✴
Északnak Csillaga
Hüperboreához
Ifjúságomban új földek
emelkedtek, fürdőztek
párakupolájában a fénynek.
S mint ég csatornáitól
duzzadt ciszternák orgonája,
ujjongták első sugarát a vadak.
Hozzád indultam,
homlokom nyíló lótuszával,
harmatkék hegyeken,
türkiz páfrányfák alatt.
Fenn, északon leltelek:
a pillanaton, ahogy megszülettél.
Nyújtóztál-hajladoztál, babérlombú,
drága test, mirtuszillatú karjaiddal.
Párálltál tüzelő, déli szívemen:
harmatom, gyönyörűm,
Északnak Csillaga.
Viharfok
Ιαω, ιαω!
Szólítottam!
Fogam közé szorítottam
az ércízű szelet,
combom fehér fenyvén
fűzöld tűz lobogott,
jégverő ég alatt,
cikázó mennykövön
táncoló sajka,
tűző nyári tisztás.
Magamban dúdoltam,
szívembe zártan:
ég égő pecsétje,
szerelmem, dalom.
Varázsütés
Csitulj hát.
Csillapodj, zubogás:
kicsapott fehérjék,
szenvek uszadéka.
Vonult az ár.
Vájt medre boltján,
ahány égi szemcse,
csillognak a holtak.
Varázsütésre tisztult
a víz. Gyémánt a tekintet,
mentasugaras ragyogás.
Neked adtam mind
időm. Tündöklök, időtlen
tükör; táncolok,
aranyhalas reggel.
S mint lebegő lelkek
szitakötőszárnyán,
tűnnek át rajtam
vannak, lesznek, voltak.
