*
Öt év után újraindul sorozatunk: 2650 leütésben „bármi”, amely szövegben – nem témaszervező szerepben – szerepel a Nap, az út.
*
Juhász Anikó
Útvesztés I. Jób árnyéka
Mikor elért az öregséghez,
s veszteni látszott
mindenét,
kiáltás
formálódott meg
benne,
s a kiáltás a
hatalmas éghez
ért;
gyerek volt egykor
messze, távol,
egyre szórtabb és
idegenebb
felnőtté érve,
s felnőttként aztán
kicsavarodott lelkéből
a múlt,
a múlt messzire
húzó köteléke,
már csak a csomókat
számolgatta rajta,
az idő feszesen
ráhurkolódott
arra is;
előre nézett, de csak
a szűk másnapokig
látott, azon túl
minden homálylott,
Istenének így
panaszolta a
dolgokat:
mit vitt el tőle a
nyár, a történelem
miért futott
szüntelen,
miért nem pakolta ki az
összes javát neki,
s ha már adott,
abból visszavenni
milyen szívvel és
szándékkal tudott;
ezt panaszolta ő,
közben javait siratva
járta útjait,
a magas Napig ért el
akarása,
benne az ösztön
nem alhatott,
egyszerű céllal futott;
majd letört róla az
általa teremtett,
ő messzebbre
nézett, hegyek
tört ormain át:
távolabb a
Semmi árnyéka
vonszolta már magát;
fáit, házát olykor
már elengedte,
a panaszszó
lüktetése benne
mégiscsak
dolgozott;
gyereket kért vissza,
gyereket, kiben a
szülő nem töredezik,
mint az egykor
életet adó kenyér,
aki tudja, honnan
indult, hová
van érkezése,
és akinek van
szeme mások
igyekezetére,
más tájat akaró
szándékokra is,
aki az időben
új várost épít,
ha felgyorsul a
sebesvonat;
szuperszonikus
lázat teremt,
repülők
nagyot akarását,
de csak addig építi,
és annyira magasra,
hogy annak
peremére
ráférjen az ősforrás,
ráférjen a Nap,
ráférjen Isten,
a teremtés Istene is.
*
Útvesztés II.
Elszakadt a léttől,
a maga szabta huzalokon
lépkedett,
billenéseiben egyre
kevesebb volt az
emberi: az, ami
létében egykor
elrendeltetett;
történetének lépcsőfokait
feledte és a
tisztást,
ahol még felviláglott
benne minden;
létének síkja, csúcsa
máshol lakozott, a
feledés dombja
alatt;
s aztán eljött a nap,
mikor a tüzet
akarta látni,
a tüzet elevenen,
a Nap aljzatára
szorosan ráhelyezve,
ha épp a lángról
beszélt,
s nem lilaként dokkolni
tehenet, nem
kattogó gépre ültetni
ételfutárt,
a búzaszemben
önsorsot kiteljesítő géneknél
többet látni,
létének ősállványzatát
repülők alatt is
megtalálni,
és abba kapaszkodni,
ha külső erővel,
ha masszív célokkal
vív számtalan
csatát,
a létben megállni…
a létezés illatát
nem elfeledni,
kidobni magából a
létfeledés
algoritmusát.
*
Útvesztés III.
Opálfénye van a
halottnak;
a fa tövében állt meg,
útjának távol végét
ott már nem kereste,
szeme nem
mozdult tovább,
most az utolsó Napot
tárolja önmagában;
kristályosodik
felette a szél is,
a víz itt-ott még
csúszkál benne,
vére folyékony,
a múlt időket
rétegezi
tovább.
*
Útvesztés IV.
Ez volt az idő,
előttünk úszott többnyire,
s volt, hogy mögénk került,
mi meg a pillanat rácsai
közé léptünk,
kerestük
annak mérhető
állagát;
Nap és Hold nevetett
rajtunk; színházban
voltunk,
ők néztek és
rendeztek minket:
halandók vagytok,
szóltak, a
forgószínpad
halandói, most
fordítunk rajtatok;
itt az élők járnak,
halottakon dermed
messzebb a
bánat,
de mindet elvinni
nem tudják
ők sem;
csend van a kamerákban,
kép nélkül
nem marad meg
semmi,
bennük forgunk,
kerengünk
szüntelen,
urunk lesz lassan a
képelem,
az ősforrások
már apadni
látszanak.
*
*
Király Farkas
Staféta
Itt (hol?), e (majdnem)-Balkánon a váltófutásnak külön szabályai vannak, bár ezeket eddig senki nem írta le. Megpróbálom.
Az első: ne lepődj meg, ha stafétabot helyett stafétalabdát kapsz. Ugyanis időközben az egyik bot elkopott, a másik eltört, a harmadikat ellopták, a negyedik meg valami rejtélyes okból egy megyei kézilabdaedzésen kötött ki. Így a pályán a versenyzők egy-egy kék (kék?) gumilabdát passzolnak egymásnak, ami egyszerre nehéz és könnyű: nehéz elkapni, könnyű leejteni. A labdákon ugyanaz a logó, kissé kopottan, de még kivehető, mintha maga is régi versenyek tanúja lenne.
Második szabály: ha gurulni kezd, ne szaladj utána. Úgyis az út menti árkon túl, egy bokor mögött fog megállni, miközben három versenyző és két önkéntes fotós bukfencezik rajta át. Az egyik segédbíró a nadrágját porolja, a másik már posztolja a jelenetet a közösségi oldalra, valami frappánsnak szánt felirattal. Ilyenkor a főbíró nagyvonalú: „Érvényes, hiszen volt mit átadni.”
A harmadik íratlan szabály: a közönség nem a célvonalnál áll, hanem a lacikonyhánál. Onnan jobban rálátni a dolgok lényegére, például hogy a sült kolbász sokkal gyorsabban fogy, mint a versenytempó diktálná. Ott lehet találkozni a veterán versenyzőkkel, hallgatni a sztorikat, csüggeni ajkukon. A nézők fele úgysem tudja, ki nyer, a másik fele nem is érti, miért kéne bárkinek nyernie. Van, aki a harmadik sorból bekiabál: „Hajrá, kettes pálya!”, mire kiderül, hogy a kettes pálya futója rég kiesett. De a lelkesítésnek nincs lejárati ideje, a versenyzőknek sincs szavatosságija.
A nap alacsonyan jár, mintha megszokta volna a helyi kiegészítő szabályokat, és inkább oldalról nézné a történéseket. Fénye vörösre festi az elgurult gumilabdát, amit épp egy távolról szurkolni érkezett rokon gyömöszöl a zsákjába, mondván: „jó lesz a gyereknek a kertben.” A verseny lezajlott, az eredmény képlékeny, a dobogó üres. A díjátadó ceremónia elmarad, mert a hangosbeszélőt valaki kölcsönadta a szomszéd falunak, ahol épp valamilyen kampány zajlik.
Amikor a régi Napút-szerkesztőségi időkben hasonló történetekről beszélgettünk, mindig arra jutottunk: a stafétabot – vagy labda, vagy amit épp találsz – igazából csak ürügy. A lényeg az, hogy valamit átadj, és legyen, aki elkapja. Vagy legalább megpróbálja átadni-átvenni. Jegyzőkönyv nélkül. És ha közben kicsit görbe a pálya, vagy emelkedőn kell futni, az csak hozzátesz a történethez. Mert itt a cél sosem egyetlen pont a térképen, hanem egy egész út, tele kanyarokkal, árkokkal, rögtönzött szabályokkal. Meg váratlan nézőkkel, akik egy darabig figyelnek, aztán – sajnos – hazafelé indulnak a kolbászukat rágcsálva, miközben a nap lassan lebukik a falu mögött.
De csak azért, hogy holnap újra felbukkanjon, s járja a maga nap-útját.
*
