Stanczik-Starecz Ervin: Már majdnem otthon (két vers)
Fény
Meg ne moccanj!
Se kép
……se hang
…………..se káprázat
………………………..se gondolat
……………………………………se érzés
Ne légy kész semmire!
A fény most áll
nem tűnődik
nem tompa
nem ereszkedik
nem száll
nem érint
nem akar
nem sodródik
nem figyel
nem vár
Lélegzik onnan – át
a hajdani korong
Már majdnem otthon…
A nyár eltikkadt, magába zuhant, megrepedt arany mellvértje.
Éjjel beözönlöttek az ősz vörös köpenyes falanxai.
Reggel sokáig beszélgettem Hallgatag Urunkkal,
ki furcsa mód majd mindenre válaszolt.
Bőven áradtak az égi vizek, s forogtak az alvilág széltölcsérei.
A kertben az ősdió törzse nyikorgott,
mint viharban a hajóárboc, pedig az áramlatok
csak a függönnyel játszadoztak. A meder finom homokját
alig kavarták fel.
Anyám köszönt be, mintha volna itt dolga a ténfergők közt,
de meggyfényű ünnep is mutatta közeledtét, s bontogatta
a mulandó halmokat.
S amint megyek tovább, kóbor, ázott kutya terem az út közepén.
Fölismer s a horizont mögé bújik. Egy a tekintetünk.
Éreztem a látszat hasadását. Régi jutazsákot vág el így a kés.
A pillanat örökölte önmagát, s jó volt, hogy nem reméltem mást.
Partra értem, hol egykedvű hajókürtök búgtak föl óceánt sejtetve.
Igen. Ez a magukba omló jelek vidéke: itt világít a monoton litániák
titkos magnéziumfénye. Szent hasonlóság!
Urunk tenyere. Látom benne sorsom vonalát.
Leülök egy zsombékra a száz közül. Nem kell tudnom semmiről.
Hátam mögött bokrok ágai hajolnak össze, s nyílnak szét.
Tiszta betöltöttség illatoz. Már majdnem otthon vagyok.
(Két vers a szerző első, perui verseskötetéből [1992])
Illusztráció: Hazafelé
Ezek is érdekelhetik!
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
Turbók Attila: Belső terek lázadása →
