Hegedűs Gyöngyi: szimulált derengés

Kérni sokkal nehezebb, mint varázsolni.
(Bánki Éva)

a szent péter téren, a pápa temetésén, szektorokra osztották a gyászolókat. megtanulta beazonosítani a tudat periféria mondatait. megelőző csapást mérni rájuk, mielőtt az univerzum közönyéből kiolvadnak, és a középpontot elsöprő érzelemmé válnak. így hát mikor jött a mondat, még mielőtt a lassú feleződés idejével kontaminálta – előbb halál, mint csapás – ki is mondta: a halál szektorsemleges. már régóta ezekkel a mondatokkal imádkozott. egymondatos zsolozsmákkal. a nap átadta bennük gyarmatát a holdnak.

műterem, imádság I (Fotó: H. Gy.)

egy fához ért. árnyék-kohó. valaki nélküle mondta
ki benne ezt a szót. egy számba vehetetlen személy.
először érezte hűvösét, aztán erejét, hogy ő is
csak évelő, akár egy növény. a félvérbe fagyott fiú
bántalmazott nővé öregszik. hogy azt gondolta,
vele ez nem történhet meg, megalázza. hogy meg
történt: belső elválasztás. a reménység pedig nem
szégyenít meg. de csak a kétségbeesés őszinte.
még csak a kékhez van fény. az időtlenség így
szimulál derengést.

műterem, imádság II (Fotó: H. Gy.)

nem a radírozhatóság vonzotta a ceruzában. ha
nem kölcsönhatása a papírral. nem tudta meg
magyarázni a napközis tanárnak, hogy miért
nem a vonalak közé ír. hogy az egyik betűből
az átmenetet a másikba nem segítik. és neki
nem a nagysággal, hanem ezzel van gondja.
a kötéssel. ami nem lesz átmenet. és hogy ez
megszűnik, ha a szavakat pótvonalra írja.
mert itt most nemcsak a sorok, a margó is foglalt.

műterem, imádság III (Fotó: H. Gy.)

a beszéde nem, de az imádsága mindig tiszta
volt, mondta az őt keresztelő keresztapjáról
keresztanyja, már túl a kilencvenen, vissza
emlékezve férje utolsó éveire, hosszú idő
után az első mondat volt, ami az egyházi sajtó
színes-szagos, a megízetlenülést fedő sztrorizását
áttörve az volt, aminek lennie kellett, buzgalom
helyett buzgár, elképzelte, ahogy a föld alól feltörő
víz alá tartja, aki ezt a mondatot mondja,
elképzelte, ahogy a homlokára ömlik a
víz, hitbiztonsága most is csak annyi, rá
hagyatkozhat erre a közegre, ami nem az
egyház, hanem az élő víz, pikkelyes fák,
kérges halak, nem egyszerűen jó gyakorlat,
mikor mindent elfelejt majd, marad az ima,
mint a szó tetthelye, erről mindig lesz szavak
előtti testi emléke, kevés már fohásznak:
aki gyáva, legalább érdekesen legyen az