablakokra sápadt tekintetünk.
A holnap földjében arcunk újravetve;
Árok partján, konkoly között –
a kopott kövezetbe.
Bánfai Zsolt a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
