Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Gyakorló interpretátorok válaszát vártuk a kérdéseinkre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása – akár most, kérésünkre – a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Bánki Éva
a) A műfordítás „aranyszabályait” azért nehéz meghatározni, mert ezek évtizedről évtizedre változnak, és nincs is olyan szabályrendszer, ami önmagában garantálná, hogy „csodálatos” műfordítások szülessenek. Talán nem is a műfordítói gyakorlat, hanem a műfordító személyének oldaláról érdemes a kérdést megközelíteni. Van néhány olyan karakterjegy, ami nélkül szinte lehetetlen jól műfordítani. Alázat, fegyelem, műveltség – másfelől költői tehetség, formaérzék, kísérletező kedv. Ezek a vonások valamilyen módon szinte minden nagy magyar műfordítót jellemzik.
b) A műfordítás „versről írt vers”, azaz igazi hungarikum. Nehéz is a „mibenlétét” szellemesen meghatározni, mert maga a kifejezés (idegen nyelveken nincs is olyan szó, hogy műfordítás, a műfordítókat is fordítóknak nevezik) és maga a „műfordítás” mint bevett gyakorlat szinte csak a magyar irodalomban létezik. Mert miről is van szó? A magyar költő alázatosan fejet hajt egy másik költőnek, kisajátítja (ha tetszik, „megőrzi”) egy idegen vers formáját, képeit, és miközben a vers fölé a külföldi költő nevét írja, bízik abban, hogy ezen az áron egy, a külföldi költeménnyel egyenrangú vagy akár azt felülmúló műalkotás születik. És ez gyakran sikerül is neki.
c) Az a tapasztalatom, hogy a műfordítók ritkán szakfordítanak. De persze a pénz mindenre megtanít(hat).
Barna Imre
a) Egyetlen szabályt követek, Lator László felülmúlhatatlanul bölcs útmutatása alapján: „Azt kell lefordítani, ami ott van.” Azt tehát, és nem mást. És ez végtelenül bonyolult dolog is, persze. Hiszen – először is – „az” nem magyarul van ott, hanem valami más nyelven. Azt a nyelvet pedig, bár a műfordítónak legeslegelsősorban magyarul kell tudnia, mégiscsak ismerni kell. Tudni például, hogy a „Que-est-ce que c’est?”, a nyelvtani látszat ellenére, semmiképp sem fordítandó alárendelt összetett mondatnak; vagy hogy a jellemzően nominális neolatin és germán szerkezeteknek alapesetben többnyire igésülniük illik a magyarban. A többi szinte már csak ráadás. Hogy nem szavakat fordítunk, hanem szöveget, és hogy az persze mondatokból áll. Azoknak pedig többé-kevésbé elejük, közepük és végük van, meg kell állniuk a maguk akárhány lábán, méghozzá úgy – hacsak nem éppen ez a feladat –, hogy ne billegjenek. És mindennek már a közönséges prózafordítás esetén is köze van valamiféle zenéhez, annak pedig valamiféle filhalláshoz… És a többi, és a többi.
b) Lásd mint fent. Vagy hogy egy másik élő klasszikust idézzek: Dire quasi la stessa cosa. Ez az Eco-tanulmánykötetcím („Majdnem ugyanazt mondani”) a Lator-féle „azt, ami ott van” verziónak természetesen csak látszólag mond ellent. Mert törekednem ugyebár „ugyanarra” kell, de közben tudomásul kell vennem azt is, hogy a legnagyszerűbb eredmény is csak „majdnem” ugyanaz lesz. Az igazán jó fordító talán arról is megismerszik, hogy ez a tudomásulvétel nem csupán a veszteség, hanem egyúttal a kreatív lehetőségek felismerésével is párosul benne; ez utóbbiakkal viszont esze ágában sincs visszaélni.
c) Nem tudok lényegi különbségről. A fordítónak mindig ugyanaz a dolga: fordítson. „Azt”, ugye, „ami ott van”, l. m. f. Ha szakszöveget, akkor azt, ha művet, akkor meg azt. Ha kötött formájú verset például, akkor ügyeskedjen a rímekkel. Ha viszont egy műszaki leírásban vél asszonáncot felfedezni, ne lásson belé feladatot: tudja, hogy csak véletlenbe botlott.
Báthori Csaba
a) Most csak a versfordításról: A versfordítás műalkotás, a versfordító művész. Nem kell ismernie az idegen nyelvet, de műalkotást kell létrehoznia a célnyelvben. Formát kell teremtenie, mert forma nélkül nincs művészet. A versműfordítás legfontosabb feltétele a tehetség. Ezt nem helyettesítheti sem a szorgalom, sem a nyelvtudás, sem formai nehézség. Manapság – amint a líra, úgy a versfordítás is – halott. Hogy feltámad-e halottaiból? Ahhoz sokkal többet kell kibírnia a szívnek, mint ami körülveszi.
b) Ugyanerről másképpen: Minden fordítás nehéz. Minden eredeti alkotás átültetés is. Minden fordítás eredeti alkotás is. A fordítás a felelősség műfaja; tanácsos fordítóként ritkán megszólalni. Ugyanakkor: manapság ez a műfaj – mint a művészetként viselkedő hamis írásgyakorlatok zöme – az öncélú magamutogatás terepévé silányodott. Lehet, hogy újra kellene olvasnunk klasszikus fordításainkat – Aranyt, Babitsot, a fordító Illyést. Ilyen hatalmas tükörben, nincs kétség, újra fordítóvá nevelhetnénk magunkat.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/5. számában.)
