*
*
2026. március 11.
A vajdasági Régivágás című, Tisza menti CD-én lévő népdalokat hallgatom, és már az Úgy nézem az idő elejét a címen is elmosolyodtam. Idézem az első strófát:
Begyűröm a süvegem tetejét.
Így elnézem az idő elejét,
Úgy elnézem az időt alóla,
Még a jég is mind lepereg róla.
Mert a kezdő két sorról eszembe jutott (a kópé) Kormos István, aki gyűjtötte és „szavalta” is a dilettáns szerzők verseit.
Kormos őrizte meg – többek mellett – Csohány Gabriella azóta „klasszikussá vált” két sorát is: „Nézem, nézem, a legények menetét, /S számba veszem a legények elejét!” [1]Az idézett népdalra el lehetne énekelni ezt a „hal(l)hatatlan” verset. Még megjegyzem, hogy Fűzfák a Parnasszuson címen a dilettáns versekből az 1970-es évek elején volt egy „szerzői est” az Egyetemi Színpadon. (Természetesen óriás sikerrel.)
Lator László számára ezért is volt olyan nyilvánvaló, hogy az egyik, neki küldött áldilettáns versnek is Kormos lehet a szerzője. Ugyanis szerkesztő korában levelet kapott egy ifj. Kanalas Béla néven alkotó szerzőtől, egy túl jó dilettáns verset és egy levelet, amely így szólt:
Tisztelt Szerkesztő!
Most jutottam abban a korban mikor a múzsa közvetlenül érint legyen szives, ezt megítélni egy versből nemsok, reménylem nem fárasztom agyon. Egy szép versét olvastam a Tüztáncban. Maguk költők, szót se többet!!! Kérésem megismétlése miatt közlöm egyébként még csak 76 éves vagyok és nötlen legyen szíves, idönkint erről is gondoskodni. Néhai Atyám Thököli Imre vasúti álomás főnöke a nyírségi helyi érdekü vasúton. Rugja segbe legyen szives, Bizalmas válaszát várom tisztelet öszinte
Ifj. Kanalas Béla
Budapest XIII Róbert Károly körút 82–84
harmadik osztály
Kampanella
Növendék erdöben terem a növényzet
Himrigó trillázik nöstényrigó végett…
De hiá’bajába dalol tarkabarkát,
Imádottja nélkül himbálhatja farkát. ex!
Én is igy csinálok, csinálom biz’aztat?
A hölgy irányában a siker nem biztat,
Hej! pedig szép vón’ a sarjadó növényzet,
Mikor pajkos páros szerelmi érzület? ex!
Nos hát hogy ha így van, és ha mégugyebb van,
Még ha legugyabb is, belenyugszom abban,
Hölgyben van felölem kedvezőtlen nézet,
Forduljon el töle a férfi önérzet! ex! [2]
Először Kormosra gyanakodott, így hozzá fordult valami áttétellel; de kiderült, nem Kormosé a remek vers; ezért Jékelyre kezdtek gyanakodni, immár ketten. Hogy megvicceljék, egy Kormos-vers két szakaszának francia fordítását küldték meg neki mint francia eredetit, fordításra, majd felkeresték a Kormos-verssel, s azt állították, kiadták másnak is fordításra, egy akkor kevéssé kedvelt költőnek, aki ’56-ban sztrájktörő volt, s Jékely kénytelen volt elismerni, hogy a másik „fordítás” jobb. Eztán mondták el neki, mi is a valódi történet, és minek köszönheti a megtiszteltetést: ám kiderült, nem ő volt ifj. Kanalas Béla Kampanella című remekének alkotója. Gyanakodtak még Kálnokyra, immár hárman, de nem lett meg a tettes – míg egy napon Weöres meg nem kérdezte Latort telefonon: „Mondd csak, ír-e még neked verseket az az ifjabb Kanalas Béla?”
Térjünk vissza Csohány Gabriellához, aki húsz éves volt, amikor 1939 és 1941 közt az Ugocsa vármegyei Mátyfalván tanítónő.[3] „1942-ben Budapestre kerül. 1945 és 1947 között funkcionárius a Pedagógus Szakszervezetben. 1947 és 1950 között a Pártfőiskolán tanít. 1951 és 1953 között a Magyar Írók Szövetségében agitációs propaganda titkár. Verseit folyamatosan publikálja, mert a hidegháborúban elemi igény mutatkozik Csohány Gabriella vershangjára. S mert igény van rá, 1955-től a Magyar Rádió ifjúsági osztályának vezetője.
Kétségtelenül arra is igény mutatkozik, hogy 1957-től a Pajtás című gyermeklap szerkesztője, 1959-től főszerkesztője legyen. Olyan a világ, hogy a hit mindenek felett. Arra aztán végképp jelentős az igény, hogy prózában is megcsillogtassa tehetségét. A hittel ötvözött zsenitudat, a „majd én kimondom, ha senki nem meri kimondani” prózában is aranyat ér. Tehát csillogtatja. Akinek van mit, mind csillogtatja.
A köz érdeke, a köz jobbítása, javítása, az emberiség lebeg szüntelen a szeme előtt. Ebben aztán benne minden, ami köz. Benne Sztálin elvtárs, és amúgy az elvtársak tömegesen, benne a véreskezű jenki Truman, benne a láncos kutya, Tito marsall, de nem lépdel el érzéketlen nőként a londoni 6:3 mellett sem.”[4]
Idézzünk fel – a maga nemében megrendítő – Csohány Gabriella költeményből néhány részletet.
SZÖUL VÁROS BALLADÁJA
Ott mennek, ott mennek a jenki legények,
jókedvű legények, kezükben a késsel,
a késen pirosló koreai vérrel;
Csizmájuk is véres, orcájuk is véres,
tenger azt lemosni nem lesz elégséges…
Hova mentek, hova, tizenkét legények,
nem is tizenketten, tizenkét ezeren,
iszonyú gyilkosok, kezetekbe késsel? stb.
Megénekli az imperialisták láncos kutyáját is:
TITO
Bemocskoltad az Adria
kéken sugárzó bársonyát,
felégetted a Dalmát földön
a legédesebb fügefát;
amerre jársz, farkasok járnak,
pofájuk vérrel itatott,
amerre jársz, – sűrű sötét van,
elfordulnak a csillagok.
Az öregek szívében bánat,
reszketve fonnyad tört kezük,
a csecsemő kerek szeméből
az éhhalál rémsége süt.
(…)
– Hiába hazudsz, izzadsz, ágálsz!
Rajtad már semmi nem segít. –
Nézd! a népek karéjban állnak!
Nézzed a népek szemeit![5]
Ezt ma viccesnek fogjuk fel, de akkor, a Rákosi-korban halálosan komoly volt. Ebből a korból nekem is van, volt egy kedvencem: Kónya Lajos. Az 1949-ben íródott, Szerelmes vers betegágyon című versének utolsó két strófáját egyetemista koromban kimásoltam, és ott volt az Eötvös Kollégiumi szobánkban, az ágyam fölött. Amikor a Kollégiumot felkereste Kádár János, előtte két nappal az igazgató, Tóth Gábor minden szobát meglátogatott, és ezt a verset és a szobákban kifüggesztett összes akt képet letette.
Megjött a Szabad Nép, még zizeg,
bogarakként zsongnak a hírek.
S oíy boldogan, mint mesét a gyermek,
böngészem át az Ötéves Tervet!
Ki tudnék az ágyból ugrani,
Zúghatnak már Thruman tankjai –
túldübörgi jó húszezer traktor!
Add a kezed. Készül az aranykor.
*
2026. március 21. tavaszi napforduló
80 évesen és 62 kilósan sok mindenről azt gondolom, hogy jó.
80 évesen és 62 kilósan sok mindenről azt gondolom, hogy rossz.
Mi következik ebből?
Annyi, hogy 80 éves és 62 kilós vagyok.
*
A jó volna és a jó lenne helyett milyen jó lenne azt mondani – gondolni –, hogy jól van.
*
Aggódva járni és aggon járni nekem már ugyanaz.
*
Hogy a folyónak, a pataknak medre van, azt tudjuk, de hogy ágya van, azt csak azért merem leírni, mert Babits regényében olvastam: „…lemásztam a patak ágyába. Itt szabad voltam: tocsakoltam a sárba, torlaszokat csináltam, botokat metszettem, eltakart a lomb. Milyen boldogak voltak a többi gyerekek, akik egész délutánokat elcsavaroghattak a patakban, gyönyörű robinzoni életet éltek.” (A gólyakalifa)
*
„Alszik, mint a fejsze” olvasom Babits regényében. És még mi minden alszik? József Attila Altatója jut elsőként az eszembe, ahol „A villamos is aluszik”,és „Alszik a széken a kabát.” Azután az aludt tej, aludt (alvadt)vér.[6] De azt is tudjuk, hogy ha valaki mélyen alszik arra azt mondják, hogy „alszik mint a bunda.” De a fejsze, miért alszik? Amikor a fejsze nem vág, akkor „alszik” – ez egy költői, metaforikus kép a tétlenségre.[7]
De a fejszer úszni is tud, ezt viszont a közmondásokból tudom: Uszik mint a fejsze. – Uszik mint a fejsze lefelé. – Uszik mint az öreg fejsze. Fejsze módra úszik. (Vagyis nem tud, elmerül.)
A fejszénél maradva, talán a legismertebb közmondás a „veszett fejsze nyele.” Ez azt jelenti, hogy valami kevéske megtérül a veszteségből; illetve jelentéktelen a vigasz a veszteség mellett. De ennek van egy „vigasztaló” változata is, erre talán jobb bólintani: „Veszett fejszének nyele is jó valamire.”
*
[1] Csohány Gabriella (1919–1972) húsz éves, amikor 1939 és 1941 közt az Ugocsa vármegyei Mátyfalván tanítónő. 1942-ben Budapestre kerül. 1945 és 1947 között funkcionárius a Pedagógus Szakszervezetben. 1947 és 1950 között a Pártfőiskolán tanít. 1951 és 1953 között a Magyar Írók Szövetségében agitációs propaganda titkár. Verseit folyamatosan publikálja, mert a hidegháborúban elemi igény mutatkozik Csohány Gabriella vershangjára. S mert igény van rá, 1955-től a Magyar Rádió ifjúsági osztályának vezetője, 1957-től a Pajtás című gyermeklap szerkesztője, 1959-től főszerkesztője. (Blog bejegyzés: OZ. A bőség zavara. 2018. szeptember 22.)
[2] In Lukácsy András: Kiment a ház az ablakon…, Bp., 1981., 322.
[3] Csohány Gabriella, Ölyvös, 1919. május 19. – Budapest, 1972. szeptember 22., magyar költő, író, szerkesztő. „Költeményeit és prózai írásait szocialista eszmeiség és lírai érzékenység hatja át” – írja róla az Új Magyar Lexikon !?
[4] A bőség zavara. In facebook.com/A.boseg.zavara/posts/csohány-gabriella-számba-veszem-a-legények-elejéta-dilettáns-több-szinten-hat-jó/1842932062488081/
[5] Ez az internacionalista versike a Szabadság, Magyar írók antológiája, 1951 című kiadványban jelent meg először.
[6] Igen, mint „alvadt vérdarabok hullnak elém a szavak.”
[7] AI-alapú áttekintés.
