Hajós Eszter a Prágai Tamás-díj első kitüntetettje. A 2016-os elismerés könyvet öltött eredménye a Bejárati égbolt című – prózakölteményeket tartalmazó – gyűjteménye. (Prágai Tamás műhelyünk örökös szerkesztője, a nevét viselő díjat esztendőnként júniusban kötettel debütáló szerzőnek ítéli oda a Napút-szerkesztőség.) A könyvheti kiadvány két részletét ajánljuk most olvasóink figyelmébe.
A bennem tartózkodó szoba
Meszecsinka: Un Cabrito (Meszecsinka, 2012)
Egy másik szobában tartózkodtam, amikor a bennem tartózkodó szoba ajtaja becsapódott. Csak álltam és hallgattam, hogy na ez vajon minek a hangja lehet meg miért ilyen hangos. De aztán menni kellett, tovább, nem lehet itten állni és hallgatni összevissza, amikor megy az égbolt és mennek a földek.
Éppen valamelyik felhőt követtem, amikor hirtelen eszembe jutott, át kell mennem a másik szobába, amelyik az egyik, a felhő meg, amíg eszembe jutott, továbbment és eltűnt. Kinyitottam az ajtót és átmentem. Mintha észrevettem volna valamit, de aztán mégsem vettem észre, csak azt éreztem, valami össze van zavarva, de ebben én ártatlan vagyok, vagy hogy legalábbis tehetetlen.
A másik szobában, amelyik az egyik, tettem egy kört, hogy mégiscsak helyére kerüljön, ami nincs a helyén, de nem került, sőt. Mert az az ajtó akkor bennem úgy becsapódott, hogy be is záródott, a sepregető szél meg nem tudott bejutni sehol, mert az olyan illedelmes volt, hogy a kulcslyukakat mindig kikerülte.
Pedig vendéget vártam.
A másik szobában egy másik ablakban megtaláltam a felhőt és mentem utána, azt hiszem, már egészen jól megismerkedtünk, de az a hang még mindig talált visszhangot belül. Szerencsére láttam már elég patakot hömpölyögni. Az ég megint gyorsabban ment és elvitte a felhőt, én meg maradtam, mert a szoba nem ment együtt az éggel, csak a földdel, úgy látszik, másfelé haladnak.
Csöngettek, és akkor átmentem a szobákon és kinyitottam a kaput, de már nem hallottam hangot, talán az a hang tett süketté, talán mindenkit az. És az az ember akkor az utcáról bejött, körbejárt, mert ő sem talált a helyén valamit, de hiába ez az összevissza járkálás, akkor sem kerül a helyére semmi, érdekes.
Hangszigetelték a fülem. Az az ember meg átjött a másik szobába, mert hátha ott minden a helyén van, de látta, ott sincs. Ezt eddig nem vettem észre. És akkor tettem egy kört, ő meg állt és hallgatott, de hiába, ezek pont nem segítenek, de akkor mégis mi. A felhőkre gondoltam, és a nagy ablakokra meg az óriási barna csempékre, azokon az ablakfényre, és megnyugodtam kicsit.
De az az ember akkor mondani akart valamit, én pedig nem voltam ártatlan eléggé, el kellett fordítani az arcom, ne lássam, hogy úgy beszél, hogy én azt már nem hallom. Hirtelen eszembe jutott, át kell mennem a másik szobába, amelyik az egyik, mert azt, amiért átmentem, végül elfelejtettem akkor.
A másik szobában, amelyik az egyik, nem voltak olyan nagy ablakok, nem lehetett annyi felhőt látni, nem is tudom, miért gondoltam, hogy na majd itt fogom megtalálni azt, amit keresek. Pedig itt volt, de hát ha nem jön be elég fényből rajzolt árnyék, nem látom meg sehogy. Az az ember meg közben elfelejtett velem jönni, és talán azóta csöngettek is, ezt is honnan tudom ezentúl.
Na honnan. A sepregető szél meg összevissza suhogott, mert bejönni persze nem tudott még, és ha nem sepreget, mi lesz, mocsok. Akkor aztán majd nem lehet abban a bennem tartózkodó szobában tartózkodni a sok szeméttől, és a nagy mocsokban minden szemét lesz, és csak botladozni meg fuldoklani.
A vendég meg nem tudom, hol maradt, hol veszett el a szemétben, de így. Megértem. Az az ember meg, aki nem a vendég volt, csak beszélt, de ez már nem segít, meg az se, ha elmegy vagy nem beszél, talán semmi. A másik szobába mentem és leültem a barna csempére, hogy legalább ég legyen. A föld meg közben ment valamerre, féltem, kimegy az ég alól és nem találkoznak.
Nem ezt keresed?
Kérdezhette akkor az az ember, aki az egyik szobában keresgélt eddig, és mutatta, hogy kulcs. Nem akartam elfogadni tőle, pedig nem tőle fogadtam volna el. De akkor hirtelen befurakodott egy nagyobb darab fény a szobába és megint hang lett, csörömpölés. A fénycserepek szertegurultak a csempén.
Az ajtócsapódás hangja felismerte a kulcsnak a hangját, még ennyi fény hangja között is, és akkor talán elég volt ez, egy felismerés, hogy kinyíljon az ajtó, ha nem is teljesen. Az az ember pedig nem kérdezett akkor talán semmit, de már jött is a sepregető szél, nem lehetett hová elbújni, rend lesz itt így is meg úgy is. Az ég a földdel összekapaszkodott, úgy futottak, pedig már sötét volt.
Egészen sötét. Az ablakon bezuhantak a fekete árnyékkockák sorra. Így kell vendéget várni?
De a vendég nem fél a sötétben. Nem a vendég fél.
2016. 02. 12. 16: 10: 42
Nyitva felejtett
Tuuletar: Kohma (Tules Maas Vedes Taivaal, 2016)
azon a nyitva felejtett ajtón bement, pedig nem szeretett volna kicsit se, hát volt már szobában, ha nem is ebben. ugyanolyan szoba volt, az összes ugyanolyan, gondolta, de hiába kereste a villanykapcsolót. lehet, kívül van, de már bement. hogy minden szobában máshová teszik, nem is érti, a Nap legalább mindig egyértelmű helyen van, bár ilyen sötétben ki találná meg.
állt a szobában, nehéz volt a szempillája, mert azokat a szempillákat figyelte végig, még odakint, amiket a fény olyan szépen világít meg. hogy miért mindig ezeket a semmi jegyeket figyeli. idebent legalább már sötét volt, nem tudott figyelni mit. megnyugtatta. meg hogy nem fog senki hozzáérni, itt nem, csak betévedt.
hogy bármikor kimehet, minek is jött be, nyilván. de a talpa alatt az a kurva szőnyeg. mennyire hiányzik neki az ölelés. hogy igazából lehet szeretni magunkat, persze, de megsimogatni az arcunkat, nem, magunknak azt nem lehet, azt csak más tudja. megint a test, ja, megint a testébe zuhan, pedig már azt hitte, kikapaszkodott a levegőre. amikor épp most fullad meg újra és újra.
mindig. az árnyékokat kereste, valamit, amiről tudja, ő, vagy a másik ő, vagy valami bútornak a sarka, egy régen elgurult toll kupakja. valami magára hagyott e-mail cím papíron. egy másik ember tollának a kupakja. aranysárga gyöngyök és talán egy ócska flitter. azok a kurva kavicsok, amiket mindig mindenki összegyűjt és elhagy.
hideg volt neki itt, távolról hideg, ami csak lassan éri el, de nem érinti sehogy. itt nem. tudod. pedig azt hitte, tényleg azt hitte, többé ő nem, nem így, hogy megáll a küszöbnél és annyi. gyakorolta is. fájt. miért lép be minden labirintusba egyből, engedély meg nyilatkozatok nélkül. egy élesebb jelenlét, és máris a küszöbön túl van, ott áll a szoba közepén és néz körbe-körbe.
a táskáját meg kint felejtette, annyira meglepte a szél. hogy megint szél fog fújni, pedig biztos volt benne, legfeljebb eső lesz, esernyője van, nem félt. szélernyője meg kinek meg hol van, honnan lehet azt szerezni, lófasz, nincs szélernyő, nyilván. és a szél összemosta a szeme előtt a földet az éggel, egészen kifelhőtlenedett előtte.
egy pillanatnyi űr. mindent elfelejtenék. éljen a csend, amit a hangok között hagytok. miért engedem el ilyen hamar. mert elengedte a pillanatot az űrrel, menjen a francba, elég baj, hogy a szobába betévedt. megint ki kell majd mennie valahogy, ki kell találnia ebből a kurva szobából, amikor a villanykapcsolót sötétben nem lehet, s ha nem, nem lesz fény, amivel megtalálja.
a szemüveg kereső szemüveg kereső szemüveg. nem, ilyenek nincsenek, semmi, elég baj, ez így, ennyiben hagyva. a test erőszakosan emlékszik, olyasmikre, amiket csak elképzelt, így, előre. indokolatlanul. azok a hirtelen pillantások, amikben összetalálkoztak. túl sok jelentést lát. egy gyere, és már nyakig a lábnyomokban.
a szőnyeg a talpa alatt, a mások talpai alatt a szőnyegek. ezt legalább nem csak kitalálja. nem hívták, nem engedték be, vagy nem őt kifejezetten. telemászkálja a tekintete a falakat a sötétben. azt hitte, neki nincs árnyéka, de ő is csak egy ő, itt meg csak árnyékok vannak. túl hangosan emlékezik, félt, meghallják a képzelgéseit, hogy igazából nem fázik, pedig tüzet raktak a szelekből.
kimehet, de eltévedt, megint el, miután betévedt. kitévedni meg nem tud jól.
2016. 07. 28. 16: 07: 31
Illusztráció: Hajós Eszter
