Nem a házasságról mint olyanról, hanem egyfajta házasságfelfogásról akarok írni. A házasság egyik megélt mintázatáról. A férj-feleség egyfajta kapcsolati mintázatáról. Ebben a kapcsolati mintázatban a szerelem értelmezhetetlen. Szavak szintjén sem jelenik meg. Mindenki kínosan mosolyogna azon, ha egy feleség arra a kérdésre, hogy mióta vagytok együtt, azt válaszolná, miszerint tíz éve vagyok szerelmes a férjembe. Hallott már valaki ilyen kérdést házasok felé: mióta vagytok szerelmesek? Ha mégis elhangozna, úgy néznének a kérdezőre – megbocsátóan, de kissé lenézően – mint a kisgyerekre, aki elszólta magát.
Tehát a szerelem kérdéséről ebben a bizonyos fajta házasságban nem szoktunk gondolkodni, még kevésbé beszélni. Mintha a házasság kizárná a szerelmet, méghozzá a legradikálisabb módon úgy, hogy nem vesz tudomást róla. Ha azon gondolkodunk, miért van ez így, mindjárt a házasság intézményi kereteibe botlunk bele. A házasság látható, megnevezhető, belakható intézmény. (Az a házas, akinek háza van.) Jól szabott keretekkel rendelkezik, amelyek biztonságot adnak. Közös otthon, közös gyerek, közös bankszámla, tennivalók, jogok és kötelességek. A játékszabályok világosak. Ezek a jól szabott keretek egyszerűen feleslegessé teszik az egymás iránti rajongást, ami pedig a szerelem feltétele. Egymás iránti rajongás? Nevetséges is lenne egy ponton túl – amikor a házasság gépezete már magától forog. Sőt még káros is lenne a társadalmi boldogulás szempontjából. Mert a házasság az “őszinteség” melegágya is, ahonnan kimegy az ember mindenféle társadalmi szerepet eljátszani. És teszem azt, ha a feleség nem mondaná meg őszintén a férjének, figyelj, nevetségesen nézel ki, ne menj ki így a világba, bár a férjnek nem esik jól, de felfoghatjuk úgy is, mint egy mérőműszert. Elvégre ki legyen veled őszinte, ha nem én – kérdezheti a férj vagy a feleség. Én mindent megmondhatok, mert a házasság erre feljogosít.
Mégis, amikor a társamnak azt mondom, hogy nevetségesen nézel ki, abban a pillanatban már nem szeretem a másikat. Minden kritikával egyenes arányban alábbhagy a szeretet. Persze a házasságban nem is kell minden pillanatban szeretnünk egymást, azért vannak a keretek. Én porig alázhatlak akár, ha egy indulatos pillanatomban úgy tetszik nekem, de mégis én viszek majd tiszta pizsamát a kórházba, ha megbetegszel.
És itt van a szerelem és a házasság különbsége. A szerelem mértékét, helyét, nagyságát csakis az a rajongás méri ki, amit egymás iránt érzünk. Ha a rajongás alábbhagy, mivel semmilyen külső kerete nincs, maga a szerelem kerül veszélybe. (Lehet, hogy ezért szükséges mindig bizonygatni egymás iránti szerelmünket?) Tudom, hogy a rajongás szó nem hangzik jól, valamiféle megszállottságot értünk alatta, tudatot elhomályosító ködöt, aminek egy idő után szükségszerűen meg kell szűnnie. (Mert a „valóság” egy ponton túl mindig felfedi magát.)
Én viszont nem erről a rajongásról beszélek.
Abban a rajongásban, amiről beszélek, a másik mindennek a mércéje és kiindulópontja. Az origó. A másik szavainak különös súlya van, nemcsak rám vonatkozóan, de bármiről, amit a világról mond. A másik maga is egy hatalmas szellemi univerzum, ami folytonos megismerésre ösztökél. A másik teste, amivel a világban jön-megy, rendezi a dolgait, állandó rejtély a szerető számára. Hogyhogy más is láthatja, azt, amit én? A másik, úgy tűnik, esztelenül tékozolja magát a világnak, lám másokkal is viccelődik, időt és erőt nem spórolva akár még jól is érzi magát. Mások viszont mégsem láthatják azt, amit én látok benne. Ez különössé, rejtélyessé fokozza alakját. Mások is látják valahogy, de csak a testi felületeit, egészében csak a testét, és mint minden csakis test, unalmas bútordarab lesz egy idő után. Többet él látható-látszatszerű életet, mint az igazi láthatatlan-titkosat. Mégis úgy tűnik, a világ számára többet van jelen, mint számomra, aki szeretem. Ezt viszont el kell fogadnom, mert a szerelem minden kisajátításra érzékeny. Ha birtokolni akarom, a másikban rögtön berezeg a belső mérőműszer, hogy itt akarnak velem valamit, tehát nem szeretnek.
Az, hogy akarnak velem valamit, a házasságban teljesen természetes. Én jogot formálhatok a te idődre, erődre bármikor, és neked kötelességed az erőddel, időddel rendelkezésemre állni. Jól működő (gépezetként jól forgó) házasságban ez a viszony kölcsönös.
A szerelemben viszont nincsenek jogok és kötelességek. Minden, amit kapok, azonnal felfakadó, kiáradó ajándék, amit nem várhatok el, és másik sem várhat el tőlem. Csak magamban reménykedhetem, hogy hátha… Minden itt és most történik. A másikra történő várakozás (egy hosszú elválasztottság után) áthatolhatóan sötétséget húz körém, amikor viszont megint újra látjuk egymást az olyan, mintha mindig is ez a világosság létezett volna. Mondják, hogy erő a szerelem, a Bibliában egyenesen az áll, hogy a szerelem erős, mint a halál, de nem csak erős, elvégre többféle erő létezik, hanem szellemi módra erős. Átszellemíti a másik testét, hangját, beszédének tartalmát, egy teljes nyugalomban együtt töltött délutánt. Mindent átszellemít: ebben áll az ereje.
Mintázatokat rajzol, ahogy a szellem jár a maga útján.
El lehet képzelni egy szerelmest, amint egy kávézóban ül, mondjuk, egy esős délelőtt, amikor is különös módon az adja meg annak a délelőttnek a tartalmát, hogy nem a szerelmére vár. Ez a negativitás jelenlevő valami, tehát ugyanúgy benne van a másik, mintha rá várna. Ez is egy mintázat.
Saját szabad, bekerítetlen szellemi volta miatt minden szerelem titok. Ezt már Sesztov is megmondta. A titok az igazi létmódja, még akkor is, ha történetesen fel is fedjük szerelmünket a társadalom számára. Ez a láthatatlan mélyben működő szellemi erő teszi láthatatlanná, de elbeszélhetetlenné is. Ki ne járt volna már úgy, hogy annyira akarta volna elmondani szerelmének tartalmát, történetét egy bizalmas barátnak, de közhelyes banalitásoknál nem jutott tovább. Mit mondjak: hogy itt és itt találkoztunk, hogy megérintett vagy ajándékot adott? Minden egyes szó már elcsúszás a lényegtől. Hogy ne mondjam, hazugság. Irodalmi formába sem átültethető; a legmagasztosabb érzelem szüli a leggiccsesebb verseket.
A szellemi erőként működő saját maga által mért, önnön mércéje által létező szerelem a világban is otthontalan. Nincs helye a társadalomban. Milyen tanulságos, ahogy Rómeó és Júlia világgal való szakítását (halálát) az előzi meg, hogy szép lassan világuk minden szegmense kitaszítja (legutoljára az utolsó szalmaszál: Lőrinc barát). Ez az otthontalanság veszélyes, ijesztő. Ezzel szemben a házasság keretei kiszámíthatóak. Otthont kínálnak a társadalomban. Ezért van az, hogy ha valaki választásra kényszerül házasság és a házasságon kívüli szerelem között, könnyebben marad a házasságban. Mert még ha rossz is, a keretek biztonságába bele lehet kapaszkodni.
Faluhelyen most is nagy hagyománya van a temetők gondozásának. Jellemző kép: özvegy feleség panaszkodik, „nem arravaló” ember volt a férje, sírja viszont az egyik a legszebb a temetőben. Mintha azt mondaná ezzel: még a halálod után is az én kezemben vagy, kontrollt gyakorlok fölötted. Fordított bosszú: a virágzó sír a te nem arravalóságodra emlékeztet (mert még biztosan így is látod valahonnan. Mindenképp látnod kell, mivel ÉN tettem neked).
A szerelmes viszont nem építene a sírból házat. A szerelmes albérlő a világban. Nem házas.
*
*
Illusztráció: J. v. Eyck
