A tarhonyakoncert
(gasztrodráma)
A koncerthallgatóság csendes izgatottsággal a helyén ül, a teremfelügyelők a bejárati ajtókat már becsukták. A csupasz, üres színpadra nyíló művészbejáró ajtaja is zárva van még. Telt ház, a fények ragyognak, a díszpáholyban a rádióközvetítést vezető riporter most fejezi be halk, visszafogott hangon leadott mondókáját. Nyílik a művészbejáró-ajtó, s kisvártatva óvatosan araszolva két, vállán átvetett gurtnival élére állított zongorát cipelő megtermett férfi tűnik fel. A színpad közepéig lépegetnek. Ezután sietve három társuk viharzik be, hónuk alatt egy-egy zongoralábbal, amelyeket lefektetnek a színpad szélére, majd a levegőben tartott zongorához lépnek. A legkényesebb munkafázis most következik: a zongora vízszintes helyzetbe eresztése, illetve emelése, de ezt a veszélyes mutatványt is, egy-egy visszafojtott nyögést hallatva gyakorlottan megoldják. A közben tétlenné vált két gurtnis alak gyors mozdulatokkal becsavarja a helyükre a lábakat, és az egyiknek még arra is marad ideje, hogy kiszalad, és a pedálzattal tér vissza, s azt is a helyére illeszti. Miután a zongorát óvatosan leállítják a színpadra, felemelik a hangszekrény tetejét, kitámasztják, ellenőriznek minden részletet, majd – mint egy ravatalt – körülállják, és mozdulatlanul, átszellemülten szemlélik néhány megrendüléssel áthatott, kitágított pillanatig. Amikor kimennek, szembetalálkoznak a fehér botjával a padlózatot kopogtató, világtalan zongorahangolóval, aki a másik kezében egy háromlábú zongoraszékkel érkezik: az ajtóban kis kavarodást követően végül akinek távoznia kell, az távozik, és akinek meg kell érkeznie, az megérkezik. A zongorahangoló a hangszerhez botorkál, botját letámasztja, elhelyezi a széket a zongoránál, leül és felemeli a billentyűzet fedelét, amely alatt üresség tátong. Gyakorlott, rutinszerű pantomim-mozdulatokkal leüt néhány nem létező „billentyűt”, majd feláll és a belső zsebéből előhalászott hangolókulcsával a zongora testébe hajolva meghúz egy-két húrt. Ezt az akcióját többször – fejét ingatva – megismétli, de munkavégzése során egyetlen hang sem hallatszik, egyetlen húr sem csendül meg, tevékenységét csak súrlódások, elharapott ejnye-ejnyék és csettintések kísérik. A zongorahangoló a hosszú percekig elhúzódó pepecselést követően feláll, megkeresi botját, fejével alig észrevehetően biccent a közönség felé és elégedetten távozik. A várakozásteljessé fokozódó csendben, egy-egy nézőtéri köhintés és krákogás közepette, hátán egy piszkos, vörös színű foltokkal és érvénytelenített FRAGILE-felirattal ékesített (az egyetlen élénkebb színhatás ez a koncert folyamán), nagy tömött zsákkal belép, és a zongorához megy a csaknem teljességgel kikezdhetetlen eleganciájú, fekete frakkot viselő, nadrágját térdig feltűrve hordó, mezítlábas Sztár (hímringyó). Letámasztja a zsákot a zongora egyik lábához, körbejárja a hangszert, vizsgálgatja, a színpad egy távolabbi pontjáról ellenőrzi (stíröli) vízszintes helyzetét, visszamegy, bele-belenéz. A billentyűzet helyét végigkutatja, s valahonnan a mélyből papírcetlit húz elő, széthajtogatja, elolvassa szövegét, amely a színpadnyílás fölött elhelyezett (az idegen nyelvű L’Opera-előadások során használatos) fényreklám-kivetítőn is megjelenik, és folyamatosan futó közleményként a „darab” lezárulásáig olvasható: A KLAVIATÚRÁT KÖZCÉLRA KIEMELTÜK ÉS ÁTHELYEZTÜK A FOLYÓPARTRA. MINDEN KÜLÖN ÉRTESÍTÉS HELYETT. ÁRVÍZVÉDELMI FŐHATÓSÁG. Megvonja a vállát, erőt gyűjt, nekiveselkedik, majd felemeli a zsákot, és a zongora testébe önti tartalmát. A kiürülő zsákot is a hangszerbe gyömöszöli. Lezárja a hangszekrény fedelét, fontoskodva meghajol – provokációja gyér tapsot kelt –, kimegy, de kezében egy ÁRVÍZVÉDELEM-feliratú vödörrel hamarosan újra feltűnik. Újra felnyitja a hangszer fedelét, kitámasztja és beönti a vödörnyi vizet a hangszekrénybe. Menekülésszerű távozása után azonnal megjelennek a zongoraszállítók, és a becipelés és az elhelyezés munkafolyamatainak fázisait fordított sorrendben végrehajtva kiviszik a hangszert. Az egyetlen eltérő mozzanat: nyomukban a zongora testéből kipergő, hangos, gépfegyverropogás-szerű koppanásokkal a színpadra hulló kemény tarhonyaszemek hosszú, a zongoraszéktől a művészbejáró- (művészkijáró-) ajtóig húzódó, célirányos, bár szabálytalan csíkja jelzi útjukat, ám egyetlen vízcsepp sem hagy nyomot. Az ajtó bezáródik, a színpadon csak a tarhonyacsík végpontjánál álló háromlábú zongoraszék marad, amelynek egyik lába, megtörve a döbbenetesnek szánt rendezői csöndet váratlanul kiesik, de a szék irracionális módon így is biztosan áll a helyén. A fényújság szövegfolyamában azonban fennakadások jelentkeznek, a feliratból egy-egy betű kimarad, vagy felcserélődik (frappáns ironikus lehetőség: FŐHATÓSÁG – FŐTAHÓSÁG). A nézőtér ajtajai kitárulnak, a fényeket üzemi szintre kapcsolja az ügyelő. (Amikor már mindenki elhagyta a termet, a hangszórókból őrjítő hangerővel felhangzik Frédéric Chopin Forradalmi etűd című zongoradarabja (Op. 10. No. 12.).)
Dugasz
(a zenekari árok feltöltése)
Csupasz színpad, nincs díszlet.
Ketten vannak, egy overallos férfi és egy overallos, férfias nő.
Az egyik (rendezői) balról, a másik (rendezői) jobbról érkezik, vonszol be maga után egy vastag, a szippantókocsikról ismert, jellegzetes tömlőt. Gyakorlott mozdulatokkal lefektetik a színpadra, megrugdossák és a végét belógatják a zenekari árokba.
Lenéznek, elégedetlenkedve ingatják fejüket, aztán hátraszólnak.
– Mehet.
– Ez is mehet.
A tömlők megvonaglanak, majd élénk bugyborékolás után valamilyen gyanúsan vegyes összetételű folyadék ömlik a mélybe két dús sugárban. A (kiterjesztett) színpad felől édeskés illatfelhők lengedeznek a nézőtérnek nevezett közeg felé.
A kettős visszavonul, majd egy színpadi óra múltán jelennek meg ismét. Tüzetesen ellenőrzik a tömlőt, lenéznek.
– Megtelt.
– Meg.
Hangosan hátraszólnak.
– Elég volt.
– Zárás.
Hátralépnek, kicsit várakoznak, majd elernyedése után megragadják a tömlőt és maguk után húzva kihátrálnak a színpadról. A színfalak mögül hallani, amint élénk bazdmegelések kíséretében felcsévélik a tömlőt, és ezt követően hallani azt is, ahogy egy erős munkagéppel valaki gázt ad, és hangos berregést keltve lassan elindul és eltávolodik. A színpadon büdös gázolajszag terjeng.
A színpadon kívüli történések feltehető lezárulása után a férfi és a férfias nő elegáns, fekete-fehér estélyi öltözetben tér vissza. Fel-alá sétálgatnak, majd a színpad széléhez lépnek és lenéznek.
– A francba, ez valahol ereszt.
– Vagy csak elfelejtették bedugaszolni.
– Az már egyre megy.
– Mindig a dugulás miatt basztatnak. Ez meg az ellenkezője.
– A nemdugulás. Nincs rá jó kifejezés.
– Spongyát rá. De ahogy nézem, még a függönyt is hiába eresztenénk le. Már csak az elhatárolás vagy az elhatárolódás miatt.
– Nincs vége ennek sohasem. Dugulás, nemdugulás. De szerencsére azért harmadik lehetőség nincs. Kereshetnénk a kifejezéseket.
– És ez a helyzet végső soron elég szomorú. Megsirassam?
– Hagyjuk. A váratlan érzelemkitörésekkel semmire se megyünk. Nem vagyunk rá hatással. Semmire se vagyunk hatással.
A férfias nő zakója belső zsebéből viperát húz elő és társa felé nyújtja.
– Tessék, megüthetsz. Büntess meg az elérzékenyülés meg a végső soron miatt.
A férfi átveszi a viperát és eldobja.
– Menjünk inkább. Majd talán visszajövünk. Talán az a legfontosabb az életben, hogy legyen egy biztos pontunk: egy korrekt csatlakozási pont valamely dugulásmentesen működő szennyvízcsatornához.
– Tulajdonképpen te egy költő vagy. Hangsúlyozom: tulajdonképpen.
Lenéznek az árokba, fejüket ingatják, tánclépésekben hagyják el a színpadot.
(Ügyelő: rózsa-balzsamos levegőillatosító-pumpálás.)
Az idő egyik lába
A színpad uralkodó díszleteleme két hatalmas óraszámlap, mutatókkal. Az órák azonban nem szokványos órák, számlapjuk ugyanis nem tizenkét, hanem huszonhárom osztatú – mintha valaki az első próbálkozásra elszúrta volna a felosztást, és aztán úgy hagyta –, vagyis egy teljes nap elmúltát huszonhárom óra lepergése jelöli az órák megszokott működése esetén. Ám nemcsak a számlapok, hanem maguk az óraszerkezetek is rendhagyók: a bal oldali egy valóságos óra alatt kétórányi utat tesz meg, míg a jobb oldalinak egy óra alatt csupán félórányi út engedélyezett. Vagyis a két óra a 0 óra 0 perc állást követően hosszú ideig egymástól teljesen eltérő időpontokat fog jelölni a színpadi idő azonossága ellenére. A valóságos idő és a színpadi idő konfliktusa – jóllehet szinte észrevehetetlenül – „az idő múlásával” párhuzamosan egyre élesebb feszültséget szít. Az óramutatók eltérő ütemezésű, de végső soron a saját időt halál pontosan jelző járását hol felerősödő, hol elhalkuló, néha fenn-fennakadó, de aztán sietve, a késedelmet mintegy bepótoló, éles ketyegés kíséri. Rejtély, hogy a két óra mutatóinak ismételt találkozására, azonos állására, vagyis fiktív megegyező pontos időpontjelzésére – mutassanak bármilyen időt a mutatók – mikor kerül sor, és ezen töpreng mélyen elgondolkozva a két óralap előtt, a „nézőtér”-nek háttal ülő, színésznek tűnő, karosszékben terpeszkedő alak is, aki eltekintve a kisebb test-elmozdulásoktól szinte mozdulatlanul az idő múlását, pontosabban a mutatók járását figyeli. Köpenye körülölelve a karosszéket a színpad deszkáiig lóg. Amikor majd a mutatók végre másodpernyi pontossággal ismét azonos állásba kerülnek és éles kattogást, csikorgást hallatva megállnak, akkor véget ér a – jobb kifejezést keresve sem találhatnánk – színjáték, s a színésznek tűnő alak feláll, fáradtan nyújtózik egyet, leporolja hosszú köpenyét – súlyos porfellegek szállnak fel a zsinórpadlás felé – és elhagyja a színpadot. A „nézőtér” – amelynek szereplői az előadás során a nyitott ajtókon keresztül szabadon járkálhattak ki-be, érkezhettek, távozhattak vagy vissza-visszatérhettek – a színház (?) légterében lengedező tanácstalanság-érzet eloszlásával kísérten lassan kiürül. A munkavégzés terhével sújtott díszletmunkások két oldalról besétálnak, és az egyik óraszámlapot balra, a másikat jobbra kigurítgatják a színpadról, miközben éles csörömpöléssel fémből készült konyhai felszerelések és eszközök hullanak ki belőlük. A díszletmunkások visszatérnek, vonakodva egy-egy zsákba gyűjtik a reszelőket, darálókat, fazekakat, merőkanalakat, lisztes dobozokat, majd a zsákokat hátrahagyva, köpködve kihátrálnak. A színpadon a két zsák között csupán a karosszék marad, amelynek mintha furcsa módon az egyik lába hiányozna. Ám mindez csak távolról, a „nézőtérről” szemlélve, egy-egy még makacsul hátramaradt jelenlévő számára tűnhetne így: mert valójában a bal első karosszékláb kristálytisztán áttetsző üvegből van. Az üvegláb világos nézőpontjából szemlélve természetesen minden együtt van: a színpad, a színésznek tűnő alak, a díszletmunkások, a rekvizitumok, a „nézőtér”, a makacs jelenlévők és a kitárt ajtók így együtt a virtuális, a dolgokat valójában csak szánalmasan megkettőző, önmagára vonatkoztató színház (?).
