Lukács András versei
Átölel a régmúlt
Hulló falevelek.
Avar.
Néma táj.
Néma házak.
Lágy ölelések.
Egy ember
az udvarban
az elhalt
gallyakat
gereblyézi.
A múlt ködbe
vesző alakjai
elmémbe úsznak
és szónyilaikat
belémlövik.
Számkivetettség
Arcok tűnnek elő. Lépegetnek előre
a számkivetettségben.
Egy virágarcú leány dúdolása hallatszik,
de hangjára már nem figyel senki.
Egyedül vagyunk az éjszakában,
a nappalban.
Ezüstös éjvarázs hull ránk.
Később az eső beszél hozzánk
ezen a pusztaságon.
Eljött hát az utolsó utunk, mondd
hol leljük meg békénket?
Illusztráció: Spectre du soir sur la plage (S. Dali)
Ezek is érdekelhetik!
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
Turbók Attila: Belső terek lázadása →
