*
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály… Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg…”
Radnóti klasszikus sorai jutnak eszembe mindig, ha ’56-ról, a forradalomról gondolkodom. Mert bár magam még csak passzívan éltem benne, hatévesen, de nem mondhatnám, hogy ne érintett volna meg, hogy ne vinném magamban azokat a lázas emlékképeket ma is, amelyeket egy budai légvédelmi pince sötétjéből gyertyák fényével megvilágított számomra a személyes történelem. Ott és végérvényesen, és életre szólóan.
Ki gépen száll fölébe…, a tájban élő emberek küszködéseibe sem lát bele, s a kor is csak események halmaza marad előtte, történelemlecke, amit meg kell tanulni, s aztán, ha fölmondta, tovább léphet majd kényelmesen, lélekben megérintetlenül. Pedig, ha az emberekhez közel hajolna, ha a személyes múltakkal volna mersze szembenézni, szóba állni…!
1956 árnyai lelkemben minden évben életre kelnek. Felvillannak emlékeim között a budai bérház pincéjének pislákoló fényei, a gyertyaillatú esték, a „picidunna”, a régimódi fonott kosár, ahol nekem ágyat vetett az anyám, a lefelé iparkodó lábak dobogása a lépcsőn a légi sziréna nyomán, a visszafojtott élet, a szuszogó nagypárnák, Namna (a szomszéd nagymama) nehéz sóhaja a mélyben, a szén szaga, az emberi pára illata, az egy falat kenyér, amennyi jutott a Bartók Béla úti pék sütötte égből pottyant madárlátta eledelből nekünk gyerekeknek az óvóhelyen egy reggelen, a petrofor orrfacsaró szaga, amelyen mosdóvizet melegített anyám, az esti ima, melybe fegyverropogás zaja vegyült, a szentképek, amelyeket apám hozott a Kruspér utcai kápolnából, ahol egy pálos szerzetes osztotta azokat… „Istenem! A bíboros úr!” – hallom a szomszéd néni elfojtott sikoltását az egyik kép láttán.
Ezek az emlékeim az én személyes ’56-om. Meg azok a fojtott beszélgetések, amelyekből mi gyerekek nem sokat értettünk, csak néha egy-egy keserves sóhajt a végén: „A Józsika is?! az Ernő is?! Uram Isten légy velük!”
Látom apámat, amint imbolyogva feltűnik alakja a pincefeljáróban, hóna alatt egy-egy kétkilós kenyérrel, s látom magunkat, amint futunk elé és belecsimpaszkodunk, mint közös jó atyánkba. Aztán látom, hogy megáll egy fekete ruhás ember az ajtónk előtt, anyám csitítja fojtott fájdalommal kiáltozó apámat, s látom, amint szétdobálja könyveinket, kutat, keres, hogy mit keres, nem szabad tudnom, mert esetleg elkotyognám… Apámat elviszik, ketten kísérik. Ne húzza az időt a búcsúzással, nevetséges, hiszen egy órán belül ismét közöttünk lesz…, mondják. Anyám a leveleinket szortírozza, egy nagy párnába varrja be, nekem nem szabad látnom, s emlékezni is tilos! És énekel is hozzá…, édes Istenem, milyen gyönyörűségesen tudott az én anyám énekelni. A legkritikusabb helyzetekben is: „Ave Mária, Istennek anyja, / Tebenned virágzik váltságunk aranya…”
Apám nem jön, nem jön, várjuk, nem jön… Adorján bácsi érkezik, csak épp bedugja fejét az ajtón, s már el is illant, senki nem láthatja: ’Gyorskocsi utca …’ súgja alig hallhatón.
Aztán kisüt a nap, a Gellérthegyen vagyunk, apám egy bogyós bokorról magyaráz, szedünk róla jócskán, majd teát főzünk belőle estére, mondja. Lefelé menet elballagunk egy szikla előtt. Apám szeme könnybe lábad: ’Itt kereszteltünk meg téged’ – mutatja, e befalazott szikla mögötti kápolnában… Kérdeznék erről, de Apám már szalad, s én imádom a ’fogócskát’ vele. Anyám halottfehér arccal fogad: „Megtalálták…!” – mondja. Apám földbe gyökerezik. A nyomozó megtalálta apám nemzeti színű (nemzetőri) karszalagját. Én nem értek semmit se, egyelőre. Kiss néni a szomszédból együtt sóhajtozik drága jó anyámmal… „Mi lesz most?!” Kinn elviharzik a történelem. December vége van, már virrad, zászlót bont egy Csillag az ég alján, Örök Reménységünk. Éled megmérettetésünk: lesz-e erőnk személyes múltunkkal szembenézni, apánk-anyánk ’56-ját szívünkre szorítani, hagyni, hogy az emlék átvérezzen, hogy vérből és a könnyből szülessék az élet – hogy emlékeinktől öntözve lombosodjék a jövő…
*
*
Illusztráció: M. Zs. körtér, 1956 (Fortepan)
