Vörös István: A világ legnagyobb Napút szerkesztője
Az ember néha nem érti. Hogyan lehetséges ez? Szellemi (és anyagi) függetlenségének forrásait annyifelé keresi, hogy semmiképp se talál magyarázatot rá. (Talán az önfelélés, az önépítés legradikálisabb módja?) Ó, nem mindig ért egyet lapszerkesztési döntéseivel. De koncepciója annyira független, és senki más véleményének nem rendeli alá magát, hogy az tiszteletet ébreszt. Nem tudom, lehet-e ennyire függetlennek lenni. Nem véletlen a lap névválasztása. Napút. Csontváry látomásának, megvilágosodásnak a szava. Szondi György talán valami ilyesmit hallhatott: Te leszel a világ legnagyobb napút szerkesztője, nagyobb… Vajon kinek a neve kerülhetett ide? Ki volt korábban napút szerkesztő? Osvát? Vagy épp Petőfi? Nagy külföldi szerkesztőt nehezen mondok, a szerkesztés úgy látszik nemzeti ügy. Munkájának hatóköre nemigen ér túl a nyelvi kultúra határain. Tudnék cseh neveket. F. X. Šalda! Neki némileg Németh László a magyar megfelelője a Tanúval. De ők mindketten egyszemélyes lapot szerkesztettek. Bár Szondi György ízlése és kánonja egyszemélyes, de nem egyedül csinálta a Naputat, még ha sok tekintetben mindig is egyedül volt. Aki annyi emberrel érez közösséget, úgyis egyedül van. Mint az olyan ember, akinek nincs fájdalom vagy hőérzete, Szondi teljesen immunis a sznobizmusra. Előny ez, de nagy tehertétel is. Alighanem kételkedik bármilyen előírt, jól megkomponált értékrendben, mert mindenhol értékeket lát. Komoly gond ez egy szerkesztőnek. Sokkal könnyebb szigorúnak és válogatósnak lenni. Hiszen így mindent, amiben érték van, ki kell adni. És kiadja. Nem tudom, hogyan csinálja. Húsz éve elképzelhetetlen a folyóiratkultúra a Napút nélkül. Bár mintha nem is oda akart volna beilleszkedni Szondi György. Nem is tudom, hová. Valahová a magyar kultúrába, az nyilvánvaló. De azt át is formálva. Hogy elegen hallgattak-e a szavára? Nyilván nem. De kinek hallgatnak elegen a szavára? Csak a némának.
Szondi Györgynek rengeteg ötlete van, és ami ritka, rengeteg szerkesztői ötlete. A kedvencem a minden évben megjelenő, jeles hetveneseket bemutató lapszám. Önportréra kér minden, épp hetvenhez érkezőt, aki valamit letett az asztalra, ízlésbeli, politikai, műfaji megkülönböztetés nélkül. Azok a lapszámok speciális modern regények, egy kort mutatnak be érdekes személyiségek révén, akik nem kezdenek a regény unalmas cselekménysémáiba, csak egymás után, közel százan leteszik a névjegyüket. A fölsejlő regény pedig maga az élet, amelyben éltek, éltünk. Igazat mondanak, hazudnak – koncepciójuk szerint, amellyel valami lényegi igazságot akarnak megragadni, szerények és dicsekvőek, szimpatikusak és erőszakosak, szelídek és bátrak. Azokat a számokat végig kell olvasni, bár a sorrend tetszőleges, a születési sor szálán fűzi össze a szerkesztő őket. A szerkesztő, azaz az idő. A Napút egyik szerkesztője tehát az idő. Lehet, hogy Csontváry nagy mondat-hallucinációját is így kell értelmezni? Az idő beszél? És Rilkéét a duinói tengerparton? Amikor az elégiák éneklik be magukat a fülébe. Tíz év kell ennek a gyakorlott és mindentudó költőnek, hogy aztán a tíz nagy vers végére kitegye a pontot. Az idő beszél ilyenkor hozzánk? Amikor nincs külső forrása a beszédnek? És mindig a napútról beszél, amely az idő tájain át vezet.
Nem tudom a napút titkát. Talán nem is merem megkérdezni, talán befognám a fülem, ha elárulná valaki. Lehet, az a titok, mint gyakran, hogy nincs titok. Hogy komolyan kell csinálni. Vagyis inkább derűsen. Mikor besüt a nap az ablakon, bejön az út az ajtón.
