Nem kérek sokat: hegyoldal a vízig, fel a tetejéig, előttem három sziget, tenger láthatárig. Színejátszós televény, kibomló bokrok, zörgő cserjék, termő kaktuszok, tömött virágvarkocsok.
Királyságom határainak és időtávlatainak kijelölése előtt pár nappal arra riadok a perzselő sziklapados strandon vízi cipőmben szökellve, elég átkonvertálódnom gyerekbe, máris múlik térdfájás, túlzó életkor, a vígan csillanó és belátható mélységek hűvöse csak illúzió, belemerülve már anyaöl. Egy darabig nem is jönnek velem a szokásos nyavalyák. Tegnap még megvoltak, ott kóvályogtak köröttem a zsúfolt óváros tikkadt tömegében, idegesen lesve, mikor törhetik ketté deréktájon ingatag derűm. Például egy túl olajos burekbe harapva, vagy a vállalhatatlan lépcsősor alsó harmadán, epekedve a meggondolatlan szitokszavak után, amikkel alig gyanakvó életem párja kedélyének legalább hetven százalékát harapom majd le.
A kapun éppen átjutunk a vánszorgó tumultussal a Trónok harca forgatási helyszínekkel még annyit sem törődve, mint a szomszéd megvénült kutyája, elriasztásként pedig utunkat állja: negyven euró per fő a falmászás. Perkálás helyett megelőlegezzük a várható kínokat, nem is kérdés, hogy további órányi lépcsőzés közben fennhangon haragudnék vissza, melyik haver is ajánlgatta lelkesen a dalmát univerzum térdgyilkos és szikkasztó gyöngyét, mikor itt a huszonkilenc tán kegyetlenebb, mint otthon a hőkupolás pokol.
Cserébe tényleg szemrevaló és hamar bejárható, ám a túlfelén alápillantva a városi strand nyolcvan méterén lapjával egymáshoz préselődő százakra, megnyugodva állapítjuk meg, bizonyosan odébb araszolunk másnap legalább két falunyit a megmártózáshoz, elvégre nem kötelező egymáson aszalódni. Mindössze egy-hetven a helyi buszok óradíja, ebbe ergo átszállások is beleférnek, autót bérelni pedig kifejezetten dőreség a szűkös, egyirányú utcák tébolyában, a vidéket keletre és nyugatra is behálózó városi alkalmatosságokkal mindössze félórányi azon mámorok rejtekeihez elruccanni, ahol, és mi lehetne ennél üdvözítőbb, rajtunk kívül a kutya se.
Az én királyságom dettó: világelső, mármint alapításilag a tizenötödök század óta itt terpeszkedő arborétum, három községgel odébb fekszik nyugatra, tízes a beugró. Viszont érdemes vízzel és szendviccsel készülni, a településen egyetlen kisbolt éldegél a főútmelléken, és ha az ember lebattyogott a lejtős arborétum rézsűjén, nemigen szándékozik az emelkedőt kétszer levezényelni.
Jó-jó, de minek okán tarthatom saját királyságként számon e televényes gyönyörök kertjét? Harminc éve is annak, hogy hónapokig visszatérőn álmodtam reménybeli jövőidőm legszebbikeként a mediterrán nagycsaládos lét rám szabott alternatíváját: apa vagyok, vagyis inkább nagyapa, aki körül megbékélt feleség mellett tucatnyi lurkó éktelenkedik, plusz sirálytól és papagájtól a vakondokig megannyi boldogító életminőség. A röpképesek még oké, de vakondok nem biztos, viszont az álmokkal ugyebár felesleges vitába szállni.
Arányok és egyéb formai tényezők tehát nem számítanak, csak az a végtelenségig nyújtott nyárszabadság, aminek üdvözítő elemei a következők: se eleje se vége a főleg gyerekzsivajból és hullámverésből eredő hangkulisszának, pénzaggódás nyista, megterem bármi, és mivel eleve álomvidék, legyen a privát paradicsom népköltészeti: terülj-terülj asztalkám. Ha már ehhez igazodtunk, akkor innen folytatva: a paradicsomi kertbe költözött család mindennapjaiban örömüket lelő isteni hatalmasságok terítenek naponta, áldásukat bőkezűn szórva anyagi, lelki és szellemi viszonylatokban. Valamint, hogy apa-papa ezen alternatív univerzumban délutánonként már elbújás nélkül rágyújthat, efölött, és ez igen fontos tényező, szemet huny élete párja, mivel a komfortos békesség, még ha világi előzményekből visszamaradt segédeszközökkel is, múlhatatlan léttartozék.
A mostban a régi édes álmok józan beidézéséhez nyaralási kellékek szükségeltetnek, elsősorban közel s távolabbi déli régiók felkeresései. Odaröpülni, ősi köveket tapintani, leizzadni, sülni, nekivetkezni, bámulni, emlékezni, tágasságokat szemlélni, majd előretekinteni. Minimum addig, amikor már nem számít idő, sem restség, sem a jól ismert vágyak.
Elsőként csak céltalanul téblábolni kellett, majd Neptunusz tavánál elidőzni, aranyhalakat tudatosan szervezett csapatnak látni, harmóniát kortyolni, régtől hordozott dühöket, fájásokat és vakkantásokat szelídíteni, néha mindezekért bocsánatot kérni. Később füveket, fákat, bokrokat és virágokat fényképezni az otthon maradottak és későbbi önmagunk kedvéért, majd a tágasabb tisztásokon is túljutva lejtőkre tévedni. Aztán már csak a maradék száz lépcsőfok meglépése szükségeltetett a rekkenőben, hogy feltáruljon a vibráló mámor, a kimeríthetetlen isteni szépség tablója. Ez a kőkerti terasz részben alapítása óta terpeszkedik rám várva, tán az egy szinttel följebbi napóra is, de ez mind mellékes, mivel a magamfajta révedező eleve ide készült megtérni saját rögeszméit követve, zárójelbe téve mindazt, amit előtte és utána szándékozott.
Mondom is életem párjának – aki még mindig, vagy tán manapság főleg: fürge, kíváncsi és telhetetlen, már amikor a horizontig menetelésre van kilátás –, hogy nosza, menj le a vízig, én jól megleszek, sőt, még tovább. Oda se neki lépcsők százai, nekem viszont maradásom van itt, megfontoltan a kőkorlátra tenyerelve, révetegen bámulva tengert, szigeteket, bujaságot. Mi több, befelé is, vizsgálgatva és összevetve azt mi kívül és azt mi belül, összhangok csengését és elcsendülését kontemplálva, eddig cipelt terhek letételének enyhülését kivárva.
Kicsi szentem le is ballagott, és mivel a mobilom, minő meglepetés, mozgófényképekre is hajlandó, a lemasírozást mintegy stop motion filmként sikerült rögzítenem, mégpedig nekivetkőzve, hogy a forró szél inget-gatyát száríthasson. Mivel az isteni ajándék teljes körű, a személyes, minden részletében stimmelő látványorgiát a lehető legszemérmesebb magányban élvezhettem ki. A térérzékelés éppen a megittasodástól esett egyébként a legtávolabb, mivel a tapintható színek szélesvásznú élőképbe oldódása kitolt az időből, ezért el kellett végre fogadnom, hogy az ember valóban képtelen az időt a tértől függetlenül érzékelni.
Előbb-utóbb persze fölébredünk az életből. Ami nem is olyan könnyű, nem megy feltétlenül zökkenőmentesen. Ez itt bevégződik – néha csak úgy, magától –, átcsusszanunk, máskor pokolian fáj, azt sem tudjuk lázálom tán, avagy hasast ugrottunk egy medencébe? Esetleg bevertük a fejünket és még kóválygunk, nekitántorodunk a… semminek?
Ijesztő talajtalanságba csapódunk, majd átbotorkálunk téren és időn, pereg filmszerűen a helykitöltés, kicsit kezdünk összerázódni, de nem magunktól, valami megfog. Odamozdít, igazít a fókuszon, és ami kitisztul, az némi megértés és nézőpont kiélesedés. Ez a mozgókép erős hatást vált ki, mi színészkedünk benne, de már az azonosulás is kellemetlen feszengésre késztet. Ám nincs miért, pont azt hagyjuk oda, amibe életünk során is alig fértünk el. Vagy túlzottan lötyögött rajtunk. Azért lettünk izgágák, csapongók, helyünket sosem találtuk. Ideges mozdulatokkal toltuk a másodperceket, még bűnözőnek sem lettünk jók, nem hogy tanárnak vagy hatékony szakmunkásnak. A második válás után a gyerektartást is alig tudtuk fizetni, majd végképp megcsúsztunk és nemhogy a saját korábbi énjeinket nem leltük, de az eljövendőben sem hittünk.
Vagy mégis, mert ehelyett a mozi egészen mást mutat: józanul léptünk át az elmúlás demarkációs vonalán. Sosem váltunk el, megbízható munkaerőként rettegtünk a hibázás lehetőségétől, gondosan neveltük a gyerekeket, időben törlesztettük a hitelrészleteket, gondoskodtunk idősödő szüleinkről, jó spirituális tanítványokká nemesedtünk, naponta meditáltunk, féltük az Istent, viszont megszabadulni így sem tudtunk. Mindössze annyit sikerült összekaparni, ami az élhető hithez is kevés, de mi állítottuk, hogy azért ez a jó út. Megteremtettük mindazt, amire futotta és érdemes, amit átvihetünk majd a túlpartra és a szellemi hatalmak elé helyezhetünk cserébe a létezésünkért. Ehelyett az történik, hogy semmit sem tudunk ténylegesen elengedni, annyira rettegünk a veszteségektől, a magunkra maradás feneketlen kútjától, hogy odaát saját birodalmat építünk. Mondjuk egy Dalmát Királyságot.
Körül zölden burjánzó hegyoldal, örökkön tartók a fények, se vége se hossza a paradicsomi állandóságnak. Oda-vissza járnak a hajók csendesen és békésen a szigetek közt, igazából elmozdulni sem érdemes az ősi kőteraszról. Sosem fogjuk valójában meglátni, hogy a láthatár csak pár kilométernyire terjed, semmi köze a végtelenséghez, csak egy szűk búra a tudatunk körül. Szívünk helyén kéklő és zöldellő melegség, így fel sem fogjuk, hogy már nem emberek vagyunk többé, csak merev homunkuluszok egy kozmikus sejtbe zárva, az égi remény hajóján sodródva a vélt béke felé. Mivel azonban az égiek sosem felejtenek, és sosem adják fel: a szeretet határtalan jelenléte valamikor majd felébreszt ebből az életfélelmekből ácsolt zárványból, aminek falai nem acélból, nem kőből, nem is papírmaséból készültek, mindezeknél sokkal állandóbb anyag a kémiai kötésük: soha se kelljen kinyílni, felébredni, semmit sem elengedni, maradéktalanul odaadni.
Az apró személyes tömlöcök sem csekélység persze, de akadnak nagyságrendekkel meredekebb játékterek: anno egy híres jógi eljutott az Istennő szemlélésének kozmikus tudatszintjéig, ami ugye a kevesek jussa. Ám egy kis probléma mégis akadt ezzel. A jógi ugyanis rövid idő után semmi másra nem volt többé hajlandó, csak rövid alvásaiból felserkenve tudatát nyomban felemelni az Istennő létszintjére, majd elé telepedve parttalan extázisban naphosszat őt szemlélni. Mivel Ízisz-Szófiánál, azaz az Istennőnél a létezésben semmi sem lehet szebb és gyönyörűségesebb, abszolút semmi, ami a lelket ennél elégedettebbé és gyűrődésmentesebbé simíthatná, nem marad további vágy, sem másra akarat, kívánság és óhaj, így a jógi ebben a helyzetbe rendezkedve megállapodott. Fel sem merült benne többé egyéb tenni- és változtatnivaló. Egyszer aztán arra járt egy a jóginál kevésbé fejlett spirituális tanítvány, aki a boldog ábrázatú aszkétát bolondnak nézve lelkesem próbálta őt vélt kábulatából ébresztgetni. Hiábavaló erőfeszítések hetei múltán kezdett ráébredni, hogy az üdvözült aszkéta vigyorgása közel sem együgyűség, éppen ellenkezőleg: egy nálánál jóval magasabb szintet megvalósított mester emanációja. Cserébe a jógihoz viszont lassanként eljutott a tüsténkedő tanítvány révén az égiek szelíd, de kitartóan sugárzott üzenete: még ezen a mégoly magas, az abszolút szépség szemlélése keltette legteljesebb gyönyörben sem szabad megrekedni, mivel az Istennő önmagában még nem az Abszolútum. Így igen elnehezült szívvel bár, de a jógi elengedést gyakorolt, odahagyta az odahagyhatatlanságot és továbblépett.
A kiterített ing gyorsan száradt a forró szélben, összehoztam mobillal néhány tűrhető további fotót és egy körsvenket a kőteraszról, majd életem párja után merészkedtem az ingatag lépcsőkön le a tengerig, megállapítva a környék csendes és szikrázó háborítatlanságát tapasztalva, hogy érdemes visszajönni ide fürdési szándékkal. Az autóval érkezők még csak nem is lassítottak, húztak tovább a közeli apartmanig.
Odébb egy viaduktos öblöcskére leltünk csillámló hullámok gyűrűjében, ezt szintén alkalmasnak véltünk a világtól való elvonuláshoz, majd visszamásztunk az ingókövekként is funkcionáló lépcsők százain, hogy újra összeizzadhassam magam, majd szembenéztünk a szigorú ténnyel: a Flixbusz applikáció ötvenöt perces késést jelzett. Ezen a ponton a vadmelegség gyűrűjébe szorulva az eddigiek sem segítettek jófiús nyugalmamban megmaradni, így életem párja fontolóra vehette egy újabb elválás eshetőségét. A megpróbáltatások végső elviseléséért cserébe mégis életben maradtunk, így nem szükségeltetett sem privát paradicsommá, sem pedig személyes pokollá merevítenünk a mesés délutánt.
És hogy az álomittas nyaralás mellet a tetteket felvállaló moralitásról is beszéljünk: az elutazás előtti nap délutánján épp a kertkapuig sepregetek, amikor a kedves szomszéd család nekilódul egy kóborló sétának a játszótér felé. Az apa még a kulccsal szöszmötöl, elől a két gyerek, a meglepően mély hangtónussal rendelkező kisfiúcska a kapuig jön az utca felől, miközben levegővétel nélkül mondja a magáét. Mögötte vigyorogva megáll az anya, a mellé felsorakozó és ősztől suliba készülő nővér izgatottan vág bele öccse bűnlajstromába, nehogy egyoldalú következtetéseket vonjak le. Hajhuzigálás és többrendbeli vegyes rosszalkodás a menü. Az anya hangtalanul nevet, a leány csak mondja, a fiúcska pedig továbbra is engem tartva szemmel elnémul ugyan, ám nyugalmát láthatóan nem kezdi ki az ügyészi beszéd. Amikorra pedig a teljes akta elsorolásra kerül, mindenki más is elhallgat, a kissrác kellő hatásszünet után kertelés nélkül tesz beismerő vallomást: Igen.
*
Illusztráció: szerzői fotómelléklet