időbe telt
érzem, gyengülnek a lábaim, lezuhannék, ha hagynád
hatalmam van
megragadhatatlan és nem tudnak tőle megfosztani
rajtad kívül senki
de a szemem sarkában állsz
és túl gyakran kísértesz még
hogyha teljesebb lennék már
mindenhez te kísérhetnél
de még idő kell
végtelen folyamban vergődök, le-lemerülök
és loholok minden nyomában
egyelőre egyedül, egyelőre utánad
fürdés
a tükörben apám arcának vázlatos
mását nézem,
majd a kádba lépek
hamvas bőrömet áztatom,
tovább égetem. a hegek a vállamon
már nem gyógyulnak
szemek kereszttüzében éltem át
még egy ócska, fakó másnapom
korán lettem fiatal és még korábban fáradt
foszlányok
felhőfoszlányok az őszülő, szédült fák hajában
megragadva mindent, ami őket illeti
szédülő lányok foszlott, fényes ruhában
táncolják körbe a lábukat
ismerik az összes tegnap kilehelt titkot,
szeretetéhségtől szorul a bordájuk,
szemük kopogása diktál tempót a kertnek, a világnak
hordágyba kötözve teszi meg nagyanyám
a pszichiátriára vezető utat,
fogai közt rozsdás, karcolt pengét szorít
túl sokat harcolt már, hogy megint sírva remegtesse meg a szobát
ne sikíts tovább
nem fúj a szél
Milla a tengernél
száraz szájak meztelen testeken
egyensúly nélkül egymás karjába zuhanunk
a hullámokon túl, habokon innen
ha mondom, hogy állj meg, akkor sem engednél
és repülni próbálok,
papírsárkányként játszotok velem, te és a szél
megkötözve zuhanok vissza reszkető karodba
azt mondod te sem akarod már,
hazug halmok, hegyek hátán,
a hátadon szirtek,
szemedben hibáim listáit látom csak,
jobb napokon a legszebbik énemet,
ahogy visszanéz rád, gyönyörködve
gyöngyöket sodorsz a partra,
ölre kapva a világomat
és nem koptat ki a hullámok hada,
kékre festesz mindent, ami az utadba áll,
hatalmas lehetsz, és melletted maradok
