[elmúltál]
elmúltál belőlem – csak magamtól félek –
úgy látszik most csupán rám hatott a méreg
kölcsönadott múltam egyszer visszakértem
s bár visszacsempészted nem hagytad itt mégsem
felírtál magadnak hetente vagy kétszer
nem volt akkor ebben semmiféle kényszer
kegyes hazugságok építik a mélyet
ez is zsákutca lett amitől úgy félek
megöltél kedvesem elakadtam benned
mindennapi álmom a magánytól szenved
párásodik a szem újabb ajtó zárul
börtön lett a szíved – ott rekedtem hátul –
szerteszórt szavakból virágzik illatod
magukhoz rendeltek féltékeny csillagok
leszállt az alkonyat lehullt egy kökényszem
árván gubbasztok a meztelen sötétben
lezárt boríték vagy utcára szórt murva
összefirkált szöveg hiányjelbe szúrva
borongós a reggel megcsikordul egy fék
szívedhez seprű kell mert sok a törmelék
[záróra]
záróra közeledik a kikötői restiben
halványuló fények ringatóznak a vízen
a pulton hagyott poharak könnyűvé teszik az estét
elmúlt ez is… és nem okozott feltűnést senkinek
hogy egyedül indulsz vissza… hogy nincs veled…
jó volna elbújni a csöndben: a változatlanság
semmivel fel nem cserélhető örömében
de ártereink telítődtek: nincsenek szabad helyek
kitépett lap lett az életed
s már nem írhatok rá többet és mást neked
mint amikor kisírt szavaid torzója feszült a szélnek
„lehet szeretni azt aki nem szeret?”
– a törésteszten elbuktunk és nem marad más
mint beledögleni a hiábavaló várakozásba
Oláh András a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Baltimorei kikötő (pixabay.com)
