Ünnepel az ország. 2026. október 23. van.* Éppen hetven éves évfordulója 1956. október 23. szabadság-ünnepének. Mert akkor is ünnep volt, amikor egy ország népe, a magyarok nemzete fölemelte lehorgasztott fejét és fegyvert ragadott a szabadságért, függetlensége kivívásáért. Voltaképpen az Egyesült Nemzetek Szervezete 1948. december 10-én kihirdetett „Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában” foglalt emberi jogok és a nemzet, nép szabadságához való jogaink nevében és érdekében a korabeli állampárt diktatúrája ellen ragadott fegyvert, amely a marxizmus eszméinek takarója, égisze alatt az orosz nagysovinizmus kiszolgálójaként teret engedett az európai civilizációba illeszkedő magyarságtól idegen politikai, gazdasági, kulturális behatolásnak, térhódításnak. Az állampárt politikai gyakorlata minden téren ellentmondott az Egyetemes Nyilatkozatban foglaltaknak, még az 5. cikkben rögzítetteknek is, amely elítéli és tiltja a kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító bánásmódot és büntetéseket.
*(Szerk. megj.: Ünnepi írásainkat már az évforduló előnapján útjukra bocsátjuk.)
Szomorú, ha ma nem mindenki ünnepel, noha szabadon tehetnénk. Petőfi, Ady, József Attila, Márai Sándor, Illyés Gyula írásaiból kivilágló szabadság-eszményeink szellemében. Egon Friedell (1878-1938) osztrák kultúrtörténész „Az újkori kultúra története” című munkája bevezetőjében foglaltak jutnak eszembe: „Az egész világ a költő számára van alkotva, hogy őt megtermékenyítse, és az egész világtörténelemnek nincs más tartalma. Anyag van benne költők számára: a mű vagy a szó költői – ez az értelme. De ki az a költő, akinek a világtörténelem új tettekhez és álmokhoz ad szárnyakat? Ez a költő senki más, mint az egész utókor”. Az utókor ma történetesen én vagyok. Számomra a történelem új tettekhez, álmokhoz adott szárnyakat. Isten csodája: ma is él még aki azóta többnyire „elhallgatott” volt. Ha úgy tetszik 1956. október 23-án személyesen kaptam szárnyra: az emberi szabadságjogokért, nemzetem függetlenségéért. Történetemről – nem széleskörűen, de íróilag hitelesen – 2016. októberében (az ünnep 60. évfordulóján!) a NAPÚT irodalmi, művészeti folyóirat 2016/8. számában megjelent „Tizenöt vaságy – a forradalomban” – Egy nemzetőrraj története – című elbeszélésemben emlékeztem meg. (Számos verseskötetem költeményeiben szintén megörökítettem az átélteket.) Az elbeszélésből kiderül, hogy a tizenkét reményteli, emlékezetes napon át tartó forradalmunkat – amely ténylegesen szabadságharccá fejlődött a Mecsekben is – a szovjet (orosz) katonai intervenció tankokkal felvonuló egységei végül leverték. Ezt követően az állampárt közvádlói részvételével lefolytatott fegyelmi eljárásban, mint „fegyveres ellenforradalmárt” vontak felelősségre. Megvallom: az elbeszélésben tíz évvel korábban különösen óvakodtam még számot adni néhány olyan egyébként nem bizonyított eseményre nézve, amelyek a fegyelmi tárgyalásomon a vád tárgyát képezték. Szabadságharcunk napjaiban ugyanis a pécsi nemzetőrség egyetemista zászlóaljának egy kisebb alegysége parancsnoki tisztét töltöttem be. Emiatt büntetésként (egyetemi indexemben bejegyzés tanúsítja!) félévi időtartamra kitiltottak az egyetemről és megvonták az ösztöndíjamat. Mint végzős joghallgató – mintha szigorlatoztam volna! – védőbeszédemben eredményesen cáfoltam egynémely ellenem felhozott súlyosabb vádpontot. (Például azt, hogy a nemzetőrség feloszlatását követően még napokig a mecseki Láthatatlanok oldalán gerillaként tovább harcoltam, valamint azt, hogy a komlói szénbányákban dolgoztatott politikai foglyok kiszabadítását néhány főből álló osztagom élén kiszabadítani megkíséreltem). Eme vádpontok elejtése folytán – további bizonyítékok hiányában – börtönbüntetést nem kellett elszenvednem, de mint „megbélyegzett” mind jogi, mind írói pályámon több, mint harminc éven át viseltem „ellenforradalmi” múltam ódiumát.
A magukat demokratáknak hazudó elnyomó rendszerek álnok hívei a „szalonképesség” öltönyében a mai napig acsarognak a jogállam lebontása ellen fellépőkre, a szabadság, jogegyenlőség, függetlenség eszméinek érvényesüléséért ténylegesen kiállókra. Két évtizednyi költői elnémulásomat, majd íróként való újrakezdésemet (1995!) követően 2012-ben a Magyar Írószövetségből az elnökség alapszabályba ütköző, tilos, a valóság tényeit meghazudtoló, politikai tárgyú – a közgyűlés tudta nélkül külföldre kiadott – hazug nyilatkozata miatt kiléptem. A továbbiakban köteteim a Nemzeti Kulturális Alaptól nem kaptak támogatást megjelentetésükhöz. Sokáig évfordulóink napjain bajtársaim, majd írótársaim (Juhász Ferenc, Ágh István) társaságában emlékeztem; fájdalom, sorra elhunytak. Ma, amikor magányosan ünnepelek, a jubileum alkalmából valamely nyomtatásban (print módon) megjelenő folyóiratban szerettem volna felidézni a szabadságunkért küzdők, a nemzet megmaradásáért cselekvők emlékét – kapcsolódó gondolataimmal – „Igazságtétel az írók vitatott emberi jogai és kötelmei téves értelmezése dolgában” (a magyar irodalom és nyelvművelés mindenkori veszélyeztetésének elhárítása végett) című esszémben. Több szerkesztőség a közlést arra hivatkozva utasította el, hogy „a lap nem foglal el pártpolitikai értelmű álláspontot”. Ami helyeselhető lenne, ha az esszé mondanivalója erre irányulna. Nem erre irányul, hanem éppen arra, hogy az írók e konvencionális tilalom alól két esetben mentesülnek: ha írói jogaik érvényesülését jogellenesen gátolja az államhatalom, illetve ha a társadalom egésze (a nép, nemzet) emberi, polgári szabadságjogainak érvényesülését veszélyben látják. Ez esetben hivatásbéli kötelességük fellépni az emberi jogok védelmében. Ugyancsak hasonlóképpen közügy, hogy a média hatalmával rendelkezők eleget tesznek-e lehetőségeikből eredő kötelességüknek: bátran fellépnek-e a társadalom ilyetén jogai védelmében, érvényesítésükért, mert ha nem, úgy apolitikus nézeteikkel a bűnelkövető hatalom bűnpártolóinak minősülnek.
Irodalomtörténeti adalékként említem, hogy Friedrich Schiller (1759-1805) német költő, drámaíró – az emberek testvériségét hirdető – 1785-ben írt költeményének eredeti címe németül Ode „An die Freiheit” – Óda a szabadsághoz – volt. Az akkori idők politikai cenzúrája miatt azonban e címmel nem jelenhetett meg. Emiatt a költő a cím megváltoztatására kényszerülve a műnek az Ode „An die Freude” – Óda az örömhöz – címet adományozta. A költemény végül Beethoven 9. szimfóniájának záró tétele nyomán vált ismertté. (Az Európa Tanács e zeneművet választotta Európa himnuszává 1972-ben: „Testvér lészen minden ember!”) Per analogiam erre is gondolva választottam a szabadság-eszményét hordozó költeményem címéül az „Örömóda – a magyar szabadságra!” címet; mottóját a cím alá írva (tiszteletadás 1948. március 15., 1956. október 23. és 2026. április 12. forradalmai, szabadságharcai előtt). A költemény általánosságban érzett eszmeisége a magyar nemzet szabadságharcai eltiprása miatt való országos keserűség-érzetet, ill. ennek meghaladásaként a 2026 év tavaszának forradalmi tömegmegmozdulásai győzelmes és vértelen kifejletének örömmámorát fejezi ki. A mű e címmel és formában 2026. április 23-án látott napvilágot a naputonline.hu irodalmi, művészeti elektronikus lapban. Közbevetőleg: a világ is ünnepli – velünk együtt érezve – az ismét visszaszerzett magyar szabadságot. Hetven évvel ezelőtt történt elvesztésekor Képes Géza (a Magyar PEN Club főtitkára) 1956. november 4-én drámai rádióüzenetben fordult a Nemzetközi PEN Clubhoz és a világ íróihoz a szovjet intervenció tankjaival ostromlott Budapestről szolidaritásért. Másnap a felhívás a Manchester Guardian-ben teljes terjedelmében megjelent. A szabad világ szolidáris volt. Egy évvel később Albert Camus (1913-1960) francia Nobel-díjas író a párizsi emlékünnepen „A magyarok vére” című beszédében kijelentette: „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben… csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták…”
Emiatt is sokakból – akik olvasták – mélységes megdöbbenést váltott ki, hogy a szóban lévő költemény további sorsa – ami a címet és a zárójelbe tett mottót illeti! – hasonlóvá vált Schiller cenzúrázott Örömódájához. Egy hazai megyeszékhely városunkban, mindössze pár héttel ezelőtt, ahol az egyébként kiválóan megrendezett zongora-koncerten az előadóművész szájából e költemény elhangzott, a falra vetített címet csonkítottan jelentették meg: elmaradt „a magyar szabadságra!” fontos történelmi tényre utalás, valamint nem hangzott el a zárójelbe tett mottó sem. Miért? – kérdeztük. Válasz: „nem mertük”! Mindenki kérdezhetné: miért nem? Mindössze sejtjük, hisz’ megtörtént nem egyszer: félelem, hogy az önkény hatalma visszatérhet. Azaz Schiller után két és fél évszázaddal, e XXI. századi Európai Unió egyik országában a bukott diktatúra maffiózói hatalom-maradványainak megtorlásától való megfoghatatlan félelemérzet akkora – az egyik kivételes talentummal rendelkező zeneszerzőnk, zongoraművészünk koncertjén! – mint a XX. századi kegyetlen Salazar-önkényuralom idején, amikor két diákot csupán amiatt csuktak börtönbe, mert koccintani mertek a portugál szabadságra.
Azok számára, akik a szóban lévő költeményt nem, vagy megcsonkított formában olvasták, hallották, ismerték, teljes formátumában – hogy minden sorát átérezhessék! – emlékeztetőül ide idézzük, bízva visszaszerezhető szabadságunk helyreállításában, amiként ezt mindig remélték valaha költő-eleink is: Petőfi Sándor, amikor papírra vetette a „Nemzeti dal” című költeményét; vagy amikor Ady Endre a „Föl-földobott kő” című versét írta. Vagy szóljunk József Attila „Hazám” c. költeményéről, melyben „honvágya volt a hazára, amelyben élt”. Igen, olyan korban élt, amikor ki kellett mondania: „Az erőszak bűvöletében // mit bánja sok törvényhozó, // hogy mint pusztul el szép fajunk!” Márai Sándor se adta alább „Olyan világ jön…” című versében, amelynek utolsó sora: „Szíven döfik azt, akinek jelleme van”. Illyés Gyula pedig 1950-ben – a Rákosi-diktatúra legsötétebb napjaiban – írta „Egy mondat a zsarnokságról” című költeményét, amely 1956. november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…//a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, …” Kérdezhetjük: holmi pártpolitikai állásfoglalások voltak ezek a költői „felordítások”? Nem! Az emberi-nemzeti szabadságjogokért való – burkolt vagy nyílt zsarnokságok elleni! – bátor kiállások, hitvallások voltak, amiként Babits Mihály követelte: a költő legyen világítótorony a viharos tengeren, mutasson irányt és utat! Bízzunk tehát abban, hogy „a rendszerváltó” erők sem ijednek meg továbbra sem a saját árnyékuktól. Javasolom: próbáljuk meg ismét, mi is, 1956 hetvenedik évfordulóján bátran elmondani évszázados reményeinket, keserűségeinket és vágyaink beteljesülő örömét:
*
Örömóda – a magyar szabadságra!
(tiszteletadás 1948. március 15., 1956. október 23. és
2026. április 12. forradalmai, szabadságharcai előtt)
e százszor kifosztott és elárult hazában
***ma tudjátok-e még ~ pokol! ~ hogy mit jelent
magyarnak lenni? negyven fok a lázam,
vajh, mit tegyek, hogy nyáron is ne fázzam,
e százszor kifosztott és elárult hazában!
***biz’ meghasonlottunk, nincs már se fönt, se lent,
Mohácsot, Trianont átélve láttam:
elvéreztünk mindannyiszor – ziláltan…
e százszor kifosztott és elárult hazában,
***ma tudjátok-e még ~ pokol ~ hogy mit jelent?
bitang bűnbanda dúl, rabol, jövőnk a préda,
***jogot, hatalmat bitorol ez iszonyat
***~ és fosztogat! ~ szorítja torkodat…
a nép szegény, tudatlan, néma céda,
jogállam ez? csak díszletek, tapéta,
***nemzethalálunk réme fojtogat:
bitang bűnbanda dúl, rabol, jövőnk a préda,
***jogot, hatalmat bitorol ez iszonyat…
és borzadunk a pusztulásunk jóslatától,
***vagy van remény? fejünket ~ ládd! ~ emelve föl?
tagad a zsarnok, hitegetve cáfol:
zabálhatsz, abrakkal teli a jászol!
eh, borzadunk e pusztulásunk jóslatától,
***riadjatok ~ föl! föl! ~ mert letaglóz, megöl,
közelg, nincs az se századokra távol:
utókorunk fejet lehajtva gyászol,
biz’ borzadunk e pusztulásunk jóslatától,
***vagy van remény? fejünket ~ ládd! ~ emelve föl?
föl! föl! kaszára kapj! elő a bajonettet!
***Kossuth az út, Maléter Pál és Imre Nagy,
***Petőfi lelke, Bem apó, avagy
csak néhány névtelen, ki arra csetlett,
akit a haza féltése teremtett
***hőssé ~ vagy istenünk? ~ magyar maradj!
föl! föl! kaszára kapj! elő a bajonettet!
***Kossuth az út, Maléter Pál és Imre Nagy,
mert megszólaltak már a félrevert harangok,
***na, nem a templomok giling-galangjai,
a lázadók szívében ím’ a dalnok,
hogy lámpavasra árulók! s te zsarnok,
mert megszólaltak mind a félrevert harangok
***~ csitt! ~ Európa-szerte hallani:
magyar vagyok, nem félek, nem jajongok,
mert sohse voltunk bamba, gyáva barmok,
mert megszólaltak mind a félrevert harangok!
***na, nem a templomok giling-galangjai,
hanem a népharag, a végeláthatatlan,
***viharként zúdul, zeng, dühödten hömpölyög,
***több százezernyi elszánt ördögök,
előbb csak villámlott cikázva halkan,
kinyílt fölöttünk ~ nézd! ~ az égi katlan,
***alattunk ~ halld! ~ e föld is mennydörög,
ez ám a népharag! a végeláthatatlan,
***viharként zúdul, zeng, dühödten hömpölyög,
elöl kik ők? a hősök! nagy idők sodorja,
***halottainkbul föltámadott véreim,
s ti milliók ~ morajlanak ~ ma újra!
~ ki volt a zsarnok? eh, ki fia-borja? ~
elöl kik ők? a hősök! nagy idők sodorja
***ujjongva történelmünk fényein:
szabadság napja, jer, pár icce borra!
utódainkra! ezredévek porja…
elöl kik ők? a hősök! nagy idők sodorja,
***halottainkbul föltámadott véreim,
***na, még egy iccével, s a nóta:
***szabadságunkra örömóda!
