•
Dilemma
Amikor a sorozatot nézi, telefonjával babrál,
fantasztikusnak gondolt applikációkat tölt le, ezekhez vonzódik,
mint hitetlen pap a miseborhoz, én tablettákat szedek,
nyugalmat erőltetek magamra, vagy színlelem legalább, ő örül,
mert újabb frissítések érhetők el, én könyveimben lapozok,
újabb ütős versek után kutatok, többször visszatérek, mint tettesek
a gyilkosság helyszínére, tájékozódom, ami taszít, igyekszem tudomást
sem venni arról, nehezen megy, minden nap remek lehetőség
a gyakorlásra, általában ötször is újra olvasom a sorokat, mik megfognak,
a fantázia mozaikdarabkáiból építek fészket, mentsvárat, erődítményt,
egyszerű lakrészt, hajlékot, ha eszembe jutnak jó gondolatok,
ha írni kezdek, kávét iszom mindig előtte, közben és utána, ami
persze felpörget, pulzusom az egekben, autóversenyző érezhet ilyet
a célegyenesben, szinte érezve a fekete-fehér kockás zászló
suhogását, szelét a bőrön, áthatol az a szkafanderen is, bukósisakon,
bár a bukás mindig benne van, salakmotorosok jól ismerik ezt az érzést,
no meg a szabadságét is, mit feltüzel a fordulatszám, a néhány percig, óráig
tartó elégedettség-érzés, sikerélmény ígérete, aztán mint zuhanó szakasz
a grafikonon, a valóság hidege, jeges közömbösség, félelem
az elidegenedéstől, a kilátástalanság stresszes órái, a bizonytalanság
lélekőrlő szele, felismerése annak, hogy depresszív csend közeleg,
vagy a mérkőzést fújták le, nélkülem, vagy talán már
jelenlétemben, régen.
Elágazás
Mélyebben raktározzuk a könnyen romló
emlékfoszlányokat, ne kezdje ki őket a feledés
szuvasra gyötört, ingó fogsora.
A forrásvízzel felbugyog az elixír, a megígért fiatalság
zamata, tisztára sikálod benne csillanó hátad,
ujjaid közt átszűröd az ezüstös ereket,
a feltörő víz megmagyarázhatatlan jóindulatát,
mintha félnél leülni a langyos márványlapra,
pedig megtanultad, hogyan kezeld
azokat a perceket, melyekből nincs mit megosztani
másokkal, felébreszteni persze nem akarsz,
ha kecskeszakállamat simogatod, mindig találok
fehér gyöngyöt a meredő szálak között,
és csak akkor ébredek, ha a nevemen szólítasz,
ilyenkor együtt megyünk el egy tájra, hol angyalokká
változnak a papírra rajzolt lányok,
akik majd együtt repülnek a madarakkal,
akik majd énekelni fognak a Napról,
akik majd őrzik a titkokat:
akik kútba ereszkednek, hogy szívemet elérjék,
mert ők tudják, hogy én csak miattuk teszek
úgy, mintha élnék, pedig csak megszületni vágyom
egy deltatorkolatban, mit kimartak a folyók,
elágaznak a meder sebes ráncai,
némelyek jobbra sodornak,
a többi én vagyok.
Intelmek
Rászorítkozom, hogy figyelmemet
eltereljem onnan, hol minden dobbanó szívet
élve ásnak el. Próbálok észrevétlen
maradni, a lélegzet gyilkos gőz ebben a temetőben.
Lábamig nyúlik a hold, hasznos, ha
lépteimet számon tartani akarják, csak a szétszórt
ezüstöt kell követni, éjben a szilánkok hideg
fényét. Az utolsó kilégzéssel eltávozik belőlem
valaki, ide int még, figyelmeztet –
a helyzet súlyosbodhat,
barátaim, újra kell rendezni tükörben
az arcokat: áporodott szagokat
lobogtat a szél.
