„Te, Pirinyó, mik azok ott sorban, cseresznyék? Most nem rajzolunk, számokat írunk.”
A tanítónéni végiggurult a padsorok között, a számtanfüzetekbe pillantott, mindenkihez volt egy jó szava, egy pillantása, egy cirógatása. A Pirinyónak nevezett felpillantott, nagy barna szemeit a tanítónénire függesztette, vonzotta őt anyás szeretete, kedves, nyugodt hanghordozása. Gömbölydedsége a nagy, hosszú Ó-betűre emlékeztetett. Az ékezet a fejtetőre feltekert kontya volt. – Piroska helyett Pirinyónak hívott, tényleg picike voltam elsőben – mélázik kicsit az emléken, kutatja gondolatainak fonálát, hogy is került a képbe Gömbi tanítónéni, akit egyébként Konyecsni Violának hívtak. – De rég volt! – Tesz-vesz a lakásban, túlságosan is precíz, vissza-visszatér a korábban rendbe rakottakhoz is. Van ideje. Otthonába zárkózott.
Az utazásuk utáni karantén a kilencedik napja tart. Letelőben van. Újabban tíz nap után még egy teszt, és akkor kimehet? Ebben nem biztos, majd megtudakolja a háziorvosától. Egyébként mindegy, a munkája elúszott, külföldi turistacsoport egyáltalán nem jön. Leül a fotelbe. Nincs kedve tévét nézni, a számítógéptől már undorodik, mindig mást néz, mást keres rajta, mint ahogy tervezte. Csalogat fontosat ígérve, elcsábít, elandalít a csodával: „Tiéd az egész világ!” – Aztán maradnak a fáradtságtól égő szemek, még menekülni is nehéz a virtuális világból, mert időnként valódi emberek, társak is előlépnek, saját arcukkal, hangjukkal, „élőben”. – Kétkedve fogadja gondolatainak végeredményét: „Oda jutottam, hogy a régi emlékképek közeliek, megfoghatók, valóságosak, és élőbbek, mint ami előttem van a digitális masinákon.” – Furcsa tartásban a szekrény előtt áll meg. „Azok bennem élnek, egyek vagyunk, ezeket meg itt égő szemmel kívülről bámulom. Estig semmi! Nincs PC, nincs tévé! Pár éve még a gyerekeimnek mondtam. Ők hiányoznak, nekem megmaradtak a tiltó vezényszavak.” – Mégis felderül a gondolattól.
Férje a másik szobában dolgozik, így délelőtt a legaktívabb, ebéd után szunyókál kicsit, pár éve „harcolta ki” magának, benne van a korban, már megengedheti a mediterrán életmódot napi sziesztával ünnepelve. „A csuda sem akadályozta benne, legfeljebb csodálkoztam, hogy tudja félbehagyni, és nem befejezni, amit elkezdett. Mókás, gyermekes örömmel vonul csukott ajtó mögé, de nem alhat mélyen, mindig a rádió hangja szűrődik ki.” Most beszédhangok a dolgozószobából. Kettő, három, benne Palié az ismerős, kimért, nyugodt hang. – „Konferenciabeszélgetés” – állapítja meg. „A héten már harmadszor. Pali nem szereti. Sokkal több időt vesz igénybe, mintha odabent lennének. Ott heti egy munkaértekezlet elég volt. Tegnap már panaszkodott is miatta: feleslegesen zavarják, lényegtelen dolgokról is fecsegnek. Nála fiatalabbak, jobban otthon vannak az online világban, élvezik.” – Felerősödött, türelmetlenné vált a férje hangja, az ajtón át is tisztán hallatszik: – Nem, szó sem lehet róla! Volt rá kilenc napotok, nem jöhettek a nyolcadik napon az alapvető problémákkal! Eddig mit csináltatok? – Piroska távolabb megy, még egy ajtót bezár, nem szeretné tovább hallgatni. „Pali elmondja, ha akarja. Hmm, kilenc nap? Kilenc?” Az asztalon pakolászik, a határidő naplóját nézi, nem váltott hónapot, még áthúzni is elfelejtette, amik elmaradtak, időszerűtlenné váltak. Megakad a szeme az egyiken: reggel 9-re hívták orvosi vizsgálatra, elmaradt. „Jé, úgy írtam a kilencest, mint kicsi koromban. Alulról húztam felfelé és a gömbölyűje olyan cseresznyésre sikeredett. Mennyit nevetgélt rajtam a Gömbi tanítónéni! Persze a hatos miatt volt, mert azt meg a kerekítésnél kezdtem, nem fent, a száránál. Nekem mindegy volt. Meg az is, hogy melyik kezemmel rajzolom.” – Férje lép be, morcos, nem szól, csak fújtat nagyokat. Iszik egy pohár vizet és visszamegy a szobájába. Ilyenkor nem érdemes megszólítani, úgy hamarabb megnyugszik.
– Mit csináljak, ha a vírus után sem lesz már munkám? – kérdi élesen a mosogatógépbe rakott edények válogatása közben, mobilját a vállával szorítja a füléhez. – Nyelvvizsgám van, két nyelven idegenvezetek, de tolmács vagy fordítói gyakorlatom nincs, nem is próbáltam soha, nem nekem való. Köznapi a nyelvtudásom, budapesti idegenvezetésre alkalmas. – A barátnője hallgat. Jól összecsiszolódtak a napi munkában, sok mindenben hasonlítanak egymásra, de Vali csaknem húsz évvel fiatalabb. Piroska először anyapótló volt a számára, később őszinte, titkokat is megosztó társak lettek. Most hallgat, sokáig nem válaszol.
– Én már szereztem egy állást. Mindjárt a koromat kérdezték és csak utána, mihez értek, milyen munkakört gondoltam én magamnak. Meg is lepődtem, máshol ajánlataik, követelményeik vannak, aztán a „majd értesítjük”. Képzeld! Olyant találtam mondani, ami nem volt benne a hirdetésben, de szükségük volt rá. Erre vártak, hátha ezt szeretné valaki. Felvettek. Máris dolgozhatok otthonról. Nem, nem idegenforgalmi munka, egyszerű nyelvi lektorálás. Otthon is bújhatom a szótárakat. Kész fordításokat kell átfésülnöm. Egyetem után már csináltam, de unalmasnak találtam, szívesebben kószáltam a csoportokkal a városban. – Most Piroska hallgat egy sort, majd az edényeket szándékosan is megcsörgetve gyorsan kimondja:
– Örülök, gratulálok neked, bocsáss meg, de most benyelt a konyha, leteszlek. – A konyharuha után nyújtózkodik, azzal próbálja megfogni a vállához szorított mobilt, majdnem leejti, végül a levegőben kapja el a padló közelében. – Zsonglőr még lehetnék. Állítólag kétkezes vagyok. – Fejezi be hangosan, kesernyésen nevetve. Összekapja magát, gyorsan bevégzi a konyhai munkát. Az ajtón Pali nyit be. Szemében elégedettség, mosolygós kedvű, hamar kipihente magát.
– Vidám a konyha, nevetések hangja tölti be egészen. Itt egy konyhatündér éppen szárnyra kelne, vajon hová szállna? Vagy sétálna a kertbe’? – Piroska arcát látva komolyra fordítja a szót a szokásos versbeszéd után: – Segíthetek valamiben? Vagy tényleg sétálnál? Ablakot nyitok, zenét kapcsolok be, mehet az a mókás „táncolok, sétálok”, én is veled tartok. Ez a kilencedik nap, egyet még kibírunk. Idővel munkád is lesz.Tényleg, mi volt a zörgések tárgya idekint?
– Á, csak rakodtam, az eszem meg össze-vissza fut, a kiskoromban jártam, hogy milyen furán írtam a kilenceseket, a Gömbi tanítónéni is megcsodálta, cseresznyéknek nézte, jót mulatott rajta. – A férje mosolyog, átöleli, a szeme sarkából persze látja a szomorúságot felesége tekintetében, újból mókára vált:
– Kilenc, Kis Ferenc! Lépjünk tovább, drágám! – Átkarolja asszonyát táncra készen. – Tíz, tiszta víz! Ha csak eggyel is, de több, mint a kilenc – dúdolja a kezdő lépésekhez az ismert régi sláger egyszerű dallamát.
