Baán Tibor
Miért írok?
Az olvasó előbb születik meg, mint a siheder költő, aki
botladozó szavaival a kamaszkor lázát kívánja oltani. Klasszikus
lélektani helyzet. Valami dobszó hallatszik a korábban alig
észrevett szív rejtekútjai felől. Valami távoli dobszó üzen
a tudattalan mélységeiből, ami felkészületlenül éri az ént,
ezért nem tehet mást, érteni, uralni akarja. Megszólítani
a DNS mélységeiben az öröklődés mítoszát, mint a létezés
kalandját. A lélegző világegyetemet, ami ijesztő mélységekből
levelez velünk, a tudattalatti ősi, távoli birodalmából küldi
tollunk felé az örök emberi érzelmeket, érzelmekkel színezett
gondolatokat, mint a fel se tett kérdések válaszait, a felhúzott
vitorlákat dagasztó szelet, mely hirtelen-váratlan kitágítja a
horizontot. A vers alkalmas arra, hogy irányt szabjon, utat
mutasson, jövőt ígérjen a valóságon innen és túl. A szavak
a megnevezés erejével gyógyítják a világhiányt, a süket
közönyt, a gépesített jelen nihilizmusát… Amit nem tudunk
kifejezni, az szükségképp a bizonytalanságot, a kiegyensúlyo-
zatlanságot erősíti, fékezhetetlen indulatokat gerjeszt. A
nyelv elsatnyulása, a lelki szóhiány, szótárhiány a lélek
sötétségét erősíti. És itt már megint az olvasásról, mint
önépítő folyamatról van szó. Olvasó kerestetik. Az olvasó,
az igazi, maga is költő, író, drámaíró, a humán kultúra
és ezzel együtt az emberség tüzeinek őrzője. Amíg lehet…
Amíg ember lesz a Földön.
*
*
Búzás Huba
Miért írok? (esszé)
Felelhetném e kérdésre Friedrich Nietzsche (1844-1900) német klasszika-filológus válaszát, hogy „a művészetben az ember tökéletességként élvezi önmagát”. Vagy szólhatnék José Ortega y Gasset (1883-1955) spanyol filozófus író, az egzisztencializmus egyik kiemelkedő alkotóművésze hóbortos követőjeként, miszerint „az újkor lírai költészetének olyannak kell lennie, mintha egy ismeretlen bolygó üzenetét hozná le a Földre”. Ámde megelégszem azzal, hogy a magam sokféle megfogalmazására támaszkodva annyit mondjak csupán bekopogtatásul: „mindenkor feladatomnak éreztem, tartottam, hogy munkáimban hozzávetőleg egyensúlyt teremtsek modernség és hagyomány között az indulatok és látomások öntőformáinak forró kohászatában. (Hóbortom egyébként az emberi jogok érvényesüléséhez fűződő megátalkodott ragaszkodásom feltétlen érték-tudata.) Nos, tegnap este felhívott Szondi György költő, műfordító, bolgarista barátom – korábban a Napút folyóirat, most a naputonline.hu irodalmi művészeti lap főszerkesztője, a Cédrus Művészeti Alapítvány Kiadó tulajdonos-igazgatója – akinek eddig jegyzett tizennyolc kötetem közül kilenc kötet kiadását köszönhetem. Köztük olyan műveket, mint a „világkölteménynek” is nevezett monumentális „Ég Föld Emberek” című lírai eposztrilógia, valamint az „Elodázhatatlan ódáim” című válogatott verseskötet (a maga 470 költeményével!), nem szólva egy különösen fontos, történetileg is hiteles „drámatriászról”. Telefonon folytatott beszélgetésünk során főszerkesztőm azt közölte velem, hogy lapjában egy újabb rovatot nyitott „Miért írok?” címmel. Majd szokásos, lakonikus rövidségű hanglejtésével felhívott: írjak e tárgyban esszét lapjába!
Mondhat-e nemet valamirevaló költő, esszé- és drámaíró – azaz én – ha szerkesztője ilyes, tapintatos felkérést intéz hozzá? Amikor a szóban lévő lap az előző évben életútja, irodalmi pályaíve magas évfordulója alkalmából – az orgánum „Levélfa” rovata szerkesztőjének közreműködésével! – nem túlzás, mintegy tizennyolc kiváló szerző méltató kritikájával lepte meg? (Némely más lap, folyóirat szerkesztőségét ne is említsük; hisz’ rajtuk kívül írótársak, kritikusok, irodalomtörténészek, az irodalomtudomány kandidátusai vették a fáradtságot és tollat; többen telefont ragadva üdvözölték.) Már-már hozsannázva köszöntötték olvasói is „hóbortos”szerzőjüket, e végső soron sikeres, bár nem éppen szerencsés, sőt mondhatni viszontagságos életsors lebomló alkonyulatán. Mindössze a hivatalos művelődéspolitika hallgatott. Talán egyelőre. Oda se neki! Ezért is azon nyomban értelmeztem e két szóból álló rovatcímet: „Miért írok? – furcsa. Mert nyelvtanilag a „miért” mindössze célhatározó szó. Ha válaszolunk rá, a válasznak arra kell irányulnia, hogy cselekvésünk – ez esetben az „írás”, mint alkotás – mely célból, mi végett történik. Mely jövőbeli állapotok alakulását kívánnám írásaimmal befolyásolni, illetve a még nem létező valóságot miként szeretném alakítani. Az elképzelt – általános emberi jogokra épült – neohumanista új világ megvalósítását miért látnám szívesen. Rendkívül fontos ugyan e vágyak, elhatározások, célkitűzések, szándékok (dolus directus, indirectus, eventualis) egyértelmű tisztázása, de valószínűleg nem elég, mert nem mutatna rá a múltban gyökerező indítékokra (a cselekvés motívumaira), amelyek egy okhatározó kifejezéséhez, a „miatt” szóhoz kapcsolódnak: „mi miatt, mi okból írok, mik az indítékaim, miféle ösztönzések hatására ragadtam tollat stb. A cél ugyanis nem értelmezhető a maga teljességében az ok nélkül. Tudjuk: az ok következménye számos okozat, amelyek mindegyike motiválhatja a célt. Ennélfogva, ha a föltett kérdésre válaszolni kívánok, ki kell térnem indítékaimra, hogy céljaim evidenciáját bizonyítsam.
Az ok a múltamban keresendő: a gyerekkor nyomora (háborús idők); a kedvező családi környezet, neveltetésem; a fiatalkor (a forradalom) történései; ismereteim gyarapodása, tanultságom, iskolázottságom; az életélmények sokasága, hatásai; a fiatal felnőttkor (munkahelyi és egyéb), valamint az idősebb kor tapasztalatai; a kialakuló társadalmi értékrend tudata (döntően az emberi jogok tisztelete, minden téren való érvényesítésére való törekvéseink); a világ- és életszemlélet kikristályosodása a múló évek során; az önkifejezés ösztönének állandó erősödése a nép, nemzet javára; kezdettől és folytatólagosan az irói-költői „ujj-gyakorlatok”, ezek zsengéi, e téren való némi sikerek; az esztétikai és verstani ismeretek következetes elsajátítása; diktatúrák környezetében a nyelvkultúra veszélyeztetésének, az irodalom szólásszabadsága korlátozásának felismerése; céltudatos törekvés az írói magatartás kedvezőtlen befolyásolásának elhárítására (ennek sikertelensége nyomán 23 évi költői elnémulás); a szellemi és egzisztenciális önvédelem eszközeinek alkalmazása; az önkifejezés feltartóztathatatlan újabb erősödésének nyomán az újrakezdés fáradalmainak és örömeinek átélése; a környezeti akadályozottság folyamatos és módszeres leküzdése, stb., sorolhatnánk.
Az önkifejezés ösztön-érzetének mindezek nyomán való erősödése sarkallt arra, hogy műveimben (elsődlegesen lírai lehelletű alkotásokban, azaz esztétikailag megmunkált kompozíciókban, veretes versformákban!) megvalljam: ki vagyok, személyesen mit érzek, mit gondolok a világról, az emberről, az életről, szerelemről, megélhetésünk mindennapos küzdelmeiről és az elmúlásról, a világmindenségről. Kijelentem: a mindezekről megvallott érzeteim, érzelmeim, nézeteim, indulataim kifejezése a művészet eszközeivel (azaz látomásaim, hallucinációim képeivel, a hasonlatok, metaforák, megszemélyesítések, figurák, stb. révén) természetesen nem csupán önérdekű, mert énem társadalmi én is. Ugyanakkor határozottan egyedi, karakteres költői arcél. Műveimben az önkifejezés módja is határozottan személyes hangütésű. A posztmodern paradigmát túlhaladottnak tartom, mert személytelenül magunkról szólni önellentmondás: nem tárgyilagos nézőpont, hanem hamis, megtévesztő, önártó és valótlan. A természeti, társadalmi világ külső valóságát az emlékezet – sőt a teremtő képzelet! – révén tudatomba fogadtam, valamint tudatalattimba rejtettem. Ekként áttranszformált szuverén, belső valóságként kezelem a továbbiakban. Önkifejezésem lírai, epikai, drámai műveiben ezt tárom föl, nyitom kapuját a nagy nyilvánosság számára. Ezért is írok.
Érdeklődő, türelmes olvasóimat ez úton arra kérem, tekintsék e rövid esszém gondolat-futamait mindössze bevezetésnek egy ennél lényegesen hosszabb esszé három nagyobb fejezetéhez, amelyet folytatásonként is érdemes lesz olvasgatniuk. Ehelyütt addig is – közbevetőleg – emlékeztetek Európa történelmének egy sokat emlegetett történelmi alakja szállóigévé vált nevezetes mondására. A valaha 72 éven át regnáló XIV. Lajos (1638-1715) francia uralkodó a magyar történelemben tiszteletreméltó szerepet játszott. Erről szóltam „Zrínyi Miklós háborúi” című könyvdrámám negyedik felvonása derekán, merthogy az úgynevezett Keresztény Szövetség – magyar-horvát-osztrák-német-cseh egyesített – európai haderejétől a túlerőben lévő Oszmán Birodalom főserege 1664. augusztus elsején – elsősorban a fenséges Napkirály muskétásainak köszönhetően! – a szentgotthárdi döntő ütközetben megsemmisítő vereséget szenvedett. E tény természetesen nem gátolhatta nemzete utókorának forradalmi lelkületű íróit, költőit abban, hogy benne a despotát lássák. (E látásmódnak tulajdoníthatóan például Jacques Prévert (1900-1977) népszerű francia költő a „Paroles” című kötete L’éclipse – A napfogyatkozás – című ironikus versében groteszk helyzetben – az árnyékszéken ülve – mutatja be a Napkirályt, aki eme sötétedő árnyékból vagy miatt egyszerűen „eltűnik”.) Mindössze azért említem mindezt, hogy hivatkozhassam reá, mert ő mondta ki, teljhatalmát fitogtatva: „az Állam én vagyok”. Vele ellentétben nincs teljhatalmam, ne is legyen, mert valószínűleg kevesellném, pedig csak alig némi „egyebem” van. Lehetséges szállóigém ugyanis – „underground” poétaként kimondva – „a Világ én vagyok”. Nem túlzó és nem valótlan állítás. Tudatom belső (részben tudatalatti) valóságába – föntebb utaltam rá! – a világ tapasztalt, átélt külső valósága beépült. E valóságos tények ma már az enyémek: emlékképeim, a világ megismert és közvetlenül tapasztalt, személyesen átélt történései, a belőlük következő széleskörű ismeretek, konklúziók, határozott érték-tudatom, művész-tudatom mind-mind e poézis életélményei, nyersanyaga. Ugyancsak a művészet tudásából következő, ahhoz tapadó és folyamatosan képződő úgynevezett „fantáziaképek” világa. Mindezt nem adnám se a Tuileriák kertjéért, se a Versailles-i kastély parkjáért, sőt az összes despota tünékeny hatalmáért sem! Szerényen kijelentve: szellemi javaim hatalmasabbak. „Énem világatlasza” szolgál arra, hogy költői világomban lapozgatva mindenkor tájékozódjék aki akar. Mert a „bartóki modell” nyomán építgetett neomodern európai kultúra magyar vonásait törekedtem kifejezni műveimben. Műveim az Én világának „kontinensei”. Legnagyobb kontinens az „Ég Föld Emberek” című lírai eposztrilógia. (Még kevesen fedezték föl, ami nem lep meg.) Kisebb méretarányú például az „Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben” című esszé kötetecském, a tudatalattim óceánjából felbukkanó kontinens. Vagy egy másik, „a vén Európához” mérhető ismereteket hordozó esszékötet, az „Évszázadok feje fölött” című (Művészetek Háza kiadása, Veszprém, 2021.) Alcíme tájékoztatásul: elmélkedéseink a poézis filozófiája tárgykörében. Filozófiai gondolkodásunknak megfelelően három jelentős fejezete: A poézis ontológiája; A poézis gnoszeológiája; A poézis metafizikája. Befejezésül szó esik a költészet gyakorlatáról is. Úgy vélem, az eddig mondottakon túl az „Évszázadok feje fölött” további válaszokat ad arra, hogy mi okból, hogyan és miért írok, írunk. E bevezetésnek szánt kis esszé nyomán a sodró lendületűnek tartott Évszázadok feje fölött című mű gondolatvilága megismeréséhez (amely 3 fejezetre bontva akár folytatásokban is felfogható) minden érdeklődőnek elmélyült további kellemes olvasást, a magvas gondolatok befogadásához türelmes koncentrációt kíván – végezetül: e könyvével könnyed szórakozást kínál a szerző.
*
Szerkesztőségi megjegyzés: méltán kínál könnyed szórakozást, művelődést a szerző, mert – bár olykor csakugyan bíbelődik magvas gondolatokkal – soha nem verseiben teszi. Esszéiben is a tudományos pontosság mellett a szépirodalmi kifejezésmód híve, követője. Tanult költő ugyan, de lesújtó értelemben „tudományoskodó” poeta doctusnak semmiképp nem nevezhető, hisz legalább annyira poeta natus (született költő). Bizonyíték erre nagyon is életeleven hiperesztéziás költői gyakorlata, amely nem nélkülözi se a nyelv formai játékait, se a lélek szenvedélyekkel, indulatokkal teli varázslatait, se humorának jó kedélyű bakugrásait. Erre nézve mutatjuk be – különösen a fiatalabb költő-generáció számára – követendő példa gyanánt egy alábbi kacagtató költeményét.
Nyáresti karátyok
Kuruttyolunk, virít a rokka, nyár van.
Kuruttyolunk nyakig a békanyálban.
A sásba potty… alóla sandikálunk,
imádunk óh! varangyoló világunk.
Unk, unk! belébrekeghetünk a nyárba,
belé e nyári őrült vartyogásba,
s ha tócsaparton gémeket csodálunk,
a part övék csak, ez a mi mocsárunk.
Van szúnyogunk ~ unk, unk ~ ezer szerencse,
holnapra drágul ~ unk! ~ a békalencse.
Nem fitymálunk le minden gólyaságot,
bár… gógyés gólyát béka sohse látott.
Minálunk este lagzi, békabál van,
sáfrányhasunk aranyló békanyálban,
a holdnak is brekegni lenne kedve,
brekegne is, de fél, hogy berekedne.
Hogy andalít, elálmosít e dallam?
A vágy dobog, sorsunk e dőre dalban!
Umtatta, óh, nem untató a nóta,
s ha untató, fejest ugrunk a tóba.
A sásba potty… alóla sandikálunk,
imádunk óh! varangyoló világunk.
Unk! majd kimászunk, újra muzsikálunk,
unk! mennyei karáty a mi karátyunk.
