Ötezer éve indultunk keletről,
a galádok elhűltek az omló véren,
mégsem ingott meg a harci paripák
porban pattogó patája
a pozsonyi harctéren
hatvan évig remegtek
frankok és németek
rideg kőfalak mögött. (Pozsony, 907)
S. S. E.
Ismételd az ősi igét, barátom, mert a Kárpátok nem szorított soha,
védett minden magyart s ki magyarra volt szorulva – már pedig volt bőven.
De az igaz úr-magyar nem tartja számon jó cselekedetit gőgösen.
Jó polákon kívül harapott itt minden hússal tartott söndörgő,
Nem kapott ostort, mikor kellett vón, gazdája ellen vicsorgót.
Csetlesz-botlasz talpig vérben, az Úr kiegyenesít újra,
már Ujguriában is keresztet vetettünk a hősi kurgánra.
Át a Dzsungár-kapun, Turáni-alföldön, Kaukázuson.
Kárpátokba nem űzve jöttünk, hanem Árpáddal vezérelt úton.
Ha elfáradnék, emlékezz a rövid lábú, mokány lovakra;
a harcos nyakában ágkereszt, az Ősöreg hangtalanul meghallgat.
Babba Mária, rózsázó, napos-holdas életfánk, imával szól:
„A nevedet akarják legelébb elvenni, aztán zászlós hitedet,
majd kitépik magadból magadat! – Könyörtelen…”
Ekkor zuhant arcra a Gubacsi út kövén, kezében a véres zászló,
Az orosz tankok tetején részegen röhögtek a mongol szeműek,
Apámban már csak néhány szó ereje pislákolt: „Mégiscsak itt járt
a lengyel légió, magyar szívbe öltözve át!”
