*Kaiser László: Az én térfelem. 70 év – 70 vers
(Hungarovox kiadó, Bp., 2023)
Azt mondja a tudomány, hogy az ember 7 évenként levedli a bőrét és a régi helyén új nő. Ha ez így van, akkor Kaiser László már tízszer cserélt bőrt a testén, és ezzel ünnepli a tiszteletreméltó évfordulót: a 70. születésnapot. Erről így ír a Születésnap c. nyitó versében: „…most pengeagy vagy fejed szétbomol / most egyben vagy szerteszéjjel…” Milyen jó, hogy ez a tudományos „bőrcserés” dolog nem érintette Kaiser László agyát, érzéseit, szellemi harcát a világgal, az írással, az irodalommal. „Selejtes sejtjei” ugyan lecserélődhettek, de maradt a tiszta esszencia: a gondolat.
Egész életében szokatlan témájú, őszinte hangú verseket írt, amelyekben „Nappalok üszkösödnek / fények éjszakához szöknek…”: higgadt, tőmondatos retorikaként hajol közel test és lélek elemi kérdésköréhez. Néha azonban leroskad, mint a túlhajszolt angyalok, akik túlzsúfolt világunkban nem bírják a derékig érő közönyben járást, a kollektív tudatlanságot.
Kaiser – mint a vers címében is jelzi – saját térfelén játszik, önmaga térképét rajzolja, amely soha véget nem érő folyamata az emberi életnek. Vert sereg c. verséhez Szervác Józsefet idézi mottóul: „Vert sereg maradéka bennünk a férfikor”, ami ugyan lehangoló megállapítás, de a vége mégis reménnyel teli: „…Micsoda had kísér téged, / kopottan is fenségesek: / szegényen és sarzsi nélkül / égnek tartó büszke menet.” Verseiben – régiekben és újakban egyaránt – úgy gondolom, alázat és elszántság metapoétikus mozzanata az, ahogy végigmond minden mondatot. Ebben érzem a távlatnyitó és teljességteremtő erejét.
Félelmetes igazság, mondhatni telitalálat a Végső haza c. versében Márai idézete: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” Kíméletlenül őszinte pillanatokban elhelyezett csupasz, szikár mondatai az emberi sorskérdéseket forgatja nagyobb fény terébe. Mert a magyar szóval mindent lehet csinálni: szétírni, eltörni, átszőni, de legfőképp szeretni. Leginkább ezzel foglalkozik saját térfelén a költő, ahol a csend is ezer apró hangból van összecsendítve. Az urbanizáció korában a természettel és a spiritualitással való kapcsolatot próbálja kialakítani saját térfelén, saját tapasztalata alapján, saját értékrendje szerint.
Kaiser valójában szeret egyedül lenni. Ez az egyedüllét azonban luxusnak számít zsúfolt, agyonhajszolt korunk életformájában. Ancsel Éva szerint: „Az egyedüllét nem magány, inkább a lélek diétája a társas élet nehéz lakomái között.” Bár az is lehet, hogy ha túl bőven lenne idő, nem szorít az óramutató, nem is születik meg a várt eredmény. Erre utal Eötvös József (1813-71 író, államférfi) megállapítása: „Mivel az emberiség rendeltetése az örök haladás, sosem elégíthet ki a pont, amin állunk.”
Kissé elkalandoztam klasszikusaink idézésében, de nem tértem el Kaiser László költészetétől. Az eddig említettek csak megerősítik, alátámasztják a saját térfeléről láthatókat, milyen a világ? Bármit látunk, ma már a távirányító gomb megnyomásával tetszés szerint minden megváltoztatható. A vers már 8 napon túl gyógyuló sebeket kap, megsoványodott a lélek a butaságon hízott, hájas testekben, „mindenmentes” lett az étel a szánkban, de a lelkünk is. Vágyaink megelégszenek a mindennapi kudarcokkal.
A szerzőnek összegzés és továbblépés ez a hét évtized végén írt versanyag, valamint emlékezés a figyelem nyelvén a benne élő aranykorra. Még a két lélegzetvétel közötti csendje is papírra kívánkozik. A bizonytalanságban élő bizonyosság mindig vele van. Utak, kerékvetők, kátyúk között is benne van a spirituális és gyakorlati felfelé tekintés képessége, erő által a szelídség, még ha hirtelen haragú esők is verik az arcát. Csak egyet nem tud: lapulni, mint az alattomos csönd!
Kaiser László 70. születésnapjára megjelent könyve igen figyelemreméltó darabja lehet a kortárs magyar irodalmat kedvelők könyvespolcainak.
